11. fejezet

 

11.

LUKA

                                                                                               Fordította: Suzy

Hely: nem nyilvános/titkos

Grúzia

Kelet-Európa

A lábaim ugráltak, amikor a gép megkezdte a leereszkedést. Viktor a gép elejében volt, hogy rendbe tegye a dokumentumokat. Abel, a kapcsolata, jön majd érte. Zaal és Valentin velem szemben ült. Zaal maga volt a megtestesült nyugalom, ahogy egykedvűen ült az ülésén. Valentin teljesen az ellenkezője volt. A szeme vad volt és a teste rángatózott, mintha még mindig a drogok hatása alatt lenne, amiket éveken keresztül pumpáltak a testünkbe.

Az elmúlt pár hétben Valentin belevetette magát a halálig tartó küzdelem gyakorlásába. Kizárólag arra fókuszált, hogy a dühét a maga hasznára fordítsa. Ahogy ígérte, elképesztő szakértelme volt az áram nélküli picanákkal. Az ereje és a képessége a hatékony ölésre nem volt kevesebb az enyémnél vagy Zaalénál. De Valentin fegyvertárának legjobb része a rendíthetetlen hite volt és azon törekvése, hogy visszaszerezze a húgát. Ez a vágy sokkal erősebb volt bármilyen gyakorlásbeli hiánynál, ami előjöhetett a küzdelemben. Ubiytsaként páratlan volt az ölési képessége. Nem lesz semmi baja.

Meglátva Grúzia földjét, amint a látóterembe került Kirill magángépéről, előrehajoltam, Valentin és Zaal rám nézett. A kezemet a közöttünk lévő asztalra téve azt kérdeztem – Biztos, hogy világos számotokra a terv?

Zaal bólintott, Valentin pedig köpte a választ. – Igen.

Hogy biztosra menjek, elismételtem. – Viktor a New York-i gulág menedzsere. Nem a Volkovok. Abel már kérdés nélkül jóváhagyott minket, a Mesternek így simán csak egy másik földalatti küzdő aréna vagyunk. Semmi jelentősége. – Zaal és Valentin erősen figyeltek. – Én vagyok a végső bajnok, előkerültem a szökésből. – Szomorúság rohanta meg a mellkasomat. A történetemben felhasználtam azt, ami Anrival történt. Hihető volt. A torkomat köszörülve Zaalra mutattam: – Téged a Volkov oroszoktól vettek meg. Túl vad voltál és szelídíthetetlen. Viktor megvett, hogy harcolj a gulágjában.

Zaal bólintott.

Aztán Valentinra mutattam. – Miután működésképtelenné vált a nyakörved, megölted az Úrnőt és a Lidérceit. Erről nincs emléked. Az egyik Lidérc túlélte és ismerte Viktor gulágját. Eladott neki és az Államokba menekült.

Valentin elhúzta a száját undorodva, de bólintott. A figyelmét fenntartva azt mondtam – Ezerszer megbeszéltük már, de ha és amikor meglátod a húgodat, nem reagálhatsz! Tartsd magad, amíg el nem jön a lehetőség a csapásra. Ha ennyi idő után még él, akkor túl fogja élni még néhány napig.

– Aztán Mester az enyém – morogta és én egyetértően bólogattam.

– Aztán ő a tiéd. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, tartani kell magadat a tervhez. Ha egyikünk elbassza és felfedik, kik vagyunk igazából, ott helyben megölnek minket.

Pillanatnyi félelem suhant át Valentin arcán. – Nem hagyhatom el az én Zoyámat – mondta, szinte lágy éle volt az érdes hangjának. Furcsa volt ilyen érzelmet hallani egy ilyen brutális férfitól.

Zaal felemelte a kezét és Valentin vállára tette. Az elmúlt pár hétben béke honolt köztük. Zaal magát látta a ketrecben edző Valentinban.  A húga visszatéréséért edzett, pont ahogy Zaal küzdött olyan keményen az övéért. – Nem fogjuk elbaszni. El fogjuk pusztítani ezt a helyet, aztán visszatérünk az asszonyainkhoz.

Valentin széles válla ellazult. Kisa könnyes arca jutott az eszembe. A ma reggeli búcsúja. Zaal, Talia, Valentin és Zoya az apám házába jöttek, hogy elinduljunk a repülőtérre. Attól az éjszaka óta, hogy elmondtam Kisának, mit fogok tenni, ő nem mondott semmit válaszul. Tudta, hogy ezt meg kell tennem. Ez nem jelentette azt, hogy az elmúlt pár hétben nem láttam a rettegést és az aggodalmat valahányszor rám nézett.

Tovább fogta a kezemet, lágyabban csókolt, és minden adandó alkalommal szeretkezett velem. Lenéztem a kezemre és még mindig éreztem a tenyerembe adott csókját, ahogy ma reggel elbúcsúztam tőle. Talia és Zoya ugyanolyan erősnek bizonyultak, mint a feleségem. Támogatták az embereiket. Ha minden a terv szerint fog menni, akkor ez után a csata után nem lesz több háború.

Elpislogva Kisa arcának emlékét és érzetét, a fivéreimre néztem és azt mondtam: – Győzni fogunk. Nincs más lehetőség.

– És a negyedik harcos a bajnoki fordulóban? – kérdezte Zaal.

– Csatlakozik vagy őt iktatjuk ki először. Akármit is kell tennünk.

A kezeim ökölbe szorultak az asztalon és a régi adrenalinlöket elárasztotta az ereimet. – Sokakat fogunk megölni. Ebbe beletartoznak a harcosok, akiknek elment az eszük, vagy akik az utunkba állnak. Nem adunk második esélyt, nem habozunk támadni azok ellen, aki megpróbálnak megállítani minket. Gyorsan és kegyelem nélkül ölünk.

Zaal és Valentin bólintott.

Hátradőltem az ülésemben, ahogy a gép süllyedt. – Milyen messze van a verem a reptértől? – kérdeztem Valentintól.

– Legfeljebb húszpercnyire – válaszolta Valentin. – A reptér Arzianié. Lidércek vezetik a furgonunkat a rakodóajtóhoz.

Bólintva megfogtam a pulóverem szegélyét és áthúztam a fejemen. Amikor láthatóvá vált a meztelen felsőtestem, elővettem a viseltes, de megbízható bokszereimet a táskámból. A fémet bámultam, az ujjammal kitapintottam a pengéket, hogy biztosan élesek-e. Amikor egy vércsepp formálódott az ujjamon, izgalom szikrázott fel bennem, hogy újra ezen a helyen vagyok. A régi Raze odabent kavargott, felébredt az álmából, amiben hónapokon át tartottam.

Egy nagy levegővel a helyére tettem a bokszereket. Begörbítettem az ujjaimat, hogy újra érezzem a súlyukat a kezemben.

Amikor felnéztem, láttam, hogy Zaal követte a példámat. Minden centijében egy gulágharcosnak nézett ki, meztelen mellkassal és csak a szokásos fekete nadrágot viselve. És a kezében voltak a fekete sai-ai. Ebből a nézőpontból, ahogy Zaal továbbra is a fegyvereire meredt, úgy éreztem, mintha megint Anrival lennék.

Küzdöttem a vigyor ellen, hogy a legjobb barátom mennyire élvezte volna ezt a pillanatot. Úgy beviharzott volna ebbe a harcba, mint egy dühös hurrikán, egy mosollyal az arcán iktatta volna ki a Mestert és a Lidérceit. Amikor Zaal felnézett rám, azt kérdezte: – A fivéremre gondolsz?

A mellkasom összeszorult, de őszintén válaszoltam. – Igen.

Zaal szomorúan bólintott. Tudtam, hogy még mindig bántja, hogy az emlékei szinte eltűntek az ikertestvéréről. Csak töredékek maradtak a gyerekkorukból. – Ezt a pillanatot kívánta – mondtam az alaszkai elválásunkra gondolva. – Hogy visszajön megtalálni téged és elpusztítja ezt a helyet. Nem emlékezett egészen, de tudta, hogy a szíve ide hívja.

Zaal zöld szeme csillogott.

– Csak arra gondoltam, hogy mennyire örült volna ebben a percben. Végre találkozom azzal az emberrel, aki létrehozta ezt a poklot. Visszatérek a rabszolga-gyárba, ahol úgy kísérleteztek veletek, mint a patkányokkal. – Egy nevetésféle tört ki belőlem. – A mellkasából feltörő nevetéssel égette volna porig.

Zaal nem mondott semmit válaszul.

– És mi megtesszük. Az emlékéért, megtesszük, ahogy ő tenné. – A szemeimet Valentinra szegeztem, aki meztelen mellkassal ült az éles picanáival a kezében. Zaal ránézett az új fivérére. Valentin Zaalra nézett. – Minden mozdulat, amit ebben a veremben teszünk, Anri emlékére lesz. Megtámadjuk és túléljük, ahogy ő tenné… aztán porig égetjük, ahogy ő tenné.

Eltelt néhány hosszú másodperc, mire Zaal bólintott. – Igen – egyezett bele reszelős hangon. – Ezt tesszük, Anriért.

Zaal szemei az ablakon kívülre sodródtak, ahogy megközelítettük a földet. Amikor Valentin rám nézett, köszönetképpen bólintottam. Remény sarjadt a szívemben Valentin váratlan szavaira. Higgadtan ült, ahogy mondtam neki. A hangulata kiszámíthatatlan volt és a haragja megfékezhetetlen. De itt előttem egy olyan férfi ült, aki megfelelt Viktor történetének. Egy vad férfi, akit elfogtak és brutális gyilkossá tettek.

Ismertem a férfit alatta, aki forrongott a haragtól. Azt, aki hajlandó bármit kockáztatni a húgáért.

A repülő döccent, ahogy landoltunk. Viktor hátranézett az elöl lévő üléséből. Zaal négy emberét hoztuk magunkkal, ők fogják Viktor grúziai gulágjának őrségét játszani.

Amikor a repülő megállt, néhány autó és furgon állt meg mögöttünk. Lidércek.

Valentin a torka mélyéből felhördült, amikor teljesen feketébe öltözött férfiak ugrottak ki a kocsikból. A csuklómmal legyintve intettem Zaalnak és Valentinnak, hogy foglalják el a helyüket. Zaal emberei közül hárman odajöttek hozzánk és kötelet kötöttek a nyakunk köré. Az izmaim megfeszültek, hogy újra ebben a helyzetben voltam. Az én kötelemet tartó férfi bocsánatkérően nézett rám. Ez segített lenyugtatni a mellkasomban égő lángokat.

Amikor ránéztem Zaalra, ő nyugodt és csendes volt. Valentin, miután valami visszakerült a nyakára, nem volt ilyen jól. De tartotta magát.

A repülő ajtajának a hangja, ahogy kinyílt, keresztülvágott a kabinon és a szívem majd kiugrott a helyéről. Viktor eltűnt a lépcsőkön lefelé. Mindannyian csendben voltunk a gépen, miközben hallgattuk, ahogy Viktor a „szállítmányáról” beszél a Lidércekkel. Tíz perccel később Viktor kiáltott, hogy szálljunk ki.

Zaal bykije előrevezetett minket a kötélnyakörveinknél fogva. Én mentem elsőnek, Zaal mögöttem jött. Valentin volt hátul.

Sötét, fekete volt az éjszaka. Ahogy levezettek a lépcsőn, felnéztem egy lehulló hajtincsen keresztül, és amit láttam, az mérföldeken és mérföldeken keresztül kopár pusztaságnak, senkiföldjének látszott. Tökéletes álca, gondoltam, tudván, hogy a föld alatt egy rabszolgaváros van.

A Lidércek tökéletes alakzatban csoportosultak. A fegyvereik csőre voltak töltve és ránk céloztak, arra az esetre, ha támadnánk. Rám bámultak, ahogy megálltam Viktor mellett. Néhányan halkan suttogva motyogtak, ahogy Zaal is megállt. De a reakciójuk arra, ahogy Valentin leballagott a lépcsőn, mindenkinek világos volt, akinek volt szeme. Az őrök megfeszültek és az óriási, szörnyű sebhelyes hímet bámulták, ahogy az aszfaltra lépett.

A Lidércek vezetője döbbenten nézett Valentinra. Közelebb menve Viktorhoz, azt mondta: – Szóval nem hazudtál, tényleg a te gulágodban van 194.

Viktor bólintott hamis büszke mosollyal az arcán. Ő is jól játszotta a tökéletes gulágtulajdonost. – Így van. És ő az egyik legjobb harcos, akit valaha láttam. Olyan kihívás elé állítja a bajnokotokat, mint senki más. – Felénk mutatott, amikor Valentin odaért, hogy mellénk álljon. – Ők mindannyian.

Láthattam a Lidércek arckifejezéséből, hogy hittek Viktornak. Azt is láthattam, hogy lenyűgöztük őket. Megkönnyebbülés áradt szét a csontjaimban. Ha a Lidércek erős és életképes férfiaknak tartottak minket a sajátjaikhoz képest, akkor van esélyünk arra, hogy végrehajtsuk a tervünket.

A vezető Lidérc a furgon felé mutatott. – Pakold be őket oda – mondta a bykinknek. Zaal embere úgy tett, ahogy parancsolták és bevezetett minket a furgon hátuljába. Mindannyian csendben voltunk, ahogy belemerültünk a sötétségbe. Tudtam, hogy Valentin ül mellettem. A teste pulzált az agressziótól.

– Nyugalom – súgtam oroszul.

– Lidércek – vicsorogta halkan és alig hallhatóan.

– Nyugalom – ismételtem meg, ahogy a furgon megmozdult. Valentin vett egy hosszú, mély lélegzetet.

A feszültség egyre nőtt, ahogy messzebb mentünk. Amíg meg nem álltunk. Másodpercek múlva a hátsó ajtók kinyíltak és a bykink a nyakunkon lévő kötél után nyúlt. Amikor kiszálltunk a furgonból, körültekintettem és megnéztem, ami előttünk volt. Egy hatalmas tábor közepén álltunk, körülvéve nagy, sötét kerítéssel. A tetejét szögesdrót borította. Két nagy őrtorony volt látótávolságon belül, de nem láttam többet; a fal túl messzire nyúlt. Minden toronyban legalább háromfős őrség volt.

Amikor az autók megálltak mögöttünk, láttam, hogy Zaal és Valentin a határsávot vizsgálja. Mindent rögzítettek a későbbi használatra. De a falakon és a tornyokon kívül nem volt semmi más. Semmi, csak egy föld alá vezető meredek lépcsősor. Se épületek, se élet, csak a kopár föld és azok a lépcsők.

A vezető Lidérc egy elsötétített dzsipből ugrott ki, néhány embere követte. Jelezte nekünk, hogy kövessük és elindult lefelé a lépcsőkön. A bykink levezetett minket, Viktor elöl ment.

Sok lépcső volt, aztán végre eljutottunk egy nagy acélajtóig. A vezető Lidérc megdöngette a fémet. A nehéz ajtók nyikorogva kinyíltak feltárva egy nyirkos, széles alagutat mögöttük.

Miután beléptünk az alagútba, az ajtók becsapódtak mögöttünk. A Lidércek nehéz csizmái visszhangzottak a kőpadlón. Olyan sokat mentünk, hogy úgy éreztük mintha mérföldeknek lennének, amíg újabb nagy ajtókhoz nem érkeztünk. Ezen ajtók mögött újabb lépcsők voltak, amiket sok folyosó követett. A vezető Lidérc megállt, épp mielőtt levezettek volna minket a baloldali csatornán. – Kivételezett helyzetben van, Viktor – mondta büszkén. – Mester látni akarja magát és a harcosait. – A tekintetét aztán Valentinra szegezte és az izmaim megteltek jéggel. – Találkozni akar a szörnnyel, aki megölte a testvérét.

Valentin megfeszült mellettem. De Viktor játszotta a szerepét. – Enyém a megtiszteltetés – válaszolta és a vezető Lidérc elmosolyodott.

– Menjünk – parancsolta a vezető Lidérc. Követtük őt végig a szűk folyosón. Minden egyes lépésnél azon pörgött az agyam, hogy mit teszünk, ha a Mester meg akarja büntetni Valentint. Azon imádkoztam, hogy nehogy Valentin reagáljon elsőnek, amikor szemtől szembe kerül a férfival, aki visszahívta a húgát a vermébe. A férfival, aki a húga Mestere lett. A férfival, aki szexre használta őt.

A folyosó kanyargós volt és hosszú, de végül megérkeztünk egy nagy terembe, a mérete meglepő volt. A helyiség végében egy asztal állt, és körülötte három férfi volt. Én rögtön kiválasztottam Arzianit. Úgy tüntette fel magát, ahogy számos bűnöző főnök New Yorkban – arrogánsan, mintha ő lenne a leghatalmasabb ember a világon. Úgy véltem, hogy itt, a földalatti városban, ő volt.

Drága cipője a padlónak csapódott, ahogy felénk közeledett, a két testőre szorosan mögötte volt. Zaal és Valentin között álltam. Szinte fuldokoltam a testükből pulzáló gyűlölettől.

Mester előttünk állt meg és jól megnéztem az arcát. Nem tudtam biztosan, mit vártam, de ő nem volt semmi különleges. A villanás a szemeiben, ami elárulta fekete lelkének igazi természetét. A villanás, ami megmutatta a felszín alatti kegyetlenségét, a férfit, aki örömét leli mások fájdalmában.

Arziani szemöldökét felhúzta, miközben izgatott tekintete végigjárt rajtunk. Ajka egy picinyke mosolyra húzódott, mikor meglátta Zaalt. Közelebb lépett Zaalhoz és felemelte a kezét, hogy végigkövesse a tetoválását – 221.

Zaal összeszorította a fogait, amikor Mester ujjai a felsőtestéhez értek. Amikor visszanézett Zaal szemeire, azt mondta – Az egyik Kostava iker. Rég azt hittük, meghaltál.

Arziani Viktorra nézett. – A Volkovok adták el őt?

Viktor bólintott. – Igen, Mester. Arra akarták használni, hogy gyilkoljon nekik, de menthetetlen volt. Túlságosan elment az esze.

Arziani visszanézett Zaalra. – Eléggé engedelmesnek tűnik most.

– A drogok miatt, Mester. Öntől vettünk A-típusút. Arra használjuk, hogy szófogadó maradjon.

Arziani bólintott, aztán rám nézett. – És ő?

– A gulágunk végső bajnoka. Egy orosz. Raze-ként ismert. A korábbi alaszkai bajnok. Azután vettük meg, miután megtalálta egy kisebb grúz szervezet, ami ismerte a gulágunkat New Yorkban.

– Ő jó?

– Páratlan.

Arziani mosolygott és azt mondta: – Jó. Az én bajnokom is orosz. Gyerekként hozták el egy árvaházból és pontosan olyan gyilkossá nevelték, amilyenről álmodtam. – Arca ekkor megvillant a bosszúságtól. – Bár mostanában elvesztette a kegyeimet. – Hátralépett, fénylő szemekkel. – Ez a 818-as úgy tűnik, kihívást jelenthet neki. Alig várom, hogy lássam.

Mester azután Valentinhoz lépett és elmúlt a derűje. Valentin egyenesen előrenézett, megdermedve a helyén. Mester felemelte a kezét és az ujjbegyeivel végigsimított a Valentin nyakán lévő hegen, de nem állt meg ott.  A sebhelyes arcához mozdult és végigkövette a vágásokat, amiket Valentin Úrnője mért rá az engedetlensége miatt, végleg eltorzítva az arcát.

Mester hátralépett és hidegen sandított Valentinra. – Szóval ez az a mutáns, aki lemészárolta a testvéremet? – Csend. A levegő elektromosságtól pulzált, ahogy arra vártunk, mi következik.

Éreztem, hogy a bykink lazít a köteleink fogásán. Harcra számított. Ahogy én is.

De amikor Arziani ajkai széles vigyorba húzódtak és a nevetés buggyant ki a szájából, ez a várakozás elszállt. Arziani megveregette Valentin vállát. – Az a nő egy átok volt az életemben. Szívességet tettél nekem, hogy megölted. – Ránézett Zaalra. – És a seggfej szeretőjét. Az, akit te öltél meg. Te is szívességet tettél. Jakhua magasabbnak hitte magát a rangjánál. Már kiadtam rá a kivégzési parancsot. Csak megelőztél minket.

Vártam, miközben Arziani szeme visszarebbent Valentinra. Vártam, hogy megemlíti a húgát. Vártam, hogy gúnyolódik a ténnyel, hogy az ellenőrzése alatt és az ágyában tartja őt. De Arziani nem mondott semmit. Eltűnődtem, miért, aztán arra gondoltam, hogy talán nem tudta. Talán nem tudta, hogy Inessa Valentin vére. Talán a testvére sosem mondta el neki.

Arziani Viktorra nézett. – A gulágja bizonyára erős. Az ön harcosai érkeztek utolsónak és más senkinek sincs olyan embere, aki felérne velük. A bajnokság után beszélhetnénk. – Elmosolyodott. – Nekünk, grúzoknak, az otthonunk közelében kell tartanunk az üzletet, nem?

– Természetesen, Mester – válaszolta Viktor. Megkönnyebbülés csorgott végig a gerincemen.

– Biztosítunk szállást önnek és a harcosai számára. A bajnokság holnap kezdődik. Jó küzdelmek lesznek, élvezni fogja. Engem az érdekel, hogy az emberei hogy állnak majd ki a bajnokaimmal, de ezek talán a későbbi forduló meccsei lesznek. Ha eljutnak az utolsó körig, kiérdemlik a bajnokok negyedét, és jobb szállást fognak kapni. Tiszteljük a győzteseinket itt, a Vérveremben.

– Köszönöm – mondta Viktor. Arziani elbocsátóan intett a csuklójával. A fő Lidérc kivezetett minket a teremből és végig a folyosón. Minden lépéssel gyorsabban és gyorsabban pumpált a vér a testemben. Ez valóban működhet, gondoltam magamban.

Három hosszú folyosón sétáltunk keresztül, aztán megérkeztünk egy olyan részlegbe, ami számos nagy szobával volt tele. Amikor benéztem a nyitott ajtókon, mindenféle nemzetiségű harcos ült odabent. Bámultak, ahogy elhaladtunk, a fegyvereiket fogták vagy bedrogozva ültek a padlón.

Egy üres szobába érkeztünk, a falai és a padlója sötét kőből készült. Több ágy volt a padlón, hátul egy oldalsó szoba valószínűleg mosakodáshoz. A vezető Lidérc felénk mutatott, hogy lépjünk be. Viktor hátramaradt, és azt mondták neki: – Az ennivalót majd hozzák maguknak. Az edzésig nem hagyhatják el ezeket a szobákat. A harcosokat elviszik majd az edzőverembe és egész nap ott lesznek. Ha győznek, monákat kapnak, hogy megkönnyebbüljenek.

Erre a hírre Valentin felmordult mögöttem. Zaal diszkréten a karjára tette a kezét, hogy elhallgattassa. Úgy tett, de a teste remegett, ahogy visszatartotta a gyilkolási vágyát.

– Nincsenek monebik – mondta Viktor. – A mi gulágunkban nem kapnak nőket.

A vezető Lidérc összehúzta a szemöldökét, aztán vállat vont. – A maga döntése. – Hátralépett és folytatta – Hamarosan közlik majd a tervezett küzdelmeket. Lesz majd nézőketrec a harcosainak, hogy lássák a többi meccset. Úgy találtuk, hogy azok a harcosok, akik nézik a többi ember teljesítményét, jobbak, amikor belépnek a verembe. A vérszomj érdekesebbé teszi a harcot.

Viktor bólintott és a vezető Lidérc elsétált. Viktor a közelben téblábolt, amíg a környék nem volt tiszta. A byki meglazította a köteleinket, de mi a szoba fala mellett maradtunk ülve, arra az esetre, ha figyelnének.

Viktor szembeült velünk. Rám sem nézve azt mondta: – Sohasem láttam ehhez hasonló helyet. Ki hinné el, hogy ilyen létezik?

– Én – válaszoltunk mindhárman egyszerre.

Viktor felénk fordította a fejét és szomorúan bólintott. Sóhajtott és azt mondta: – Mindannyiunknak aludnia kellene. Holnap koncentrálnunk kell, ha esetleg első meccsre írnak ki titeket.

– Egyetértek – mondtam halkan. Mielőtt mind az ágyainkhoz mentünk, azt mondtam: – Nem számít, mi történik ebben a néhány napban, még ha egyikünk el is esik, folytatjuk. Leromboljuk ezt a helyet.

– Egyetértek – mondta Zaal és Valentin egyszerre.

Egyetlen szó nélkül az ágyhoz mentem, lecsúsztattam a bokszereimet és magam mellé fektettem őket. A harcosok edzésének hangjai visszhangzottak a falakról. A szivárgó csőből jövő állandó csöpögés folyamatosan a padlónak csapódott. Hallottam, hogy Zaal és Valentin a közelemben lévő ágyakhoz mennek, Kisa gyönyörű arcának képe töltötte meg a fejem.

Azon tűnődtem, hogy vajon Zaal és Valentin is az asszonyára gondol-e. Mert ha igen, ha mindenükkel, amijük van, a hazatérésükért harcolnának, akkor nem veszíthetünk.

Visszataszítottak minket a pokolba.

De ezúttal az egyetlen kiút, ha felégetjük magunk mögött.

És csak kevés napunk volt arra, hogy végigcsináljuk.