15. fejezet

 

15.

LUKA

Fordította: MANDY

Mélyet lélegeztem, ahogy megláttam New York csillogó fényeit a távolban. Zaal sóhajtott mellettem.

– Hála Istennek – motyogta, mire bólintottam. Pontosan ugyanezt éreztem én is.

A repülő hátulja fele pillantottam. Az orvos már órák óta Inessával foglalkozott. Lemosták és megtisztították, Mayának köszönhetően, és most mélyen aludt. Az orvos gyógyszereket adott be neki, amelyek elősegítik, hogy nyugodtan aludjon. Azt mondta, hogy alvásra van szüksége a gyógyuláshoz. Ilyát le kellett fogni, mikor látta, hogy az orvos tűvel akar neki befecskendezni valamit. Valentin volt csak képes megnyugtatni, megígérve, hogy az nem olyasmi, mint amit a Mester használt. Az orvos levette a karperecét is. A gyógyszerek, amiket adott neki, és amiket a következő napokban is kapni fog, arra szolgáltak, hogy eltávolítsák a szervezetéből a B típusú drogot. Amikor felébred, már tiszta lesz a drogoktól, amiket évek óta rákényszerítettek.

Aztán Ilyára néztem. A hosszú repülőút nagy részén Inessa mellett virrasztott. Végül megmosakodott és átöltözött a tartalék melegítőbe és pólóba. Keze még mindig Inessáéba, feje pedig a lány keskeny matracán. Maya az ágy végében lévő székben aludt. Valentin a húgához legközelebbi ülésen ült. Ez a sebhelyes férfi nem sokat beszélt a hazaúton. Zaalhoz és hozzám hasonlóan, ő is megmosakodott és átöltözött, aztán odament a húga közelébe, és azóta nem mozdult onnét. Néha-néha rajtakaptam, hogy Ilyát figyeli. De nem agresszíven. Valentin mindig is egy talány volt.

Mióta csak megismertem őt, soha nem voltam képben, hogy mit gondol egy adott pillanatban.

A tekintete mindig hideg és vizslató volt. Csak akkor láttam megenyhülni és elérzékenyülni, amikor Zoyával volt. Úgy tűnt, az a nő balzsam a lelki sebeire. Amióta megtaláltuk Inessát, és kábult állapotában a nevén szólította, és mióta a kisujját az övébe fonta, valami megváltozott benne.

Zaal és én felkészítettük magunkat, hogy visszatartsuk Ilyától. De mivel Ilya soha nem mozdult Inessa mellől, és most már mellette is alszik, keze szorosan kapaszkodik a lányéba, Valentin egy új arckifejezéssel figyelte őt – elfogadással… talán boldogsággal?

Boldognak tűnt. A húga megtalálta a szerelmet. Ahogy ő Zoyával, Inessa Ilyával. Már mindnyájan megtanultuk, hogy az élethez könnyebb alkalmazkodni, ha van valaki mellettünk és segít az úton.

– Tíz perc múlva landolunk – mondta be a pilóta a hangosbemondóba. A fejemet hátrahajtottam az ülésre. A térdem fel-le járt idegességemben. Tíz percen belül láthatom Kisát. Mindannyian együtt leszünk újra. Megengedtem magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, hogy mind élve hazaértünk. Nagy volt az esélye, hogy valamelyikünk esetleg ott marad. Ha így lett volna, nem bírtam volna annak a személynek a barátnője szemébe nézni. És tudtam, hogy sem Zaal, sem Valentin nem tudott volna Kisa elé kerülni, ha én lettem volna ez a személy.

Hálát adtam Istennek, hogy mindegyikünk biztonságban hazaért. Percekkel később a gép kerekei elérték az aszfaltot, és amikor megálltunk, Viktor segített az bykinek kinyitni a gép ajtaját. Kinéztem az ablakon és a szívem őrült táncot járt a mellkasomban, mikor láttam Kisát kiszállni egy autóból. Barna haját fújta az esti szellő. Láttam, hogy a tekintetével engem keres az ablakokban. Érkezett még néhány autó, és mosolyogtam, mikor Zoya és Talia szállt ki belőle és a feleségem mellé álltak.

Éreztem, hogy mellettem Zaal megfeszül. Azonnal megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a menyasszonyát. Az ajtó kinyílt és a repülőtéren dolgozó egyik férfi odahozta a lépcsőt a repülőhöz.

Valentin is felállt, kezét Ilya vállára tette. Ilya talpra ugrott, öklét ütésre készen összeszorította. Valentin meg sem rándult. Ilya kipislogta az álmot a szeméből, aztán ellazította a vállait. Kék szemei azonnal lenéztek Inessára.

– Ő jól van – mondta neki Valentin az ő zsémbes hangján. Hüvelykujjával az ablak felé mutatott, úgy közölte. – Itthon vagyunk.

– Itthon – ismételte meg Ilya és lehajolt Inessához. – Hallottad, moy prekrasnyy? Itthon vagyunk.

Inessa nem mozdult, még mindig a gyógyszerek hatása alatt volt. Az orvos előjött a gép hátuljából és elkezdte előkészíteni Inessát a kiszálláshoz. Valentin lehajolt és kinézett az ablakon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán felsóhajtott. – Zoya.

– Menj – mondta Ilya, látva Valentin habozását – Ő az én párom. Az enyém – biztosította őt. Valentin várt egy kicsit, aztán bólintott. Megfordult és elindult felém és Zaal felé. Meg sem állva elsöpört mellettünk és elfordult az ajtó irányába. Zaal és én követtük. Lerohant a lépcsőn. Amikor Zoya látta, hogy az embere egyenesen felé tart, hatalmas mosolyra húzódott az ajka és odarohant hozzá. Valentin a karjaiba zárta Zoyát és szorosan ölelte. Nem hallottam, hogy mit beszéltek. Mielőtt belehallgathattam volna, a húgom izgatott sikolyára lettem figyelmes. Zaal repült lefelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Talia a karjaiba ugrott. Amikor Zaal hátrahúzódott, a lány elkezdte csókolgatni az arcát, ahol csak érte.

Lepillantottam és láttam, hogy Ilya és a byki Inessát egy hordágyra emeli. Maya Inessa mellett téblábolt. Láttam az arcán, hogy meg van rémülve.

Otthagyva őket kiléptem a gépből a lépcső tetejére. Ahogy kint voltam, láttam, hogy Kisa megkönnyebbülten elmosolyodik. Kezei hatalmas hasán nyugodtak, ahogy sétáltam lefele a lépcsőn. Zoya Zaalt ölelgette, ellenőrizve, hogy nagytestvére rendben van-e.

Ahogy elértem a legalsó lépcsőt, Kisa könnyes tekintete találkozott az enyémmel és a szívem majdnem kettéhasadt. – Solnyshko – suttogtam és kinyújtottam a kezem. Kisa nem habozott. Egyenesen felém jött és a mellkasomra borult. Beszívtam édes illatát és szorosan magamhoz öleltem.

– Hazajöttél – mondta sóhajtva.

– Mindig – suttogtam. Kezeimbe fogtam az arcát, hátrébb döntöttem a fejét és a gyönyörű arcát tanulmányoztam. – Hiányoztál – vallottam be és egy örömkönnyet töröltem le puha arcáról.

– Nekem is hiányoztál, lyubov moya. – Kezemet a hasára tette és felnevetett, ahogy rúgott egyet a babánk. – Mindkettőnknek hiányoztál.

Felgyorsult a pulzusom és egy újabb csókot nyomtam az ajkára. Amikor visszahúzódtam, hallottam: – Kaphatok egy ölelést, nagytesó?

Mosolyogtam, ahogy Talia szorosan átkarolta a derekamat. Megszorított és felnevetett. Amikor elengedett, felnézett rám és megkérdezte. – Most már végeztetek?

Habár játékos volt a hangja, de kihallottam a hangjából a kérdés komolyságát. Láttam az aggódó arckifejezésén is. Kisa megfogta a kezem és megszorította. Ő is tudni akarta.

Mélyet lélegeztem, befogadtam a béke érzését, ami a gyomromban honolt.

– Végeztünk – mondtam, és éreztem, ahogy az utolsó megmaradt láncok is lehullnak a megrontott lelkemről. Valentin és Zaal mögém léptek, majd mindegyik testvérem szemébe nézve megismételtem. – Végeztünk.

Válaszul bólintottak és láttam, ahogy megkönnyebbül a lelkük.

– Jó! Már rohadtul ideje volt! – viccelődött Talia és Zaal visszahúzta őt az ölelésébe. Nevetett, ahogy a férfi a mellkasához szorította.

– Valentin – zihálta Zoya, épp mikor átöleltem Kisát. Amikor követtem Zoya tágra nyílt tekintetét, láttam, hogy Ilya áll a lépcső tetején. Kisa rám nézett és azt kérdezte.

– Ki ő?

Ilya óriásinak tűnt a gép bejáratában. Kutató tekintete minket fürkészett.

– Ő Ilya Konev – jelentettem ki elég hangosan, hogy mindenki hallhassa. – Ő volt jelenleg a Vérverem bajnoka.

– Hatalmas – jegyezte meg Talia.

– Inessáé – tette hozzá Valentin, amikor a kis csoport elhallgatott. Zoya a férfira nézett.

– Inessa? Jól van? Biztonságban?

Szinte végszóra Ilya elindult lefelé a lépcsőn. Aztán hátat fordított nekünk, hogy segítsen a bykinak Inessa hordágyával. Kisa aggódó szemekkel felnézett rám. Anélkül, hogy levettem volna a szemem a hordágyról, azt mondtam: – A Mestere megbüntette őt, mert szerelmes lett Ilyába és rájött. Megkorbácsolta.

– Ne! – sírt fel Zoya.

Ilya az aszfaltra lépett Inessa hordágyát fogva. Gyanakvó tekintettel nézett felénk. Elengedtem Kisát és elindultam felé. A vállára tettem a kezem.

– Itt rendben leszel. Betesszük Inessát valamelyik furgonba, aztán elvisszük haza.

Ilya bólintott. Hirtelen Valentin termett mellettem.

– Hozzám – erősködött.

Zoya lépett mellé és lenézett Inessára.

– Valentin – suttogta. Hallottam a bánatot a hangjában. Valentin összeszorított fogakkal nézett a húgára, aztán felnézett, majd Zoya kezéért nyúlt, felemelte és megcsókolta a tenyerét.

– Kotyonok, ő itt Ilya. Ilya, ő a párom, Zoya.

– Örülök a találkozásnak, Ilya – mondta Zoya.

Ilya bólintott. – Én is – válaszolta, aztán végignézett rajtunk, mindannyiunkon. Intettem nekik. Kisa átölelte a derekamat és Ilya ránézett, majd a hasára. Felcsillantak a szemei.

– Apa leszel? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam. Ilya újra Inessára nézett. Láttam a reményt az arckifejezésén.

– A szabadság lehetővé teszi, hogy azt tedd, amit csak akarsz – magyaráztam. Ilya gondterheltnek tűnt. – Idővel meg fogod érteni – mondtam neki. Lassan bólintott.

– Ilya, ő itt Kisa, a feleségem.

– Szia – mondta neki halkan.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Ilya – válaszolta Kisa.

Zaal szorosan ölelte Taliát. – Ő a menyasszonyom, Talia – jelentette ki büszkén.

Ilya őt is köszöntötte, aztán mozgást láttunk a lépcsőknél. Maya félénken kezdett lefelé lépkedni a lépcsőn, kapaszkodott a korlátba, ahogy tágra nyílt szemekkel pásztázta a tömeget.

– Ő kicsoda? – suttogta Kisa. Hallottam, hogy Kisa anyai ösztönei felszínre törtek, miközben figyelte Mayát, aki esetlenül lépett az aszfaltra.

– Maya – válaszoltam. – Ő volt az egyik chiri a pokolban.

– Egy „fertőző"? – kérdezte Zoya, lefordítva a grúz kifejezést. Ekkora Maya elfordította a fejét és éreztem, ahogy Kisa megmerevedik.

– Az arca – suttogta Zoya, olyan halkan, hogy Maya nem hallhatta meg.

– A chirik voltak a legértéktelenebbek, a legalsó szint a veremben. Cselédek és rabszolgák voltak. Ő Inessáé volt. A legjobb barátok. Maya egész úton nem mozdult el mellőle. Ő segített a húgomnak életben maradni – mondta Valentin a barátnőjének.

– Visszautasított egy őrt, hogy ilyen fiatalon szexeljen, ezért a Mester elrendelte, hogy öntsék le az arcát savval. Aztán lefokozták monából chirivé – mondta Ilya. Kisa, Talia és Zoya összerezzentek a bajnok által közölt információtól.

– Még csak tizenhat éves – tette még hozzá szomorúan. – De úgy védte Inessám életét, mint egy igazi harcos.

Zoya hirtelen elszakadt Valentin oldalától és elindult Maya felé. Maya megdermedt félelmében. Zoya rámosolygott és kinyújtotta a kezét. – Maya, ugye?

Maya felemelte a fejét és félénken bólintott. – Igen, kisasszony – válaszolta grúzul. Zoya ismét elmosolyodott.

– Gyönyörű neved van. – Zoya is grúzul beszélt hozzá.

Maya a hordágyra nézett és megkérdezte. – Inessa kisasszony jól van?

Zoya kinyújtotta a kezét és bólintott. – Zoya vagyok, Valentin párja. Inessa és Ilya hozzánk fognak jönni. – Tartott egy kis szünetet és hozzátette. – Téged is szívesen látunk. Végül is, te vagy Inessa legközelebbi barátja.

Maya Zoyára bámult, aztán sötét szemei megteltek könnyel. – Tényleg? – úgy kérdezte, mintha átverték volna. Zoya közelebb lépett és továbbra is kinyújtva tartotta a kezét.

– Valóban – válaszolta. – Én is nemrég szabadultam. Megértem, milyen érzés, mikor ez az új világ rád szakad.

– Tényleg? – kérdezte óvatosan Maya.

– Bizony – válaszolta Zoya.

Maya úgy bámulta Zoya kezét, mintha valami tiltott gyümölcs lenne.

De amikor Zoya kitartott és bátorítóan bólintott, Maya óvatosan Zoya kezébe helyezte remegő kezét.

– Gyere – csábította Zoya gyengéden. – Menjünk haza. 

Maya sóhajtott és azt suttogta. – Haza.

Hallottam, hogy Kisa szipogott és kezei sokkal szorosabban öleltek engem.

– Áldott legyen a szíve – mondta Talia, de elszakadt Zaaltól, amikor Zoya felénk vezette Mayát. Figyeltem, ahogy a húgom bemutatkozik neki. Aztán azt figyeltem, büszkeséggel a szívemben, ahogy Kisa megfogja Maya másik kezét. Úgy tűnt, hogy Mayát, Ilya mellett, elárasztották az érzelmek. De ha soha nem tapasztaltál kedvességet ezelőtt, akkor nehéz elfogadni az erejét.

Jeleztem az autóknak és kijelentettem: – Induljunk haza.

Mindnyájan elindultunk az autók irányába, Ilya a kocsihoz vitte Inessát. Ahogy Kisa becsusszant mellém a hátsó ülésre, átöleltem a vállát és magamhoz húztam. Amikor behunytam a szemem, éreztem, hogy Kisa keze lusta köröket rajzol a hasamra. Ahogy a kocsik elhúztak, hogy hazavigyenek minket, ott hagytam az aszfalton a vermet és a gyilkosságokat, amiket elkövettem.

Vége volt.

Lehetetlen érzés volt elfogadni, de ahogy Kisát a karomban tartottam, tudtam, hogy végül mellbe fog vágni. Végre New Yorkban voltam, hogy itt is maradjak. A múltbéli fenyegetéseimet padlóra küldtem, leszámoltam vele. Végre.

*   *    *

– Mindenki megnyugodott, és sikerült elhelyezni? – kérdeztem Valentint és Zoyát, mikor jöttek le a lépcsőn a házukban. Valentin végighúzta a kezét a teljesen leborotvált fején és bólintott. – Igen. Mind alszanak. Eltartott egy darabig, míg megmutattam nekik mindent, de eléggé ki voltak merülve.

Zoya hátradőlt a kanapén és végigsimította az arcát. Valentin leült mellé, kezét a lány térdére téve. Zoya megrázta a fejét valamin, ami épp a fejében járt. – Ez a verem tényleg egy pokol lehetett – mondta ki végül, Valentin pedig egyetértően bólintott.

Zoya a szobában álló Kisa és felém nézett, majd azt mondta.

– Amit az a Mester tett, túlmegy mindazon, amit el tudtam képzelni a rémálmaimban. Amit mohóságból és gyűlöletből épített – megrázta a fejét.

– Amit a bátyáimmal is művelt. – Kezét Valentin arcára helyezte. A férfi a nő felé fordult és láttam az imádatát a ragyogásán keresztül.

– És amit Valentinommal tett… Inessa, Ilya, és szegény kicsi Maya.

Újra megrázta a fejét. – Bárcsak én ölhettem volna meg őt. A gulágok, és minden, csak mert egy férfi az embereket eldobhatónak és félállatnak látta. Ez annyira fel tud dühíteni.

– Ő már halott – mondta Valentin végérvényesen. – Mind azok. És csak ez számít.

Zoya kifújta a levegőt az orrán keresztül és bólintott. Aztán mosolygott.

– És visszakaptad a húgodat.

– Csak azt akarom, hogy felébredjen – mondta és Zoya megcsókolta a sebhelyes arcát.

– Fel fog. És amikor felébred, tudni fogja, hogy megtartottad a Nagy Testvér Ígéretedet. Soha nem adtad fel.

Valentin lefeküdt, fejét Zoya ölébe hajtva. A lány végigsimította a kopaszra nyírt fejét.

Ez volt a szerelmes Valentin.

– Lyubov moya? – szólt Kisa halkan. – Menjünk.

Egyetértve bólintottam és intettem Zoyának és Valentinnak. Valentin szemei már lecsukódtak az álmosságtól. Zoya megmozdult, hogy felálljon. Kinyújtottam a kezem és megráztam a fejem. Hálásan mosolygott.

– Köszönöm – motyogta. Tudtam, hogy nem csak azért mondott köszönetet, hogy nem kell kikísérnie minket. Inessát köszönte meg. De nem csak én voltam ezért felelős.

Ahogy bemásztunk a kocsi hátuljába, Mikhail megkérdezte. – Haza, knayz?

Már nyitottam a számat, hogy igent mondjak, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam.

– Az öblünkbe, kérem, Mikhail.

Kisa felemelte a fejét a vállamról, zavartan összehúzta a szemöldökét. De aztán láthatott valamit a szememben, mert sóhajtott és elégedetten visszadőlt.

Amikor megérkeztünk az öbölbe, Mikhail kinyitotta az ajtónkat. Ahogy kiléptünk a homokra, szóltam neki. – Nem maradunk sokáig.

Mikhail jelezte, hogy megértette. Visszaült a vezetőülésbe, Kisa pedig belém karolt. A meleg szellő végigsimított a bőrünkön, ahogy sétáltunk a puha homokban. Beszívtam a sós levegőt és megtöltöttem a tüdőmet. Amikor elértük a helyünket, segítettem Kisának a kőfalnál, majd leültünk, ahova mindig is szoktunk. Nekidőltem háttal a falnak, Kisa pedig a hátán feküdt és a fejét az ölembe hajtotta. Mosolyogva nézett fel rám.

– Mi az? – kérdeztem, kezemmel végigsimítva a csinos arcát és a nyakát.

– Még mindig te vagy a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. – Azzal a mosolyával mosolygott rám, amit csak nekem tartogatott, aztán hozzátette. – Azok a szemek, azok a szemek, amik elmondják nekem, hogy kihez tartoznak.

Lehajoltam, megcsókoltam az ajkát. Amikor felemeltem a fejem, kibámultam a sötét tengerre, hallgattam a partra csapódó hullámokat.

– Még nem láttál olyat, mint ez a Vérverem, solnyshko – vallottam be. Megráztam a fejem.

– Azt hittem, hogy a gulág rossz volt. Aztán jött Zaal és Valentin, és elgondolkodtam, hogy lehetne-e ez még ennél is rosszabb. – Hitetlenkedve felnevettem – De lehetett, ez még rosszabb volt. Egy rémálom.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Kisa. Amikor lepillantottam rá, aggódva nézett fel rám, tudtam, hogy komolyan gondolta. Minden egyes szót. Kisa mindig ott volt nekem. Sosem futott el a nehéz idők elől és a borzasztó részletek elől, amiket sosem volt egyszerű hallani.

Kezemet a hasára tettem, már nyitottam a számat, hogy megbízzak benne, hogy elmondjak neki mindent, amit tettem… de aztán... én csak… mégsem tettem.

Lassan megráztam a fejemet és őszintén meglepődtem magam is, mikor azt mondtam: – Nem.

– Nem? – kérdezte Kisa, kicsit összezavarodva.

Újra megráztam a fejem és az újonnan megtalált békével megismételtem. – Nem.

Felemeltem Kisa kezét az egyenletesen verő szívemre és suttogtam: – Vége van.

Ahogy ezek a szavak elhagyták a számat, a valósága tényleg belém ivódott. Kisa elhallgatott. A lezárás mámorító érzésével magabiztosan adtam hangot a gondolataimnak. – Tényleg vége van.

Kisa feltérdelt mellém, és mindkét tenyerét az arcomra tapasztotta.

– Luka – csitított és letörölt egy könnycseppet, amiről nem is tudtam, hogy kibuggyant. – Bébi… – mormolta és csókolta nedves arcomat.

– Vége van, solnyshko – suttogtam rekedt hangon. – Mindennek. Mindennek, ami leláncolt engem. Minket.

Kisa visszanyelte az érzelmeit és lágyan megkérdezte. – És milyen érzés?

Kerestem a megfelelő szót. Mosolyogtam, amikor az egyetlen dolog, amire csak gondolni tudtam, az volt, hogy: – Szabad.

Lélegeztem, a tüdőm már nem volt nehéz és a szívem már nem fájt. – Szabad vagyok.

– Luka – kiáltott fel Kisa és átölelte a nyakamat. Öleltem a feleségemet. A karomban tartottam őt és a még meg nem született gyerekemet.

Amikor Kisa hátrahajolt, hogy a szemembe nézhessen, azt mondtam. – Ez volt az az öböl, ahol a gyerekkori emlékeinket szereztük. Ez volt az az öböl, ahol visszahoztál magadhoz. Te emlékeztetted Raze-t, hogy ő Luka, a férfi, akit neked teremtettek.

Kisa pislogott, ahogy figyelt rám aztán hozzátettem. – És ebben az öbölben történt, ahol rájöttem, hogy minden, amiért harcoltunk, minden, ami fogva tartott, eltűnt. Megszűnt…

– Luka – suttogott Kisa, és felszabadult boldogság ragyogott át széles mosolyán. – Szeretlek, lyubov moya. Örökké.

– Én is szeretlek – suttogtam és az ajkaira tapasztottam a számat. Amikor visszahúzódott a csók után, visszafeküdt az ölembe. Bámultam az óceánt, egy újfajta nyugalommal a szívemben. Éreztem, hogy Kisa figyel, ezért lepillantottam rá. Engem nézett és felemelte a kezét, a szemem körül hadonászott – a barna szemem körül, amiben elmosódva volt egy kicsi az ő szemének kékjéből.

– Luka Tolstoi – mondta nosztalgiázva. – Isten az én kék szememből egy darabot a tiédbe tett, hogy összepasszoljunk. Így mindig tudni fogjuk, hogy mi egymásnak lettünk teremtve és a lelkünk egyesítve van. Nem számít, hová mész, mindig meg fogod találni a haza vezető utat.

Ahogy Kisa szavai elárasztottak, tudtam, hogy igazak.

– És ez működött is – mondtam, szélesen visszamosolyogva az én solnyshkomra. – Te voltál, aki hazahozott engem. A lelked hívta az enyémet, amikor elvesztem. És most is itt van, amikor előkerültem.

Kisa a könnyein keresztül mosolygott és kinyújtotta a kezét, hogy az ujjait az enyémek köré fonja. Már nem volt mit mondanunk. Most, hogy itt ültem ebben az öbölben a lelkem másik felével, tudtam, hogy az élet úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.

A tragédiák miatt mindketten erősebbek lettünk.

A távolság miatt a szerelmünk lett erősebb.

Ő az enyém volt.

Én az övé voltam.

Az övé, a lányé, akinek a lelke egyesült az enyémmel.

És én, a fiú, akit tökéletesen neki teremtettek.

Végre itthon.

Boldogan.

Békében.