10. fejezet

 

10.

152

                                                                                               Fordította: Tobys

– Te mosolyogsz!

Pislogtam, ahogy kitisztultam a transzból, amelyben elmerültem. A víz melegétől forró gőz szállt fel bőrömről, és buborékok vették körül minden centiméterét. Amikor Mayára néztem, ő engem tanulmányozott.

A kezemet az ajkamhoz emelve megkérdeztem: – Valóban?

Gyanakodva bólintott. – Valójában az elmúlt napokban más volt. – A semmibe bámult, mintha az agyát törné. Amikor újra rám nézett, hozzátette: – 901 mérkőzése óta.

Ösztönösen a torkomhoz emeltem a kezem. A késnyom halványodott, de a bőr még mindig sérült volt, még mindig fájt az érintésre.

Maya megrökönyödött, amikor meglátta a jelet. Aggódott a torkom miatt, mióta elmondtam neki, hogy mire kényszerítették 901-et. Arról nem meséltem neki, hogyan szorított magához, amikor aludtunk. Hogy azt mondta, hogy tetszem neki, hogy akar engem. Hogy többnek tartott, mint a Mester szajhája. Nem tudtam, miért tartottam ezt magamban, de nem akartam senkivel megosztani. A szívembe zártam, hogy csak én élvezhessem.

Maya a fejét oldalra billentette, ahogy a szivacsot végighúzta a karomon. – Történt valami az elmúlt napokban, kisasszony? A 901-gyel?

– Miből gondolod ezt?

Maya hátradőlt. – Másképp viselkedik. Kevésbé zárkózott. Sokkal nyugodtabb, ha ilyesmit itt el lehet mondani. – Szünetet tartott, aztán azt mondta: – Olyan, mint a bajnokok monebije, akiket leszoktattak a drogokról. Úgy mosolyognak, mint maga. Olyan békét birtokolnak, amit a többiek nem. Akárcsak ön.

Az elmúlt néhány éjszaka alatt 901 meggyógyult. Felmentették a harcok alól, a celláját sem kellett elhagynia. De engem még mindig minden éjjel elküldtek hozzá. Később, mint általában szokták, és reggel korán értem jöttek. Nem volt sok időnk beszélgetni, de amikor beléptem a cellába, azonnal kinyújtotta a kezét. Megfogtam, miközben az ágyához vezetett. Egymással szemben aludtunk el, amíg a kábítószer el nem zsongított, és le nem húzott a mélybe. Később mindig a mellkasához simulva ébredtem fel.

Biztonságban.

– Kisasszony? – erősködött Maya, és én ismét kijózanodtam. Várakozóan figyelt, válla megereszkedett. – Kedveli őt. – Ez nem kérdés volt. Tudta, hogy ez az igazság.

Lehajtottam a fejem, hogy végigfuttassam a vizet az ujjaimon, és azt mondtam: – Nagyon kedvelem őt. Attól tartok jobban, mint kellene.

– Kisasszony, a 901-gyel nem lehet önök között semmi.

Összeszorult a gyomrom a halk, de sietős hangjában rejlő sürgetéstől. – Miért?

– A Mester – suttogta, majd visszapillantott az ajtóra. Kifutott a vér az arcából és falfehér volt, amikor újra szembefordult velem. – A Mester nem hiheti azt, hogy érez valamit 901 iránt, vagy 901 ön iránt. – Türelmesen ültem, és vártam, hogy folytassa. – Azért adta 901-nek, mert 901 érdeklődést mutatott ön iránt. Figyelem a Mestert, kisasszony. Figyelem minden lépését, hogy megvédjem magát. – Apró kezei megragadták a kád szélét. – Az ön megszállottja, kisasszony. Nem hiszem, hogy felfogja mennyire. – A lány lenézett, majd nagy levegőt vett. – Én... néha követtem őt. Hogy lássam, hová megy éjszaka, amikor a 901-gyel van.

– És hová megy?

– A bajnokok szállására, kisasszony. Figyeli, ahogy 901 magáévá teszi önt. – A lány félrenézett, arcán szomorú kifejezés terült el.

– Mit nem mondasz el nekem? – kérdeztem.

Maya hátradőlt. – Gyakran elmegy utána a monebi negyedbe.

Elhallgattam.

– Egy monát visz magával, olyat, akinek sötét haja és lehetőleg kék szeme van. – Ezután elhallgatott. Felálltam a kádból, és betekertem magam a törölközőbe. Leültem Mayával szemben, és megfogtam a remegő kezét.

– Mi az, Maya? Mondd el!

– Bántja őket – mondta szinte alig hallhatóan. – Megbünteti őket, miközben megdugja őket. Megveri őket, megkorbácsolja őket, miközben az ön nevét mondogatja.

Testem minden porcikájából kifutott az erő. – Mit csinál?

Maya hirtelen előrehajolt, és erősen megragadta a kezemet. – Nem szeretheti 901-et, kisasszony. A Mester nem tűrné el. Az utolsó Fő Mona…

– Micsoda? – sürgettem, megrántva a kezét. – Mire jöttél rá?

– Körbekérdeztem, kisasszony. Megkérdeztem a többi chirit. Az egyikük bevallotta nekem, hogy a Fő Monát, az ön előttit, akire a Mester sosem nézett úgy, mint önre, megölette. Napokon át bántotta, mielőtt meghalt, mert vonzódott egy harcoshoz, egy harcoshoz, akit a Mester parancsára látogatott... akárcsak ön 901-et. – Maya ujjai megremegtek. – Az életét kockáztatta, hogy titokban meglátogassa őt. A chirije segített neki az útbaigazításban. Őt is megölték.

– Nem – mondtam halkan. A szívem túl hangosan és túl gyorsan dobogott az előttem lévő nő gondolatára. A szívem összeszorult a felismeréstől. A nő talált egy férfit, akivel együtt akart lenni, akit rákényszerítettek, majd megölték. Ez túl kegyetlen volt.

– És a harcos? – kérdeztem. – Mi történt a férfival?

– A következő éjjel a Mester benevezte őt egy bajnoki mérkőzésre. – Maya sötét szeme nem mozdult el az enyémről. Hideg veríték csordogált végig a gerincemen, a rideg felismerés belém hasított. – 901 – suttogtam. – 901 ellen harcolt, és 901 megölte őt.

Maya bólintott. – Nem tudhatta. Számára csak egy újabb ellenfél volt.

– De 901 veretlen – állapítottam meg. – A Mester tudta, hogy halálra ítélte őt.

Maya lassan bólintott. – Kisasszony, érzelmi távolságot kell tartania 901-től, amíg a Mester úgy nem véli, hogy nincs veszélyben. Ha azt hiszi, hogy érzelmeket táplálnak egymás iránt – rázta meg a fejét, az arca elsápadt –, nem lehet tudni, mit fog tenni. A Mester kiszámíthatatlan, és halálos. Attól tartok, hogy az ön iránt érzett érzései, a végzetes vonzalom, a megszállottság, még kegyetlenebbé teszi őt.

– Értem – mondtam. És meg is értettem. Maya megnézte az időt, és felállt. – Kisasszony, fel kell készítenem magát. Ma este részt kell vennie a második és egyben az utolsó bemutató harcon a Mesterrel.

Ahogy a szavai elhagyták az ajkát, a lábam elzsibbadt. Maya leguggolt. – Mi az, kisasszony?

– 901 ma este ismét harcol – mondtam, és figyeltem, ahogy Maya arckifejezése az enyémhez hasonló aggodalmat tükröz. – Nem lehet – mondtam, és megráztam a fejem. – Képtelen vagyok nézni, hogy megint úgy megsérül.

– Muszáj – mondta Maya, és keze közé fogta az arcomat, letörölve a könnyeimet, amelyekről nem is tudtam, hogy kibuggyantak. – Úgy kell tennie, mintha semmit sem jelentene.

A közeledő őrök hangja vonta magára a figyelmemet. Éppen felálltam a padlóról, Maya segítségével, amikor a szobám ajtaja kivágódott. Jeges félelem futott végig az ereimben, lomhán és lassan, amikor a Mester belépett. Kifogástalanul volt felöltözve, egy haja szála sem állt rendetlenül. De a szeme kemény csillogása elárulta, hogy ma este azzal a Mesterrel van dolgom, aki szeret fájdalmat okozni. A Mesterrel, aki szeretett kegyetlen lenni. Azzal, aki szeretett addig bántani, míg sikoltozni nem kezdesz.

Megdermedtem, amikor a tekintete összeakadt az enyémmel. A Mester hűvösen és fegyelmezetten, mint mindig, utat tört felém. De láttam, hogy az arca minden egyes lépésnél megrándul; ez elárulta a mélyben forrongó haragot.

Maya keze a karomra szorult. A Mester megállt előttem, és mintha egy legyet ütne el, úgy ragadta meg a hajánál fogva, és lökte a földre.

Maya egy puffanással zuhant a földre. Ösztönösen kiáltottam, és odamentem, hogy segítsek neki, de a Mester volt ott előbb, fájdalmasan megragadta a karomat, és megpördített, miközben az ágyhoz rántott. A testem meztelen volt, ahogy a törülközőt a padlóra dobta.

Anélkül, hogy megszólalt volna, a mellkasomat lenyomta az ágyra. Felkiáltottam, amikor a lábai szétrúgták az enyémeket. Hallottam, ahogy a nadrágjának cipzárját lehúzta, aztán fölöttem is volt, és belém csapódott azzal a kegyetlenséggel, amiről tudtam, hogy magában rejtegeti.

A kezem az ágyneműbe markolt, miközben a mellkasa a csupasz hátamhoz nyomódott, és a helyén tartott. És könyörtelen volt. Nem volt lassú, nem tette könnyebbé, hogy magamba fogadjam. Keményen és gyorsan tett magáévá. Felkészületlenül hatolt belém. A fájdalom nagy volt, de a mellkasomban lángoló fájdalom még rosszabb volt. Megmozdította a fejemet, irányt változtatva a matracon. Szembefordultam a szobával, tekintetem összeakadt Mayával, aki még mindig fájdalmas arccal és félelemtől reszketve feküdt a padlón.

Összeszorítottam a szemem, nem akartam látni, hogy ennek a szemtanúja lesz. Miközben ezt tettem, éreztem, hogy a Mester lélegzete keményen zihál az arcomon. Felnyögött, ahogy a lökéseinek sebessége fokozódott. Aztán még jobban lehajolt, a fülemhez tapasztotta a száját, és azt mondta: – Az enyém vagy, 152. Az én Fő Monám. – Minden egyes szavát birtoklás jellemezte. Szabad keze lefelé nyúlt, hogy megragadja a csípőmet. Visszafojtottam egy sikolyt, amikor ujjai a húsomba vájtak, a szorítása zúzódást okozott.

A Mester felkiáltott, ahogy a farka megrándult bennem. Imádkoztam, hogy vége legyen, de a Mester visszatartotta a kielégülését. A csípője mozgott, biztosítva, hogy érezzem a fájdalom minden egyes döfését magamban. – Gondoskodtál róla – sziszegte, mire a szemem riadtan felpattant. – Az őreim figyeltek téged. Látták, ahogy megcsókoltad a homlokát. Látták, ahogy megmostad. Hallották, ahogy oroszul beszéltél hozzá. – A Mester megragadta a fejemet, és arra kényszerített, hogy ívbe feszítsem a hátamat, de visszafogtam magam, hogy ne adjak ki egy hangot sem. Ez tetszene neki. Nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. – De ami még ennél is rosszabb, hogy mellette aludtál, az ágyában, a szörnyeteg mellett. Megdugott az ágyában, aztán magához szorított. – A Mester szája eltávolodott a fülemtől, és a nyakamat oldalra húzva beleharapott a vállamba. Ezúttal nem volt más választásom, mint felsikoltani a fájdalomtól. Ekkor a Mester is felkiáltott örömében.

Még négyszer belém döfött, aztán belém élvezett. Az arcom az ágyra zuhant, a testem sajgott. A Mester kihúzódott belőlem, és oldalra állt. – Öltöztesd fel – parancsolta Mayának. Maya feltápászkodott és lábra állt. A haja kiszabadult takaros kontyából. Az utasításnak megfelelően odajött hozzám, ahol feküdtem, és segített talpra állni.

Megrezzentem, ahogy elmentem onnan. A Mester mozdulatlanul volt, mint az éjszaka az ágy végénél. – Tizenöt percet kapsz. – A Mester kemény parancsára megugrottam, majd hozzátette: – Ne töröld le a spermámat! Hagyd ott! – Maya gyorsan átvezetett a mellékszobába, és elkezdte rendbe tenni a hajamat és az arcomat. Ahogy a tükörbe néztem, könnyek gyűltek a szemembe. A harapásnyom véres és mély volt, a hajam rendezetlen. Ami még rosszabb volt, hogy a Mester magja végigfolyt a lábamon, amit Mayának megparancsolt, hogy hagyja ott.

Hányinger kaparta a torkomat, de visszatartottam. Maya hallgatott, miközben még gyorsabban igyekezett felkészíteni, úgy ahogy a Mester követelte. Álltam, miközben egy sötétkék Fő Mona ruhába öltöztetett. Az anyag gyönyörű volt, de beszennyezte a combomon csöpögő ondó és a bőrömön rikítóan ülő harapásnyom.

Ahogy Maya hosszú fülbevalókat fűzött a fülembe, a tekintetünk találkozott, és láttam a félelmet a sötét mélységükben. És megértettem, mit jelent ez a tekintet. Tudta.

Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy érzelmeket táplálok 901 iránt.

Bármennyire is féltem a másik szobában várakozó férfitól, bármennyire is tudtam, hogy a legszörnyűbb módon bántana, ha megtudná, mennyire törődöm 901-gyel, nem volt erőm ahhoz, hogy törődjek vele.

Maya hátralépett, és bólintott. Ez jel volt, hogy kiléphetek a szobából, amit megtettem, a fejemet mélyen lehajtva, ahogy a Mester szerette.

– Ó! – halottam hangos suttogását. – Gyönyörű vagy! –  A szívem kihagyott egy ütemet, de nem a boldogságtól, hanem a teljes zavarodottságtól. A Mester ujját az állam alá tette, és addig emelte a fejemet, amíg a szemem találkozott a tekintetével. Mosolygott, de a tekintetében még mindig volt ott visszamaradó harag. – Annyira, de annyira gyönyörű – motyogta, és előrehajolt, hogy egyetlen hosszú csókot nyomjon az arcomra.

Megremegtem. Igyekeztem nem kimutatni a dühömet, de nem lehetett visszatartani. – Sshh!  – nyugtatott a Mester, miközben hátrébb húzódott. Az ajkai összeszorultak, aztán azt mondta: – Szajha vagy, erre teremtettelek, azzá tettelek. Nem a te hibád, hogy azt akarod, hogy az a vadállat meghágjon. – Egyre közelebb és közelebb lépett, amíg fölém nem tornyosult. – Vagy mégis? – kérdezte, a hangja kiismerhetetlen és fenyegető volt. – Azt akarod, hogy megdugjon téged, virágszirmom? Jobban akarod őt, mint engem?

Túlságosan féltem ahhoz, hogy megszólaljak, ezért nem szólaltam meg. Rossz döntés volt. A Mester kezével megragadta a felkaromat, és addig szorította, amíg fel nem kiáltottam. – Válaszolj nekem – sziszegte.

– Nem, Mester – válaszoltam gyorsan. – Nem akarom őt. – A Mester szorítása lazult. Amikor rám nézett, a legszélesebb, legőszintébb mosoly ült ki az ajkára. Egy szempillantás alatt eltűnt a haragja, és én megdöbbentem. A folyton változó személyisége meglágyult, úgy nézett rám, mintha én lennék a legfontosabb nő a veremben. Mint ahogy az is voltam, jutott az eszembe. Az ő karján voltam, nem a 901-én.

Ez a gondolat nagyobb fájdalmat okozott, mint amekkorát el tudtam volna viselni.

Átcsúsztatta a karomat az övén, és az ajtó felé fordult. – Gyere. A befektetőink várnak ránk. – Nem hagyott nyugodni, hogy „a miénknek" nevezte őket. Tudtam, hogy az ő fejében ismét az ő tulajdona vagyok. De amikor kisétáltunk az ajtón, és a Mester elkezdett a harcosok alagútja felé vezetni, rossz előérzet telepedett rám. Ez nem az az út volt, amelyen általában a veremhez és a Mester székéhez szoktunk menni; ez a folyosó a 901-hez vezetett. A bajnokok szállására vezetett.

Megbotlottam, amikor a Mester előrehúzott. Akaratlanul is lelassultam. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, ahogy beléptünk a bajnokok szállására, de a lábaimat gyengének éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne remegjen a kezem.

A Mester nem szólalt meg. Ahogy elhaladtunk a másik két bajnok cellájának ajtaja mellett, megjelentek, hogy lássák, ki érkezett. A 140-es bajnok arca elvörösödött, amikor meglátta a Mestert. Kezei hihetetlen erővel markolták a rudat. Ha a tekintet ölni tudna, a Mester az utolsó lélegzetét szívná.

Amikor 901 cellájához értünk, már az ajtó mögött várakozott, pengékkel a kezében, harcra készen. Mint minden este, most is megdobbant a szívem, amikor megláttam őt. Fekete nadrágot viselt, a lába csupasz volt. A mellkasán csillogott az izzadság. Tudtam, hogy a gyakorlatoktól van, amiket azért végzett, hogy bemelegítse az izmait a harc előtt. Szőke haja rendetlenül kócos volt, de kék szemei ragyogtak.

Azonnal elhomályosultak, amikor meglátott a Mester karján.

A Mester nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, de az enyémmel összefont karja annyira megfeszült, hogy az már fájt. Az orrcimpáim kitágultak a fájdalomtól.

– 901 – mondta a Mester önelégülten, és közelebb lépett a cellaajtóhoz. Az elmúlt hetekben észrevettem, hogy az őrök biztonságos távolságot tartottak 901-től, amikor a cella ajtajánál álltak. Maya mesélte, hogy mindenki fél tőle, hogy már több őrt is megölt, csak a gyilkolás kedvéért. De a Mester olyan közel állt hozzá, hogy ha akarta volna, 901 nagyon csúnyán megsebezhette volna. A Mester még csak nem is tűnt megfélemlítettnek.

Maga elé lökött, a hátamat a mellkasának támasztva. A kezei felemelkedtek, hogy megragadják a felkaromat. A szorítása hajthatatlan volt.

Amikor felnéztem, 901 arca megrándult. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy hatott rá a jelenlétünk. A Mester egy hosszú másodpercig hallgatott, amíg hátrahúzta a hajamat, és felfedte a vállamat. A vállat, amit megharapott, azt, amelyik már vörös, zúzódott és duzzadt volt.

Halk morgás morajlott 901 mellkasában. Az új sebemet bámulta. Zavaromban lehunytam a szemem. A Mester megfeszült 901 reakciójára, aztán lehajolt, és végigsimította az orrát a nyakam oldalán. Undorodva összeszorítottam a szemem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Bántott engem. De azt még annyira sem akartam, hogy 901 így lássa velem a Mestert. Ha tehettem volna, soha nem tudta volna meg, hogy a Mester épp most dugott meg, brutálisan és kíméletlenül. Biztonságban akartam tartani 901-et.

De ez meghiúsult, amikor a Mester szótlanul lehajolt, és felemelte a ruhámat. Lábaim minden egyes felfedett centiméterével egyre jobban elakadt a lélegzetem. Fájt a mellkasom, amikor 901 számára is felfedte ölem. A Mester ondója még mindig a combomon volt. Megmutatta 901-nek, hogy mit tett.

A levegő a bajnokok szállásán addig sűrűsödött, amíg ketrecbe zárva és forrónak éreztem magam. Amikor végre kinyitottam a szemem, képtelen voltam elviselni a köztünk szikrázó feszültséget, túlságosan is láttam, hogy 901 sugárzik a dühtől. Az izmai megfeszültek, kidudorodtak az erei. A fogait összeszorította. Láttam, hogy mindjárt felrobban.

Próbáltam megragadni a figyelmét. Könyörögtem neki, hogy nézzen a szemembe, de a tekintete a combomra meredt. Csak másodpercekkel később, amikor 901 felszabadultan üvöltött, és nekirontott a cella ajtajának, kiáltottam fel, amikor a válla nekicsapódott a merev fémrácsoknak. De a Mester nem mozdult. Még csak meg sem rezzent. Amikor hátrapillantottam, hogy megnézzem a Mester arcát, diadalmasan ragyogott. A szívem szaggatottan vert. Ezt akarta. Meg akarta törni a bajnokát.

Engem használt fel, hogy ezt elérje.

Ebben a pillanatban gyűlöltem magam. De nem annyira, mint amennyire a Mestert gyűlöltem.

901 hátrált, és újra a rácsra csapott. – Ne! – kiáltottam. –Hagyd abba! – 901 azonnal lecsillapodott, mellkasa gyors mozdulatokkal emelkedett és süllyedt. Szeme találkozott a könyörgő tekintetemmel.

De a Mester mosolya lehervadt. Helyette az a férfi lett, aki nemrégen még engem dugott. Rémület töltött el. A könyörgésemmel megmutattam, hogy törődök vele.

– Hagyd békén őt! – vicsorgott 901, amikor a Mester mellém állt. A karjaim az oldalamra hullottak, miközben vártam, mit fog tenni. Amikor a Mester reagált, felkészületlenül ért. Egy szempillantás alatt ökölbe szorította a kezét, és a hasamba vágta. Fehéren izzó fájdalom hasított végig a testemen. Előrehajoltam, zihálva kapkodtam a levegőt, ahogy hirtelen elakadt a lélegzetem. Hallottam, ahogy 901 megrázza a fémrudakat, de nem tudtam kiegyenesedni, hogy megkérjem, nyugodjon meg.

Ez gyorsan megoldódott, amikor a Mester a hajamnál fogva megfogott, és felrántott.

Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sírást. Éppen amikor a tekintetem összeakadt 901-ével, a Mester keze kilendült, és arcon csapott. Az arcom égett a kézfeje erős ütésétől. Ezúttal tényleg felsírtam. A sérülés az arcomon lüktetett, de a Mester még nem végzett.

Elém fordult, háttal a 901-nek és ököllel újra a hasamba vágott, majd ismét a bordáimba. A lábaim megadták magukat, és zuhanni kezdtem. A Mester karjai elkaptak, mielőtt a földre zuhantam volna, és a karjai közé ölelt. – Shh, virágszirmom – motyogta, és úgy tűnt, mintha azzal akart volna megvigasztalni, hogy gyengéden végigsimított a hajamon. Úgy viselkedett, mintha nem ő okozott volna fájdalmat.

A válla fölött láttam, hogy 901 felemeli a pengéit. Rémülten néztem, ahogy 901 lecsapni készült a Mester hátára. A tiszta rémület gúzsba kötött. 901 meghalna, ha megölné a Mestert. Amikor a pengék készen álltak, hogy átszúrjon a fémrudak közt, hátrarántottam a Mestert, és azt kiáltottam: – Ne!

A Mester velem együtt mozdult, és láttam, hogy 901 pengéi megállnak a felszólításomra. A kindjal hegye félúton megdermedt a rácson keresztül. A Mester elfordította a fejét, hogy megnézze bajnokát. Elvesztette az egyensúlyát, ahogy fogott, de gyorsan megvetette a lábát. Hitetlenkedve emeltem fel a fejem. Ebben a pillanatban, látva, milyen közel került a halálhoz, a Mester megremegett.

Ahogy egy pillanatra elvesztette a nyugalmát észrevettem, hogy mennyire félt 901-től.

A Mester kiegyenesedett, és visszahúzott. A karjába vett és szélesen mosolyogva rám nézett. – Mona – suttogta –, megmentettél. – Az arckifejezése, a csillogás a szemében felismerés volt. Valami váratlan.

Hála volt. Tiszta szeretet volt.

Aztán eltűnt. A Mester megfordult, és szembefordult a 901-gyel. 901 leeresztette a pengéit. Jóképű arcán szintén olvashatatlan kifejezés ült. – Hogy merészelsz ellenem támadni? – 901 nem törődött vele, és a Mester feje fölött rám meredt.

A Mester követte 901 tekintetét, és harsány, gúnyos nevetést eresztett meg. – Te egy senki vagy, 901. A monám megmentett engem. – Amikor visszafordult, a Mester közelebb lépett a rácshoz, és azt mondta: – Ha újra látni akarod, ha újra hozzá akarsz érni, addig húzod ezt a meccset, amíg meg nem adom a jelet.

A Mester a zsebébe csúsztatta a kezét, és azt mondta: – Valójában, ha nem engedelmeskedsz, soha többé nem látod őt.

Próbáltam megragadni 901 figyelmét, hogy elmondjam neki, hogy nem a Mestert mentettem meg, hanem őt a biztos haláltól. De nem nézett felém.

A Mester odasétált hozzám. Előttem állt, a szemében tisztán látszott a büszkeség. A leggyengédebb érintéssel megsimogatta az arcom, és azt mondta: – Tudod, hogy nem akartalak bántani, de te kényszerítettél rá. Próbára kellett tennem téged, hogy mindenekelőtt engem akarsz-e. Bebizonyítottad nekem, hogy igen, virágszirom. Hogy teljesen az enyém vagy.

Nyöszörögtem, amikor a Mester ajkai az enyémre tapadtak. A Mester válaszul felnyögött. De félreértette a reakciómat. Nyitva tartottam a szemem, és 901-re bámultam, hogy megmutassam neki, az övé vagyok. Szemei találkoztak az enyémmel, miközben a Mester a fejemet a helyén tartotta. A látásom elhomályosult a szemembe gyűlő könnyektől, de tudtam, hogy 901 látja a kellemetlenségemet. Ahogy a Mester hátat fordított, diszkréten kinyújtottam a kezem 901 irányába. Pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, és figyeltem, ahogy az arca elveszti a színét.

Világos szemöldöke összehúzódott, ahogy közelebb húzódott a rácshoz. Egy centivel messzebbre nyújtottam a kezem, és láttam a pillanatot, amikor 901 rájött, hogy mit akarok, mit próbálok mondani.

Megmentettem őt.

Lassan minden dühe elszállt; lassan és idegesen 901 az egyik kezében tartotta a pengéit. Szabad kezét átnyújtva a rácson az enyémbe kulcsolta az ujjait. Ahogy a Mester csókja egyre keményebbé és mélyebbé vált, én még jobban megszorítottam 901 ujjait, egyszer sem szakadt el tekintetem az övétől.

901 nyers és nyílt arckifejezése majdnem a vesztemet okozta. Mintha a szívét körülvevő utolsó gátak is leomlottak volna; beengedett engem. Megnyitotta magát előttem. Megnyitotta a szívét.

Éreztem, hogy a Mester kezd elhúzódni, és vonakodva megtörtem 901 szorítását. Pánikba estem, amikor kinyújtva hagyta a kezét, és nem akart elengedni. A mardosó fájdalom és a bizonytalanság elhalványult tekintetében. Ahogy a Mester szája eltávolodott az enyémtől, 901 visszahúzta a karját a cellába, és a kezem helyére a pengéjét tette.

Újra a Mesterre összpontosítva elsápadtam, látva száján sérült ajkamból származó véremet. A Mester tisztán érezte a meleg folyadékcseppet, és megnyalta a nyelvével, izgalom látszott az arcán, ahogy megízlelte. Homlokát az enyémhez szorította, felemelte hüvelykujját, és letörölte a vérem maradványait. Összerezzentem a fájdalomtól, amit okozott és igyekeztem nem tudomást venni a gyomromban érzett fájdalomról és a bordáim érzékenységéről. Az arcom lüktetett a Mester ütése nyomán, de összeszedtem magam. Nem akartam, hogy 901-et megbüntessék, mert kedvel engem.

– Gyere – mondta a Mester, megfogta a karomat, és összekulcsolta az övével. Újabb szó nélkül elvezetett 901 cellájától.

A Mester az emelvényhez kísért minket, és leült a székére. A lelátó tele volt és több férfi is odajött, hogy beszélgessen a Mesterrel. Egy szokatlan akcentusú férfi odament a Mesterhez, és kezet rázott vele. Nem figyeltem arra, amit mondtak, mivel próbáltam lélegezni a Mester ütései okozta fájdalmon keresztül. De hallottam, hogy 901 ellenfele ehhez a férfihoz tartozott.

Volt egy gulágja valahol Prágában. 901 ellenfele szintén veretlen volt.

Idegesség tombolt a testemben, amikor ezt meghallottam. A félelem és a szorongás ölelésükbe burkoltak. Tudtam, hogy a Mester nem fogja megkönnyíteni 901 számára ezt a mérkőzést. Meg akarta erősíteni a dominanciáját. Azt akarta, hogy bajnoka engedelmeskedjen.

A Mester leült a helyére, és a lábai előtt lévő padlóra mutatott. Leültem, lesütöttem a szemem a férfi nézők tekintete elől. A Mester a fejemre tette a kezét és lustán átfésülte a hajamat. Egy őr vonult be a verembe és a Mester jelezte, hogy kezdődhet a meccs.

Hallottam a lábdobogást, amely végigdübörgött az alagúton. Amikor egy férfi robbant be, a szívem megdobbant. Nagyobb volt, mint 901. Fekete tetoválások borították, és sötét bőrű volt. Ahogy körbefutott a veremben, két tőrrel a kezében, összerezzentem, amikor megláttam a hátát. Korbácshegek tarkították bőre minden egyes centiméterét. A harcos megállt. Amikor a lelátón álló mesterére nézett, a tekintetében nem volt semmi. Üres volt, élet nélküli.

Mintha már nem lenne miért élnie.

A Mester ismét jelzett az őrnek. Amikor az őr eltűnt, csak másodpercek teltek el, és 901 rohant ki. A szívem mámoros ritmusban dobogott, ahogy tökéletesen tónusos teste megjelent a veremben. A pengéi elő voltak húzva, és egy pillanatra attól tartottam, hogy pillanatok alatt megöli 175-öt, az ellenfelét. De ahogy 175 nekirontott 901-nek, ő balra lebukott, de védtelenül hagyta magát, hogy meg tudja ütni az ellenfele. Összerezzentem, amikor 175 a tőrének élét 901 mellkasán keresztülhúzta. A Mester keze még mindig a hajamon volt, mint amikor 901 belépett a verembe, de látva, hogy teljesíti a követeléseit, a Mester megnyugodott. Én nem voltam képes rá.

901 játszadozott az ellenfelével, körözött a veremben. Ellenfele nem mozgott olyan gyorsan, és nem is volt olyan fürge. De ahogy a Mester parancsolta, 901 több ütést kapott 175-től. Komoly, de nem halálos ütéseket adott vissza.

Minden egyes vágással és minden egyes szerzett vágással lélegzet-visszafojtva vártam, hogy a Mester megadja 901-nek a jelet, hogy megölheti az ellenfelét. De a percek csak teltek, és a Mester továbbra is nyugodtan ült a helyén.

175 hirtelen rátámadt 901-re, nyilvánvalóan belefáradt a színjátékba. Könyörtelen arckifejezésén megmutatkozott, hogy ölni akar és ölnie kell. De amikor 175 lecsapott a tőrével, és átdöfte 901 combját, 901 tekintete a Mesterre tévedt a lelátón. 901-gyel együtt megdermedtem, és vártam a Mester parancsát. De semmi nem történt. Mielőtt elfordította volna a tekintetét, 901 szeme találkozott a tekintetemmel. Megszakadt a szívem, amikor megláttam ezt a gyengéd tekintetet.

Újabb percek teltek el, mindkét harcosból csöpögött a vér. Lelkileg el kellett távolodnom a tömeg izgatott üvöltésétől. Amikor már attól tartottam, hogy a Mester hagyja, hogy 901 meghaljon a jelére várva, előreült a helyén. Épp időben pillantottam a küzdőtér felé, hogy lássam, amint 901 elkapja a Mester csuklómozdulatát. 901 egész viselkedése egy pillanat alatt megváltozott. A homokos padlóra csúszott, és átvágta 175 combjának hátsó felét. Megfosztva attól a képességétől, hogy lábra álljon, 175 a homokba zuhant. 901 felállt, fölé tornyosult, és egy utolsó szúrással 901 pengéi átfutottak a torkán.

A vér szabadon folyt a sebből, ahogy 175-nek elszállt az élete. 901 nehézkesen zihált a helyszínen és lefelé bámult az áldozatára. A tömeg felugrott ünnepelni, de kiáltásaik elnémultak a fülemben. Néztem, ahogy 901 megragadta kindjalok markolatát, és kitépte 175 torkából. Ezután tisztára törölte pengéit 175 élettelen testén.

901 megfordult, hogy felnézzen a Mesterre. Vérszomjas volt tekintete, ahogy leste az idősebb férfit. Lábai és karjai megrándultak. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy fel akarja verekedni magát a lelátóra, hogy véget vessen a Mester uralmának. Szerencsére 901 megvetette a lábát a homokban és várta, hogy elbocsássák.

Tetőtől talpig vér borította, 175 és a saját vérének keveréke. Kék szemei vadak voltak, és minden porcikájában annak a gyilkosnak tűnt, amivel a hírneve büszkélkedett.

Végül a Mester felállt, és egy csuklómozdulattal elbocsátotta. 901 megfordult, hogy kifusson az alagútba, de csak az után, hogy visszapillantott, és kétségbeesett szemmel bámult rám. Csendben azt mondta nekem, hogy ezt értem tette. Elviselte ezt a verést, elviselte ezeket a sérüléseket, értem.

A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Az érzések, amelyek megrohantak azt súgták, hogy ezt értem tette és elöntött a boldogság, ami a legértékesebb melegséggel töltött el.

A Mester felállt és elvegyült a tömeg egy részével. Néhány perccel később egy őr jött oda hozzám, és felszólított, hogy álljak fel. Megrándultam, amikor megtettem. A pulzusom száguldott, amikor a bajnokok szállásai felé vezettek. Minden egyes lépésnél levegőért kapkodtam a hasamon, az arcomon és a bordáimon lévő zúzódások miatt. De ez a fájdalom egyre inkább megszűnt, minél közelebb értem 901-es cellájához.

Ahogy a szűk folyosókon keresztülhaladtunk, azon tűnődtem, miért csinálja ezt a Mester. Azt hittem, hogy nem ad vissza 901-nek, függetlenül a mérkőzés kimenetelétől. De attól a perctől kezdve, hogy az véget ért, a Mester ugyanúgy nem vett rólam tudomást, mint amikor először adott 901-nek. Mintha, el kellett volna határolódnia attól, amit majdnem hagyott megtörténni.

Válaszokért törtem az agyam, de amikor megérkeztem 901 cellájába, ezek a kérdések elszálltak. Abban a pillanatban nem érdekeltek a következmények. Itt voltam 901-gyel. Ő harcolt értem. Engedelmeskedett értem.

Teljes szívemből akartam ezt.

Amikor az őr kinyitotta az ajtót, egy chiri éppen befejezte 901 sebeinek összevarrását. A vér, ami eddig a bőrét borította, most a padlón lévő törülközőket itatta át.

901 felnézett rám, ahogy az ajtóban álltam. Éppen amikor a chiri az utolsó öltést végezte a mellkasán lévő seben, 901 elütötte a kezét, és felállt. Hatalmas teste megingott, és az arca fájdalmában eltorzult. Aztán a tekintete az enyémre esett, és nem mozdult.

A chiri összeszedte a holmiját, és gyorsan elmenekült a szobából. Az őr becsapta mögötte az ajtót. Mi csak bámultuk egymást tovább. A napokkal ezelőtti és a mai durva, egyenetlen sebek szétrombolták izmos testét. A haja nedves volt a véres harc és az izzadság maradványaitól. Megvertnek és megtépázottnak tűnt.

901 hirtelen előrelépett. A szívem a torkomba ugrott, ahogy közeledett. Olyan gyengédséggel, amire nem számítottam, 901 felemelte a kezét és az ujját finoman végigsimította az arcomon duzzadó véraláfutás és az alsó ajkamon lévő vágás mellett. – Megsérültél – suttogta, durva hangjában mély fájdalom volt.

És oroszul beszélt hozzám. A mi nyelvünkön beszélt.

Kinyújtottam a kezem és a vállára tettem, az egyetlen területre a testén mely nem sérült meg. – Ahogy te is – suttogtam válaszul.

Nyelt egyet és a gyomromban hirtelen egy csapásra furcsa érzés támadt. Most más érzés volt itt állni vele. Valami megváltozott közöttünk. Leírhatatlan volt. Nyílt, őszinte és tiszta volt, de ettől éreztem, hogy élek.

Valami, ami a fejében járt, azonnal megváltoztatta a hangulatát. A feje előrebukott, és a vállai leestek a vereségtől. – A mester magáévá tett téged – mondta fájdalmas hangon, mire megfeszültem.

Az ujjbegye végigsimított a vállamon lévő harapásnyomon, és összerezzentem a fájdalomtól, amit érzékeny bőrömön keltett. 901 állkapcsa összeszorult, és vadul köpte magából a szavakat: – Egy nap kurvára lemészárolom. És megfizet mindenért, amit valaha is tett.

– Ssshh – nyugtattam, és még közelebb húzódtam hozzá. 901 teste olyan volt, mint egy nyílt láng, perzselő hőt sugárzott.

A bőre megrándult, amikor lábujjhegyre álltam, és az arcára tettem a kezem. Kék szemei tágra nyíltak, kizárólag rám fókuszáltak. Elmosolyodtam, amikor megéreztem durva borostáját az ujjaim alatt. A mosolyom elhalványult, amikor megláttam egy nagy vágást az arcán. 901 felemelte a kezét, hogy a csuklóm köré fonja.

– Mi az? – kérdezte rekedten.

– Folyton bántod magad, hogy megments engem.

Lesütötte a szemét és a földet nézte. Amikor újra felnézett, azt mondta: – Ezúttal te is megsérültél, amikor megpróbáltál megmenteni engem.

Visszaszorítottam a torkomban lévő gombócot, és azt mondtam: – Nem tudtam... nem bírtam elviselni... nem akartam, hogy a Mester megöljön téged. Azt akarom, hogy élj.

901 a fejét előrehajtotta, és a homlokát az enyémhez nyomta. Nem érdekelt, hogy csupa vér volt. Csak az számított, hogy életben van, lélegzik és előttem áll. Ugyanúgy akart engem, mint én őt.

Percekig így maradtunk. Végül a kezem az övébe csúsztattam, és a cellája mosdóhelyisége felé vezettem. A távoli falhoz egy zuhanyzó volt rögzítve. Elengedve a kezét, odasétáltam, és elfordítottam a fogantyút. Visszahátráltam oda, ahol a 901-es állt. Felnyúltam a csatokért, amelyek a hajam egy részét felfogták arcomból, és leengedtem tincseim, hagytam, hogy hosszú hajam leomoljon. 901 végig engem figyelt, intenzív összpontosítással.

Ezután a kezemet a vállamnál lévő kapocshoz vittem, ahhoz, amelyik a ruhámat tartotta. Amikor a kapcsot elengedtem, a ruhám a földre hullott, és teljesen szabadon hagytam magam a szemei előtt.

901 orrlyukai kitágultak, ahogy tekintete a melleimre esett. Aztán harsány zihálás szakadt fel az ajkai közül, és dühösen vicsorgott, harag torzította el az arcát. Amikor lenéztem, hogy megnézzem, mi dühítette fel ennyire, láttam, hogy nagy zúzódások keletkeztek a hasamon és a bordáimon. Rövid időre lehunytam a szemem, minden rossz gondolatot elűztem magamtól.

901 lenézett az arcomra, amikor közelebb léptem hozzá. Csendben felemeltem a kezem, amíg a nadrágja derékrészére nem ért és lassan húztam lefelé.

901 felszisszent, izmai megfeszültek, ahogy a csípőjén végighúztam az anyagot, majd le a lábán is. Visszanyeltem az idegességemet, amikor 901 kilépett a lábánál összegyűlt anyagból. Éreztem, ahogy a zuhanyzó meleg vize körbejárja a szobát, és a kezét a sajátomba fogtam.

901 az összekulcsolt kezünket bámulta. Bevezettem őt a vízsugár alá, ahová 901 panasz nélkül követett engem. Másodpercről másodpercre tűnt el a vér a bőréről, ahogy a víz lemosta. Néztem, ahogy lehunyja a szemét és hátrabillenti a fejét a vízsugár alatt.

Olyan gyönyörű volt. Amikor közel voltam hozzá, biztonságban éreztem magam hihetetlen magassága és szélessége miatt. Ezt még nem tapasztaltam korábban. Legalábbis úgy gondoltam, hogy nem. És határozottan nem tapasztaltam ilyet, mióta a Mester Fő Monájaként ébredtem.

Leráztam ezeket a gondolatokat magamról és elmosolyodtam, amikor 901 feje előrebukott. Sóhajtott, ahogy a mérkőzés maradványai lemosódtak testéről.

Megláttam a zuhany melletti párkányon egy darab szappant, felvettem, és a vízsugár alá léptem. Érzékelte, hogy közeledem, ezért 901 kinyitotta a szemét. Egyszer sem fordította el a tekintetét. A mellkasához emeltem a szappant, és végigsimítottam vele az azonosító tetoválásán, lassan és gondosan végigsimítva minden egyes számot.

901 bőre libabőrös volt, még annak ellenére is, hogy a víz meleg volt. Mosolyogva felnéztem a szemébe, és a szívem kihagyott egy ütemet az arckifejezésétől. 901 felemelte a kezét, és megállította a kezemet a mellkasán, majd a számhoz emelte az ujjait.

Nem mertem megmozdulni, ahogy az ujjbegyei végigsimítottak az ajkaimon. Az arcán víz csorgott le, miközben azt mondta: – Mosolyogsz rám. Soha senki nem mosolyog rám.

Elvettem ajkaimról kezét és a szívem fölé vittem. – Mosolyra késztetsz.

– Miért? – Szeme az enyémet kutatta a válaszért.

– Miért mosolyogtatsz meg? – Pontosítottam, mire ő bólintott. Majdnem elsírtam magam kétségbeesett arckifejezéstől. Attól, hogy miért volt szüksége a válaszra.

Olyan közel léptem, amennyire csak tudtam, és azt mondtam: – Mert te soha nem bántottál, amikor a celládba kényszerítettek. Még amikor megpróbáltál távol tartani, akkor is közel tartottál magadhoz. Magadévá tettél, amikor szükségem volt rád, és beszélsz hozzám. Úgy beszélsz hozzám, mintha nem egy szajha lennék.

– Több vagy – mondta durván. – Az én többem. 152, az én többem.

Könnyek töltötték meg a szemem, és azt mondtam: – Bárcsak tudnám a nevedet.

901 válla megereszkedett. – Bárcsak tudnám a tiédet.

Újra elmosolyodtam, képtelen voltam mást tenni a hirtelen könnyedséggel, ami eltöltötte a lelkemet. Végigsimítottam a szappant a mellkasán, majd le a hasára, és azt mondtam: – Hadd tisztítsalak meg! Hadd töröljem le a mai napot!

– Csak ha utána én is megtehetem veled – mondta. Fájdalom villant át az arcán. Figyelme a combomra esett, és láttam, hogy a düh elrabolja a rövid boldogságot, amit találtunk.

– Nem – mondtam, mire ő megrázta a fejét. – Ne is gondolj rá.

– Magáévá tett téged – mondta. – Nem bírom elviselni, hogy a magáévá tett téged. És bántott... és akkor van veled, amikor csak akar. – A légzése felgyorsult, és láttam, hogy a nyaka megfeszül, minél többet gondol a valóságunkra.

– Hagyd abba! – sürgettem. Mélyen és hosszan szívta be a levegőt. Előrehajoltam és a mellkasához szorítottam az ajkaimat, pont a tetoválása fölé, és az érintésemre 901 egy gyors lélegzetet vett. Hátralépve meggyőződtem róla, hogy találkozik a tekintetünk. – Amikor csak te és én vagyunk kettesben, nincs Mester. Amikor itt vagyunk, a celládban, nincs Vérverem. – Mosolyra húzódott az ajkam. – Nincsenek halálos mérkőzések. Nincsenek olyan szállások, ahol egész nap fogva tartanak. A te szíved, szinkronban dobog az enyémmel. A régi otthonunk nyelvét beszélve, a férfi társaságában, aki a lelkem új otthona.

– Moy prekrasnyy – suttogta, és én lehunytam a szemem, ahogy a szavak a lelkemig hatoltak. Az én gyönyörűségem, így szólított. Szépségem...

Az övé.

– Moy voin – mormoltam mélyen belélegezve viszonzásul.

Az én harcosom.

A maradék düh is eltűnt 901 arcáról, és én elkezdtem a szappant a bőrén mozgatni. Csendben és mozdulatlanul állt, miközben megtisztítottam a harc nyomaitól. De a tekintete nem hagyta el az enyémet. Amikor végeztem, kivette a kezemből a szappant, és kisöpörte a nedves hajam az arcomból.

– Krasivaya devushka[1] – mondta halkan, miközben a szappant finoman végigsimította a karomon. Lehunytam a szemem, élveztem az érintését. Körülöttem mozgott, kiélvezve a pillanatot. Csak akkor állt meg, amikor elérte a combomat. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy térdre ereszkedik, és kinyújtja az ujját, hogy végigsimítson azon a helyen, ahol a Mester magja tapadt rám, mert kényszerített rá.

Tenyeremet az arcára helyeztem, és úgy irányítottam, hogy rám nézzen. – Nincs itt velünk – emlékeztettem. 901 bólintott. Térdelve maradt, és azon tűnődtem, vajon mire készül. A szívem megdobbant, amikor előrehajtotta a fejét, és óvatosan csókot nyomott a csípőmre. Amikor visszahúzódott, a szájához szorította a kezét.

Akkor értettem meg. Eszembe jutott, ahogy a keze az enyémet fogta, amikor a Mester megcsókolt a 901 cellája előtt. És eszembe jutott az arca, ahogy nézte, ahogy a Mester szája az enyémhez tapad és elveszi, amit nem adtam szabadon. A tekintetéből a pusztulás ígérete sugárzott, a szemében a szokásos harag csillogott..., de volt ott valami más is, valami, amit nem ismertem fel – irigység, kíváncsiság... vágy.

Már tudtam, miért. – Még soha nem csókoltak meg. – 901 feje zavartan előrebukott. Hogy ismét felemelje fejét, az álla alá tettem a kezem.

Láttam valami újat 901 szemében, ahogy felnézett rám a térdéről: félénkséget.

Messze ez volt a legszebb, ahogy valaha rám nézett.

Hátralépve kinyújtottam a kezem és 901 felállt. Tétovázott, ahogy a kezemre nézett. Erős maradtam, és nem rántottam vissza. Végül néhány hosszú másodperc után az enyémbe csúsztatta az övét. Hátranyúltam mögé, elfordítottam a zuhany csapját és elzártam a vizet.

Egy kis halom kopott, kifakult törölközőhöz vezettem. Elengedve a kezét felkaptam kettőt. Átnyújtottam neki az egyiket és 901 gyorsan felszárította a vizet testéről. Én is így tettem. Végigsimítottam nedves hajamon, ujjaimmal szétválasztva a sűrű szálakat. Amikor a földre ejtettem a törülközőt, 901 is így tett.

Újra megfogtam a kezét és az ágyhoz vezettem. Én ültem le először, 901 gyorsan követett. A kezünk összekulcsolva maradt a köztünk lévő matracon, amíg lefeküdtem. 901 ugyanígy tett. Szembefordultam vele.

Most, hogy tiszta volt, a sebeit összetartó öltések jobban látszottak a bőrén. Mintha egy kés szúrt volna a gyomromba, ahogy a mellkasán lévő nagy és az arcán lévő új vágást néztem. Valamiért az álmaimban látott sebhelyes férfi villant át az agyamon. Mindig azt hittem, hogy csak képzelődöm róla. De valami abban, ahogy 901 figyelt engem nyíltan és nyersen, arra késztetett, hogy bevalljam: – Néha látok egy férfit a fejemben. – A szemöldökömet összehúztam, ahogy megpróbáltam megragadni az arca képét. – Nem tudom, ki ő, de azt hiszem, a múltamból való. – A kezemet a szívemre tette, és azt mondtam: – Itt bent úgy érzem, hogy valaki különleges volt számomra. De én nem ... nem emlékszem, hogy ki ő.

Nyeltem egyet, majd megkérdeztem: – Vannak ilyen emlékeid? Bajnok vagy, már régóta az vagy. Maya azt mondja, hogy a kisebb dózisú drogokkal, amiket kapunk, az emlékeim kezdenek visszatérni, de még nem jöttek vissza.

– Maya? – kérdezte 901.

Rájöttem, hogy hibáztam, de bíztam 901-ben annyira, hogy eláruljam: – Ő az én chirim. A neve Maya.

A szemei tágra nyíltak. – Beszélsz vele, a nevét használod?

Bólintottam. – Ő több mint egy szám. – Mély levegőt vettem, és azt mondtam: – A férfi az álmaimból azt mondta nekem, hogy több vagyok, mint egy szám.

– Azok vagyunk – mondta 901, és hallottam a kijelentésének kemény élét. – Azok vagyunk – mondta újra. – Egészen a közelmúltig nem gondoltam semmire. Igazad van, évek óta nem szedtem erős drogokat, de soha nem változott bennem semmi. – Ujjai közé fogta egy lehullott hajtincsemet.
– Soha nem gondoltam másra, csak a győzelemre a veremben. És a férfira, aki egy nap végül megöl. Aki elveszi tőlem a bajnoki címet, és megszabadít ebből a pokolból. Attól, hogy a Mester irányítása alatt álljak.

– És most?

– Most – kezdte, majd szünetet tartott. Csendben maradt, majd elpirult az arca. – Most sok mindenre gondolok. Hogy miért vagyunk itt? Hogy én most már szabad akarok lenni. – Sóhajtott, és az orrához emelte a hajamat. Belélegezte, elejtette, majd hozzátette: – És rád. Rád gondolok. Nem akartam, de így van, és most már nem küzdök ellene.

– Miért? – suttogtam.

Ezúttal a szívére tette a kezét, és így szólt: – Te éreztetted velem, ezt itt bent. Olyan dolgokat akartál velem, amiket soha nem mertem megengedni magamnak. Arra késztettél, hogy a túlélésért harcoljak, ne a büszkeségért. Nem akarok többé a verem homokján meghalni, mint egy harcos. Nem akarok többé meghalni. – Visszatartottam a lélegzetem, és csak akkor fújtam ki, amikor azt mondta: – Te késztetsz arra, hogy élni akarjak.

Közelebb húzódtam, és még közelebb, amíg az arcom csak egy hajszálnyira nem lebegett az övétől. 901 szeme azonnal az ajkamra szegeződött. – Krasivaya? – kérdezte, a számom helyett a "gyönyörűm" szót használva.

Kisimítottam nedves haját az arcából. – Téged még soha nem csókoltak meg. És bár engem már sokszor megcsókoltak, valószínűleg sok különböző férfi, még soha nem adtam csókot önként. Bár nem emlékszem másra, csak arra, amit a Mester ellopott tőlem. – 901 a hátára gurult. Bőre még mindig kissé nedves volt a zuhanyozástól. – Talán úgy tűnhet, hogy ebben különbözöm tőled, de ez nem igaz.

– Tudom – értett egyet 901, és várta, hogy mit fogok csinálni ezután.

A szívem hevesen vert, miközben megnyaltam az ajkaimat, majd anélkül, hogy esélyt adtam volna magamnak, hogy túlgondoljam, mit fogok tenni, lehajtottam a fejemet, amíg az ajkaim az övéhez nem nyomódtak.

901 megfeszült alattam. Megdermedtem, azt hittem, túl messzire mentem, de amikor a keze a hajamba csúszott és még közelebb húzott magához, tudtam, hogy ő is ezt akarja. Ajkaink lassan mozogtak és félénken, de ahogy teltek a másodpercek, 901 elmélyítette a csókot. És ez semmihez sem hasonlított, amit eddig éreztem. Ahol a Mester kemény és kegyetlen volt, ott 901 gyengéd és gondoskodó. Ellentmondás volt: lágy és kedves, de birtokló és magabiztosan elvette, amit akart.

Nyögdécseltem az ajkain, és amikor elszakadtunk egymástól, mindketten ziháltunk. Nem szóltam semmit; 901 sem.

Lenézve láttam, hogy a kezem a mellkasán nyugszik. A bőre meleg volt. Láttam, hogy az érintésemre megkeményedett. Képtelen voltam ellenállni a vágynak és szabad akaratomból hagytam, hogy a kezem végigsimítson a hasán, és megtapogattam a sebhelyes bőrét. 901 sziszegett, amikor a kezem a kemény szerszáma felé mozdult. A keze hirtelen az enyémre simult, és a tekintetem az övére siklott.

– Ne tedd – mondta halkan. Elfordította a tekintetét. Addig hajoltam fölé, amíg az arca az enyém felé fordult. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a baj, azt mondta: – A drogok miatt van szükséged az enyhülésemre. A Mester akkor tesz magáévá, amikor csak akarja. – Megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy ezt csináld, ha nem akarod. Nem kötelességed engem szolgálni. –  Elvette a kezét az enyémről, és a nyakamra simította. Behunytam a szemem a megnyugtató érzésre, majd kinyitottam, amikor azt mondta: – Több vagy annál, mint amire kényszerítenek. Több vagy, mint egy mona. Most szabad vagy a drogoktól, képes vagy választani. Nekünk, csak így ... elég.

Gombóc fojtogatta a torkom. Amikor leküzdöttem, csókot nyomtam az arcára, és azt mondtam: – Még soha nem feküdtem le szabad akaratomból férfival. Soha nem állt hatalmamban, hogy dönthessek. – Sóhajtottam, ezeknek a szavaknak a súlya valóban a szívemre telepedett. Csak egy hajszálnyit hátráltam, és hozzátettem: – De én azt választom, hogy veled legyek. Téged választalak elsőnek. A többi férfi ellenére, akikkel kénytelen voltam együtt lenni. A Mester ellenére. Te leszel az első a szívemben. Az egyetlen, akinek szabadon adom oda magam... anélkül, hogy gyógyszerekkel kényszerítettek volna.

A 901 szeméből felém áradó érzelmek megsemmisítettek. Hozzá hajoltam, számat az övéhez érintettem, és lágy csókba fogadtam az övét. Hagytam, hogy a kezem felfedezőútra induljon és bebarangolja a testét, amíg 901 el nem szakadt tőlem. Elhúzta a hajamat az arcomból, és bevallotta: – Valójában te vagy az első, akit kiszemeltem.

Pislogtam, ahogy belém ivódott a felismerés. – Én voltam az első... valaha? – kérdeztem hitetlenkedve. Ez a férfi félelmetes volt. Maya azt mondta nekem, hogy a bajnokok monebikkel vannak megajándékozva. 901 már nagyon régóta bajnok volt.

– Te vagy a bajnok. A Mester bizonyára gyakran megajándékozott monebivel.

Elfordította a tekintetét. – Igen, de soha nem fogadtam el őket. Az őrséggel vitettem el őket.

A csalódottság és a bűntudat hirtelen lüktetése zakatolt a gyomromban. Hátrébb húzódtam, hogy egy kis helyet nyerjek. 901 megállított, izmos karjával átkarolta a derekamat.  – Mi van? – sürgetett, aggodalom jelent meg arcán. – Nem tartasz engem méltónak, tudván, hogy te voltál az első?

Megráztam a fejem, a mellkasomban érzelmek gyűltek fel. – Nem, nem erről van szó – suttogtam.

901 tekintete az arcom kutatta. – Akkor mi a baj?

– Az az éjszaka – árultam el, visszagondolva arra, amikor ebbe a cellába löktek. – Nem akartál engem. Hívtad az őrt, hogy vigyen el, de a Mester azt parancsolta, hogy maradjak. Amikor a drogok elárasztották az ereimet, a többi bajnok azt mondta, hogy tegyél magadévá... – Megalázottan lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam őket, elhallgattam: – Kénytelen voltál lefeküdni velem. Elvettem tőled a választás lehetőségét.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de ekkor 901 fölém hajolt, kezei az oldalamhoz szorították az enyémet. – Hagyd abba! – csattant fel, és megláttam a híres Pitbullt benne. Megnyugodtam, mert tudtam, hogy nem fog bántani. 901 lehajtotta a fejét, és így szólt: – Attól kezdve, hogy először megláttalak a Mester karján, téged akartalak. Soha nem néztem még nőre úgy, ahogy rád néztem. És soha nem akartam még nőt úgy, ahogy téged akarlak.

– De a drogok miatt tetted meg. Nem volt más választásod.

– Volt választásom – érvelt. Aztán meglepő gyengédséggel három könnyed csókot nyomott a nyakamra. Amikor felemelte a fejét, azt mondta: – Én választottam, hogy magamévá teszlek. Én választottam, hogy magamhoz ölellek. – Belélegezte a levegőt. – Úgy döntöttem, hogy az enyém leszel.

A szavaira megborzongott a bőröm. 901 elengedte a kezemet, mire a nyaka köré fontam. Kemény mellkasa az enyémet súrolta, mikor azt mondtam: – Bárcsak tudnám a nevedet. Annyira szeretném tudni annak a férfinak a nevét, aki a szívébe fogadott.

– Krasivaya – motyogta, a hangja tele volt a szükségtől. 901 a száját az enyémhez szorította. Az előző csókokkal ellentétben ebben nem volt semmi birtokló. 901 ajkai gyengéden, mégis emésztő intenzitással vették birtokba az enyémet. Meglepetten nyögtem fel, amikor éreztem, hogy a nyelve benyomul a számba. Először megfeszültem, nem tudtam, mit tegyek, de amikor a nyelvem hozzáért az övéhez, már nem zavart.

901 nehéz teste lenyomta az enyémet, kezeim lecsúsztak a nyakáról végig széles hátán. 901 halkan felnyögött, a hang egyenesen a bensőmbe hatolt. Ziháltam az érzéstől, amit a rajtam fekvő férfi keltett bennem, akinek ugyanúgy szüksége volt erre, mint nekem. 901 hátrahajtotta a fejét, és a szemembe bámulva lecsúsztatta a kezét kettőnk közé, ujjai a lábam közé nyomultak.

Felkiáltottam, és a vállába kapaszkodtam, amikor ujjai végigsodródtak lágy ölemen. A hátam felívelt, és a bőröm izzott a forróságtól. De ezúttal nem a drogok miatt volt szükségem erre a pillanatra. Ez én voltam, és ez ő volt. Mi választottuk magunknak ezt az aktust, és azért élveztük, mert szabadon akartuk egymást. A vasketrecek és rácsok világában mi magunknak vettünk el valamit.

901 meleg lehelete végigsuhant az arcomon. Nehezen lélegzett, nem sokban különbözött tőlem. Felkiáltottam, amikor gyengéd érintésének köszönhetően rám tört a gyönyör. 901 elhallgatott, és lenézett rám. Láttam az aggodalmat az arcán. – Ez így rendben van? – kérdezte, miközben keménysége a combomhoz nyomódott.

– Igen – válaszoltam lélegzet-visszafojtva. – Még. Érints meg még egy kicsit. – Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik pimasz szavaimtól, de amikor 901 halkan felmordult, és újra mozgatni kezdte az ujjait, elvesztem az érintésében.

901 incselkedett és játszott, és amikor az ujja lassan belém hatolt, darabokra hullva hangosan felkiáltottam, vakító fény és tiszta gyönyör szaggatta testem.

901 elhúzta a kezét, és ahogy ezt tette, kinyitottam a szemem. Jóképű arca szigorú és aggodalmas volt, ahogy a reakciómat figyelte. Amikor végül elmosolyodtam, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és újra betakarta testemet a sajátjával. Megmutattam neki, hogy mit akarok, mit választok, a csípője köré tekertem a lábaimat, és lenyúltam, hogy a kezembe fogjam a farkát. Kéjesen felszisszent, és összeszorította a fogait, ahogy az ujjaim köré tekeredtek. Ahogy a bejárathoz vezettem, megállt, hogy a legédesebb puha csókot ejtse a homlokomra, mielőtt előrenyomult, és teljesen kitöltött.

901 feje hátrabukott, és egy halk nyögés csúszott ki megfeszült ajkai közül. A szemeim lecsukódtak, olyan tökéletesen kitöltött. Mielőtt újra megmozdult volna, 901 a vállaim alá tette vastag karjait, és lassan ringatózni kezdett. Minden egyes mozdulatával éreztem, hogy a lelkemben lévő sötétség felszáll, és minden egyes csókkal, amit puha szája az arcomra lehelt, a szívem egyre hangosabban vert.

– Moy prekrasnyy – suttogta, miközben légzése egyre szaporább lett.

– Moy voin – suttogtam vissza. Nem volt nevünk. A számaink nem voltak szívesen látottak ebben a pillanatban. Most én voltam az ő gyönyörűsége, ő pedig az én bátor harcosom.

901 lökései egyre gyorsabbak lettek, ahogy teltek a percek. Hangosan felnyögtem, amikor bizsergés terült szét a combjaimon. 901 férfiassága megrándult bennem, és tudtam, hogy mindketten közeledünk a beteljesüléshez.

901 karjai szorosan a mellkasához szorítottak, és mielőtt testemet a legfényesebb ragyogás töltötte volna be, a száját az enyémre szorította, elnyelve a kiáltásaimat.

A testem felívelt, ahogy 901 felüvöltött a kielégüléstől. A feje hátrahúzódott, a nyaka megfeszült a megerőltetéstől. Sebesült teste kipirult és nedves volt. Tökéletes volt, ez a pillanat tökéletes volt, ahogy ő is.

A zuhany hevétől felszálló meleg levegő a bőrünkhöz tapadt, és libabőrös lett a cellaajtó felől felénk áradó hideg huzattól. 901 feje a vállamra esett. Megsimogattam a hátát, miközben furcsa könnyedséget éreztem a szívemben.

Éppen amikor megpróbáltam elgondolkodni, mi lehetett ez az érzés, 901 felemelte a fejét. – Másképp érzem magam. – Kihúzta a karját az enyém alól. A mellkasára tette a kezét, és azt mondta: – A szívemben. Másnak érzem. Megváltozott.

A gyomrom görcsbe rándult tudván, hogy ő is ezt érzi. Miután egy nagy lélegzetet vettem, melyre oly nagy szükségem volt, megkérdeztem: – Érzed a tüzet, mely bármelyik pillanatban tűzvésszé válhat? – 901 bólintott, megértő arckifejezése elárulta, hogy teljesen helyesen írtam le az érzést.

– Mi ez? – kérdezte, homlokát zavarodottság vonalai redőzték.

Követve, amit a szívem súgott, azt válaszoltam: – Azt hiszem, azt jelenti, hogy egymás karjaiban megtaláltuk a békét. Azt hiszem, azt jelenti... – Elakadtam, nem tudtam, hogy ez a helyes szó-e.

– Mit? – sürgetett. – Mondd el!

Végigfésülve kezemmel a haját, csak hogy még egyszer megérinthessem, idegesen azt mondtam: – Hogy boldog vagy? – Elakadt a lélegzetem, amikor 901 elhallgatott. Utolsó bátorságomat is megtalálva hozzátettem: – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi... boldogok vagyunk.

901 megdermedt, majd könnyes szemmel megismételte. – Boldogok. Együtt boldogok vagyunk.

Elmosolyodtam. Felszabadultan és fesztelenül mosolyogtam. És amikor 901 mellém feküdt és erős karjába burkolt, a mellkasára tett kézzel aludtam el, szívemben ennek az újdonsült boldogságnak a mámorító érzésével.

---

[1] Gyönyörű leány