6. fejezet

 

6.

901

Fordította: Aiden

Lepillantottam a földön fekvő Fő Monára. Reszketett, és hatalmas kék szemeivel visszanézett rám. Nyeltem egyet, amikor a tekintetünk egymásba fonódott. Láttam, szinte éreztem a félelme szagát, ami tökéletes testéből áradt.

Felemeltem a fejem, felálltam, és az ajtóhoz indultam. A rácson keresztül észrevettem az őrt, amire felkaptam a fejem:

– Ki ez? Minek hoztad ide?

Az őr lassan megfordult és elmosolyodott.

– A Mester megajándékozott téged a nőstényével – közölte az őr, majd közelebb hajolt, de mosolya nem tett mást, csak rettenetesen felbosszantott. – Jutalom gyanánt a ringben aratott összes győzelmedért.

Az őr hátralépett, mielőtt közelebb értem volna, és kitörhettem volna a nyakát.

– Vidd vissza! Nekem nem kell – mordultam.

Az őr a fejét csóválta.

– Az a parancsom, hogy hagyjam itt veled. Függetlenül attól, amit mondasz – fordított nekem hátat, majd hozzátette: – A Mester szerint rád férne egy jó kis dugás – aztán vállat vont. – Mondjuk rám is. Talán lelazulnál tőle. Évek óta dolgozom ezen a szálláson, és te minden lehetőséget visszautasítottál a monára, amit felajánlott neked – tekintete az ágyékomra esett, és közölte:

– A golyóid azóta már biztosan kurvára elkékültek.

Mivel nem tudtam visszafogni a mérgemet, hangosan üvölteni kezdtem, és puszta kézzel csapkodtam az acélrudakat.

– VIDD EL INNEN A PICSÁBA!

Az őr a válla fölött rám nézett, majd távozott, kettesben hagyva a monával. A rácsoknál álltam, a fém még mindig rezgett az ütésemtől. A kontrolláltam a légzésemet, hosszan, mélyen szívva be a levegőt. De bármennyire is próbáltam megnyugodni, nem bírtam. Éreztem a nőstény tekintetét a hátamon, engem figyelt. Illata megcsapta az orromat. A cellámnak mindig a falakban lévő nedves, rothadó föld szaga volt. A mona illata ennél sokkal jobb volt.

Jobb, de nemkívánatos.

Megfordultam, oda se néztem rá, ahogy ott ült, a fekhelyem felé vettem az irányt. Még mindig hátat fordítva megálltam, majd a matracra telepedtem. A vállam és a nyakam izmai fájóan megfeszültek, annyira zavart, hogy egy nőstény van a szállásomon.

Nagyot sóhajtva, a földre szegeztem a tekintetem. A szemem sarkából láttam, hogy a mona reszket a padlón. Bosszúsan szorítottam össze a fogaimat.

Egy gyönge lány volt csupán.

Azon tűnődtem, mi a francért bocsájtotta rendelkezésemre a Mester, hiszen a lány megszállottja volt. Mindannyian láthattuk, ahogyan minden mozdulatát figyelte, ahogyan naponta végigsétált vele az edzővermeken. Közel tartotta magához, és úgy vigyorgott rá, mintha nem egy szadista fasz lenne, aki mindannyiunk életét tönkre akarja tenni.

De ami ennél is gonoszabb dolog volt, és gyanítottam, hogy a lány nem is tudott róla, az a sok hím volt, akit megbüntettek vagy megöltek, ha csak rájuk emelte a szemét.

Mindet, kivéve engem.

Újra elborult az agyam. Ökölbe szorítottam a kezemet, hátravetettem a fejemet, és a mögöttem lévő falba vágtam. Hallottam, ahogy a mona nyöszörögve a távoli sarokba húzódik. Amikor felnéztem, egy kicsi labdába gömbölyödött, a fejét a kezébe temette.

Ezúttal felé fordítottam a figyelmemet. És amit láttam, attól megrándult a farkam. Ahogy ott ült láthattam, mi van a monán. A piros anyag teljesen áttetsző volt. Láthattam, hogy alatta nem visel semmit – láttam a tökéletes melleit, minden csupasz négyzetcentiméterét felfedte előttem.

Ez csak még jobban felbosszantott.

Sötét haja oldalra volt húzva, a vállára omlott. Aztán megpillantottam a csuklóján lévő fémkarikát. Az arcomból minden vér kifutott.

Láttam már ezt a karkötőt az Ubiytsán. A karika bizonyos időközönként az A-típusú golyókat kiürítette, hogy a Mester az ellenőrzése alatt tarthassa őket. Bár gyanítottam, hogy ennek a lánynak a karkötője nem A-típussal volt töltve.

B típusú lehetett. Ami azt jelentette, hogy szüksége lesz...

A kezem reszketni kezdett a dühtől. Aztán a haragomon keresztül éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Annyi évem alatt még sohasem voltam nővel. Fiatal koromtól kezdve láttam, hogy a nőstények mit művelnek a férfiakkal. Láttam, ahogy a hímek ragaszkodtak a monebijükhöz. Láttam, ahogy lassan felhasználják őket ellenük. És ami még rosszabb, láttam, ahogy megölték vagy továbbadták őket, hogy a férfiak behódoljanak az őröknek. De a Mester kedvence az volt, amikor ugyanazt a monát két hímnek ajándékozta, aztán végignézte, ahogy a gödörben széttépik egymást, és a dominanciáért harcolnak.

De a Mester soha nem jutalmazta meg a győztest a nősténnyel. Ehelyett csalinak használta, hogy teljesítse a parancsait. Egészen addig, amíg a beteges játékba bele nem unt, és mindkettőjüktől meg nem szabadult.

Gyalogok. Mindannyian gyalogok voltunk a birodalmában. Ő volt az igazi király.

Aztán lenyugodtam, a szemeim becsukódtak, amikor rájöttem, hogy látja, hogy bámulom. Soha egyetlen nő sem keltette fel az érdeklődésemet. De a Mester Fő Monájával, attól a másodperctől kezdve, hogy megláttam őt az edzőveremben, minden másképp alakult. Másnak tűnt, mint a többi nőstény. Másképp mozgott. szégyenlős volt és félénk.

Gyönyörű volt.

Olyan kibaszott szép, hogy ledöbbentett.

Visszagondoltam a kínai harcos elleni küzdelmemre, és akkor leesett. Emlékeztem arra a pillanatra, amikor a Mester elterelte a figyelmemet, és a másodperc töredékéig elvesztettem az önuralmamat, és észrevettem a lányt. Ránéztem, ahogy félszegen ült a földön a Mester lábai előtt. Végem volt.

Elbasztam.

Ő tudta. A Mester rájött, hogy felfigyeltem rá. Azt mondta egyszer, hogy megtalálja a gyenge pontomat. És ennyi év után végre talált egyet. Belesétáltam a csapdájába.

Ahogy a Monára pillantottam, aki még mindig a sarokban kuporgott, és reszketett a félelemtől, éreztem, hogy a magamra kényszerített ridegség és távolságtartás kezd darabokra hullani. Éreztem, hogy halott szívemen egy repedés keletkezik. Apró volt hozzám képest. És rémült.

És gyönyörű. Nyilvánvaló volt, hogy miért keltette fel a Mester figyelmét. Amikor ez tudatosult bennem, elnyomtam magamban ezeket az érzéseket, és hátradőltem... az ágyamra. A sötét plafonra bámultam, és hallgattam, ahogy a mona lélegzete elakad.

Lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy ne vegyek tudomást a jelenlétéről. Ha nem törődök vele, ha nem nyúlok hozzá, a Mester visszaveszi őt, és én biztonságban leszek. Egyszerűen csak ellen kellett állnom, és akkor ennek az egésznek vége.

Nem gyengülhetek el.

Még egy olyan gyönyörű nősténnyel szemben sem, mint ő.

* * *

Először egy sziszegő hangot hallottam. A fura hangot éles kiáltás követte. Az álomtól összezavarodva pislogtam bele a sötét szobába. Aztán megrándult a farkam, amikor egy visszafojtott női nyöszörgésre lettem figyelmes a cella némaságán keresztül.

A testem megdermedt, aztán eszembe jutott a nőstény a sarokban. Újabb sírás hangja töltötte be a szobát, és a szívem meglódult, amikor eszembe jutott a tegnap este. Az őrre, aki a cellámba dobta a Fő Monát. Monára, aki fémkarkötőt viselt a csuklóján.

Hosszú, kínlódó szűkölés hasított a levegőbe, én pedig összeszorítottam a fogaimat, miközben az ébredő farkam lüktetni kezdett. Oldalra gurultam, a sarokra koncentráltam, és láttam, hogy a mona földre roskadt alakja mocorogni kezd. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy a lábai rángatózni kezdtek. A szemei még mindig csukva voltak, nyilvánvalóan még mindig aludt. De amikor ráhunyorítottam, és megláttam a csuklóján a fémkarikát, láttam, hogy alatta mozdul valami, ami aztán a bőrébe nyomódott.

Drogot fecskendezett a lány ereibe.

Megmarkoltam a matracom vásznát, amikor hangosabb, kétségbeesettebb nyögés szakadt ki az ajkai közül. Ezúttal a mona háta ívbe feszült, és még ebben a gyenge fényben is láttam, hogy a mellbimbói felágaskodnak, és kirajzolódnak a vörös anyag alatt.

Az állkapcsom fájt az erőlködéstől, a farkam a fekete nadrágomhoz nyomódott. De nem mozdultam. Nem mozdultam. Nem hagyhattam, hogy a Mester terve sikerüljön.

Nem tehettem. Nem hozhattam tudomására tervem utolsó részét.

A folyosó felől mozgolódás támadt, és egy őr bekiabált hozzám:

– Jobb, ha megdugod, 901-es. Az egyetlen módja annak, hogy leállítsd, az, ha telibe rakod.

Halkan és fenyegetően rámordultam, de az őr elhúzott, így ismét egyedül maradtam a lánnyal. Amikor visszanéztem, a szemei már nyitva voltak. A pupillái kitágultak, és egyenesen rám nézett. Tágra nyílt, kéjtől és vágytól ólmos szemei az enyémbe fúródtak, miközben felsóhajtott, és megsimogatta telt kebleit.

Önkéntelenül is felnyögtem a földön fetrengő lány láttán. De nem adtam fel. El fog múlni. A vágya mindjárt lecsillapodik. Muszáj neki ellenállnom.

De a percek csak teltek, és szükséglete egyre erősebb lett. A mona egyre jobban és jobban vonaglott a padlón. Jajgatása egyre erősödött. Annyira fájdalmas és hangos lett, hogy felálltam az ágyról, és ököllel a fémrácsra csaptam.

– Vigyétek már ki innen a picsába! – ordítottam az őröknek, amikor már nem bírtam tovább, hiszen tudtam, hogy a közelben vannak.

De senki sem jött. Aztán újra meghallottam a sziszegő hangot, és minden izmom megfeszült, mert a mona lélegzete elakadt, majd olyan hangosan sikoltott, hogy a hangjából áradó fájdalomtól összerezzentem.

Hátrébb lépve a vállammal nekirontottam a fém rudaknak, hallottam, ahogy recsegnek a rájuk ható erőtől. Ezúttal az egyik őr magasra tartott fegyverrel megfordult.

– Hátrébb! – parancsolta.

Rávicsorogtam.

– Vigyétek el! – ordítottam még egyszer, és a megmarkoltam a rácsot. Olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim már fájtak, és az izmaimban lévő erek összeszorultak a megerőltetéstől.  – Vigyétek el innen – mondtam vészjóslóan.

Az őr felém villantotta a fegyverét, majd leeresztette, előredőlt és közölte:

– Baszd meg! Én is unom már a jajveszékelését. A Mester neked adta, úgyhogy vidd, és hallgattasd el a ribancot!

Az őr elindult, én pedig utána kiáltottam.

– Gyere vissza!

Hallottam, hogy az ajtó becsukódik, és tudtam, hogy kettesben hagyott minket.

A mona újra felsikoltott, én pedig lehunytam a szemem, és a homlokommal a fémrácsnak dőltem. A hideg acél hűsítette égő bőrömet, de a farkam még mindig kemény volt, és próbára tette a türelmemet.

Amikor ismét feljajdult, visszafogtam magam, hogy ne kezdjek el üvölteni.

– Segítened kell neki – szólalt meg egy mély hang a folyosó túloldaláról. Kinyitottam a szemem, átlestem 667 cellája felé, és megláttam őt a cellája ajtajánál. Mikor tekintetünk találkozott, azt mondta:

– Szüksége van rád, arra, hogy elélvezz benne. Csak rosszabb lesz, ha nem teszed meg.

– Nem fogom – vicsorogtam, minden egyes szavamat haraggal fűszerezve. – Nem fogok meghajolni a Mester játszmái előtt.

– Nem fog leállni – mondta még egyszer. Rámeredtem. 667 széles volt, vállig érő sötétszőke hajjal. Kék szemei az enyémre szegeződtek.

– Fájdalmai vannak – közölte. Megcsóválta a fejét, amikor nem mozdultam. – Emlékszel a gyógyszerekre, amiket gyerekkorunkban kaptunk? Hogy mennyire fájt tőlük a lábunk, és hogy sikoltoztunk a fájdalomtól? – kérdezte, aztán a cellámra mutatott. – Most ő is ezt érzi.

Lesütöttem a szemem, mire ő folytatta:

– Az én monám minden éjjel ettől szenved, ezért gondoskodom róla. Nem hagyom, hogy a fájdalom elhatalmasodjon rajta.

– Akkor sem teszem meg – ugattam, amikor felsírt. Megkockáztattam, hogy egy pillantást vessek rá, és láttam, hogy a kezét a lába közére szorítja. A látványtól a farkam fájdalma az egekbe szökött. De ez nem volt helyes. Nem akartam őt, és ő sem akart engem. Nem akartam őt megbaszni valami átkozott drog miatt, amit kérés nélkül adtak be neki.

Visszafordultam, kinéztem a folyosóra.

– Izzad? – kérdezte 667.

Homlokomat ráncolva emeltem rá a szemem. Nem akartam, hogy érdekeljen, ha igen, de bármennyire is próbáltam kizárni a tudatomból a jajgatását, nem bírtam. A cellaajtó melletti helyemről nem láttam, így megfordultam, és közelebb húzódtam. Ahogy megmozdultam, a lány kitágult pupillái az enyémre szegeződtek, és megpillantottam kipirult arcát – csöpögött róla a verejték. Lázas volt, a bőre vörös volt a forróságtól.

– Izzad? – kérdezte ismét 667.

– Ja – feleltem. Újra megmarkoltam a rácsot, és lehunytam a szemem. Próbáltam belélegezni a folyosóról érkező száraz, fülledt levegőt, de a mona csábító illata betöltötte a tüdőmet és az orromat.

Káromkodtam magamban.

– Figyelj ide – követelte 667. Szigorú parancsára kinyitottam a szemem és a szemébe néztem. A szám lefelé görbült, de nem érdekelte. – Ki kell elégítened – mondta nyugodtan. – Ha izzad, az azt jelenti, hogy a drogok túl erősek ahhoz, hogy a szervezete képes legyen ellenállni – mondta, aztán elhallgatott. Aztán mikor megbizonyosodott, hogy értem a lényeget, hozzátette: – Néhány mona belehalt, ha a gazdahím visszautasította.

A gyomrom összerándult, de nem mutattam kifelé.

– Akkor tőlem meghalhat – feleltem.

667 arca megnyúlt. A kezét a rácshoz csapta, és foga között szűrve a szavakat közölte:

– Ha képes lennék innen kijutni, magam tenném meg.

Arca vörös lett a dühtől, majd hozzátette:

– Téged ölnélek meg.

Kidugta ujjait a cella rácsa között és a lányra mutatott.

– Az a nőstény ugyanolyan fogoly, mint mi – köpött a folyosó padlójára. – Lehet, hogy te vagy a bajnok, de egyikünknek sem vagy a testvére. Remélem, a Mester lassú és fájdalmas halált szán neked.

Ezzel eltávolodott a cella ajtajától, én pedig csalódottan lehunytam a szemem, miközben a mona jajgatása olyan sűrű lett, hogy alig vett levegőt közben. Mivel képtelen voltam tovább itt ácsorogni, megfordultam, járkálni kezdtem előtte. A kezeim ökölbe szorultak.

Megengedtem magamnak, hogy a földön fetrengő nőstényre pillantsak, akinek a homlokáról csöpögött az izzadság. A bőre sápadt volt, és remegett a keze. Aztán majdnem megállt a szívem, amikor rángatózni kezdett, fájdalmas sikolya szinte megsüketített.

Ideges kiabálást hallottam a folyosóról, és tudtam, hogy nem csak 667-et dühíti, hogy nem vagyok hajlandó könnyíteni rajta. A közelben lévő többi hím is kezdett reagálni a jajgatásra.

Ledermedtem, magamban vívódtam, hogy mit tegyek, amikor a nőstény hirtelen elcsendesedett. Pillantásom az övére siklott. Üres tekintettel bámult rám, lihegve kapkodta a levegőt. Aztán kinyújtotta reszkető karját, és azt suttogta:

– Segíts... kérlek...

Lágy hangja gyenge és rekedt volt. Összeszorítottam a szemem meghallva a hangjában lévő kétségbeesést. Határozottságom meggyengült, amikor megláttam gyönyörű arcát, ahogy reménykedve bámult rám.

Egy másodperc alatt felfogtam, hogy a Mester terve bevált. Bármilyen hidegvérű rohadék is voltam, nem bírtam elviselni, hogy ilyen fájdalmak között és elgyengülve látom őt.

Nem akartam, hogy miattam kelljen meghalnia.

Lassan, kimért léptekkel közelítettem a helyhez, ahol feküdt. Csalódottan a nyelvembe haraptam, amikor a már ismerős sziszegő hang megtörte a csendet, és még több gyógyszert fecskendeztek az ereibe.

Eddig nem hallott sikoltás csúszott ki telt ajkai közül, egy olyan gyötrelmes sikoly, ami miatt azonnal mellé borultam. Hatalmas testem fölé tornyosult. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem ezután. Ám ez nem sokáig jelentett gondot, mert a mona a kezem után nyúlt, és egyenesen a lábai közé húzta.

Ismét felnyögött, de ezúttal egy csipetnyi megkönnyebbülés volt a kiáltásában, amikor az ujjaim találkoztak nedves húsával. Nyeltem egyet, amikor megéreztem forróságát az ujjaim alatt.

Hagytam, hogy vezesse a kezemet, ujjaimat előre-hátra húzta a szeméremajkain, csípője megrándult, ahogy áthaladtam egy bizonyos helyen. A fogaimat összeszorítottam a látványtól, ahogy szemei rebegve lecsukódtak az érintésemre.

A vérem lángra lobbant, a farkam lüktetett a nadrágomban. A nőstény felnyögött, én pedig ösztönösen belemerítettem az ujjaimat a vaginájába, és éreztem, ahogy a rászorul az ujjamra.

152 felsikoltott, és megragadta a csuklómat, egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatni kezdte az ujjaimat, amíg a lélegzetem is elakadt. Szabad kezemmel benyúltam a nadrágomba, és kihúztam a farkamat, és végighúztam kemény hosszán a tenyerem.

Halkan felmordultam, amikor egyszerre éreztem a nő nedves melegét és a kezemet a farkamon. Próbáltam megőrizni az irányítást, de amikor a nőstény háta ívbe hajlott, és széttárta a lábait, minden kincset érő akaraterőm semmivé foszlott.

Kihúzva ujjaimat a nőstényből, elengedtem a farkamat, és feljebb toltam magam oda, ahol a feküdt. Felnyögtem, mikor láttam, hogy mennyire tökéletesen nézett ki alattam. Amikor újra behomorított, megmarkoltam ruhája nyakkivágását, és egyetlen mozdulattal letéptem róla. Amikor a mona fedetlen teste elém tárult, ahogy széttett lábakkal a farkamra vár, előrenyomultam, míg a mellkasom a melleihez nem ért, bőr a bőrrel, forróság a forrósággal.

A légzésem szaggatottá vált. Aztán halkan felnyögtem, amikor a lábai a derekam köré simultak, és megpróbáltak a középpontjához irányítani. Lenyúltam, hogy letoljam a nadrágomat a lábamról, majd tenyeremet a feje két oldalára helyeztem. Tekintete találkozott az enyémmel, és egy pillanatra megdermedtem, ahogy megláttam, milyen szépséges volt ilyen közelről.

Amikor egy újabb nyögés hagyta el a száját, hátrébb húzódtam, és a farkamat a bejáratához illesztettem. A karjaim megremegtek, ahogy a hegyét a hüvelyéhez nyomtam. Lehunytam a szemem, és megálltam. Még soha nem voltam nővel, soha nem éreztem, milyen az, ha kiárad benne a magom.

Fogalmam sem volt, mit kellene tennem.

Amikor a mona körmei végigszántották a hátamon a bőrt, valami elindult bennem, előretoltam a csípőmet, farkam elmerült a forróságában, és hangosan felnyögtem, ahogy az új érzés hatalmába kerített. Az ajkaim elnyíltak, és röviden, élesen kapkodtam a levegőt. A szemeim elkerekedtek, ahogy 152 a vastagságomra szorult. A nyakamban lévő izmok megfeszültek az élménytől... és ekkor elkezdett mozogni. A mona a kielégülésemet keresve, forgatta a csípőjét, amitől felhördültem.

– A francba – szaladt ki a számon, miközben a csípőm válaszul önálló életre kelt.

A mona nyöszörgött alattam. A kezei felcsúsztak a hátamon, és megragadták a nyakamat. A szemeim felpattantak, amikor magához húzott, tekintete csapdába ejtett. A szívem meglódult attól, ahogy figyelte, mit teszek vele. Hangja a fájdalmas jajgatásból a gyönyör sóhajaiba csapott át. A farkam megrándult a hüvelyében, a mona puha bőre kipirult az élmény hatására.

A lökéseim egyre gyorsultak, miközben bizsergés futott végig a combjaim mentén, és a feszültség összegyűlt a gerincem alján. Csípőjének minden egyes ringásával egyre erősebben és erősebben dugtam, meleg, édes leheletét az arcomon éreztem.

A keze a nyakam köré szorult. Szemei elkerekedtek, és éreztem, hogy az öle összerándul a farkam körül. Morogtam, képtelen voltam levenni róla a szemem. Ahogy a szája elnyílt, és a feje hátracsuklott, felszabadultan nyögött fel. Néztem őt, hogy mennyire gyönyörű és fesztelen, és attól, hogy hüvelye satuként szorított, a gerincemben lévő nyomás elszabadult, és én hangos üvöltéssel elengedtem magam benne. Csípőm gyorsan, majd lassan csapódott hozzá, ahogy megadtam neki, amire a leginkább szüksége volt. A kezeim ökölbe szorultak a feje két oldalán, majd a szemei kinyíltak, ahogy a kéj lecsendesedése után az arcát figyeltem.

Amikor tekintete találkozott az enyémmel, pupillái összeszűkültek, és légzése egyenletessé vált. A csípőm hirtelen megállt, és vágni lehetett volna közöttünk a levegőt, olyan sűrű lett, hiszen ebben a pillanatban megláttam a tiszta tekintetű monát, aki teljesen önmaga tudatánál volt.

A fájdalmaitól megszabadított rabszolgalányt.

Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megérkezzen a félelme. Ehelyett egy könnycsepp bújt elő a szeme sarkából, és csak annyit suttogott:

– Köszönöm.

A szívem vergődni kezdett a bordáim alatt a hangja gyengédségétől. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, de remegő kezét az arcomhoz emelte, és megtalálta helyettem a szavakat:

– Ezzel még nincs vége – sütötte le zavartan és pironkodva a szemét. – Ennél több kell majd… – elcsuklott a hangja. – De valameddig kitart.

A torkom elszorult a hangjában bujkáló szomorúság hallatán. De igazán akkor hasadt meg bennem valami, amikor megéreztem, hogy kis keze az arcomra simul. Nagyon furcsa, idegen érzés lett rajtam úrrá, mert vele lenni semmihez sem hasonlított, amit valaha is el tudtam volna képzelni, és meleg tenyere az arcomon valami egészen más volt.

Egy másodperc törtrészéig visszahozta az életet a halott szívembe. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy újra élek.

És abban a rövid másodpercben újjászülettem.

Nyeltem egyet, még mindig nyugtalan voltam, nem tudtam, mihez kezdjek ezután, de a mona lába megrándult, és a keze a vállamra mozdult. Kíváncsi voltam, mi fog most történni. Figyeltem az arcát, és amikor a pupillái kitágultak, tudtam, hogy a drog ismét hatalmába kerítette.

Lankadó farkam keményedni kezdett, ahogy a csípője ringatózni kezdett. Lehajtottam a fejem, hiszen túlságosan is élveztem, és előrenyomultam, a mona kéjes sikolyaitól őrjöngve vert a pulzusom.

Az jutott eszembe, hogy még soha nem voltam hajlandó nősténnyel lenni, és minden erőmmel tiltakoztam ellene. Ahogy elmerültem forró ölében, bolondnak neveztem magam.

Órák teltek el, és a mona drogjai továbbra is hatottak. Én sem voltam immunis; a koktél, amit minden reggel beadtak nekem, kőkeménnyé tett. Biztosította, hogy a farkam reagáljon az ő szűkölködő nyögéseire, képessé tett arra, hogy minden alkalommal, amikor szüksége volt rám, képes legyek elévezni benne...

Míg végül a pupillái kisebbek lettek, és így is maradtak. Folyt a verejték mindkettőnk csúszós testéről. A mona álomba merült a kimerültségtől, megmentve engem attól a kínos helyzettől, ami ezután következett.

A karom a feje két oldalán remegni kezdett, miközben a sápadt arcát bámultam. Minden alkalommal, amikor hozzáértem, láttam, hogy egyre fakóbb lesz. Éreztem, hogy a végtagjai egyre gyengébbek a kimerültségtől, de a gyógyszer felülírta a pihenésre való igényét. Egyre tovább és tovább hajszolta, ő pedig egyre jobban és jobban hajszolt engem, amíg már nem maradt bennünk erő. Amíg már nem volt mit adnunk. Amíg el nem ájult.

Fiatal volt. Ahogy itt feküdt, egykor eltorzult arcát most kisimította az álom, ezért alaposan megnézhettem magamnak. Hátralestem, hogy nincs-e mögöttem egy őr, aki esetleg figyelné az érdeklődésem pillanatát, lassan felemeltem a kezem, és ujjaimmal az arcához értem. A homlokom ráncba szaladt, látva, hogy milyen kicsi az arca a hatalmas kezemhez képest. Tenyerem, s ujjaim sebhelyesek és érdesek voltak a túl sok harctól. Tökéletes bőrével és szép vonásaival szemben otrombának tűnt. Nem illett a finom arcához.

De azért óvatosan végigsimítottam vele hűvös homloka selymes bőrén. A mona egy másodpercig levegőt sem vett álmában, mire mozdulatlanná dermedtem én is. Aztán egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, és visszaaludt. Vártam, egy teljes percig moccanni sem mertem, aztán ujjaim a szeme köré vándoroltak, ajkaim megrándultak hosszú fekete szempilláit nézve, melyek az arcára simultak. Kinyújtottam az egyik ujjamat, és végighúztam csöpp orrán, majd onnan le a telt ajkáig.

Valamiért muszáj volt bámulnom azokat az ajkakat. Amikor kisfiú voltam a Mester megnézette velünk a harcoló rabszolgákat, hogy tudjuk, mire kell számítanunk a jövőben, de ahelyett, hogy a viadalokat néztem volna, inkább a tömegben lévő emberekre koncentráltam. Mindegyiküket megfigyeltem, a férfiakat és a nőket egyaránt. Azon tűnődtem, honnan származhatnak. Érdekelt, hogy miért vannak itt.

A szemöldökömet összehúztam, mikor eszembe jutott, hogy láttam, amint a Mester mellett ülő hím lehajol, és ajkait a mellette ülő nőstény szájára tapasztja. A nyelvem ösztönösen végighúztam az ajkaimon, miközben azon merengtem, vajon milyen érzés lenne, ha az ajkaimat ennek a monának az ajkaihoz nyomnám.

Azon kaptam magam, hogy a fejem az övé felé hajol, ajkam egy hajszálnyival az övé felett lebeg. Éreztem a mona meleg leheletét az arcomon. Hirtelen elhúzódtam tőle, éreztem a pulzusomat, ahogy a nyakamon lüktet.

Színtiszta harag hulláma söpört végig rajtam. Kihúzódtam a mona hüvelyéből és talpra kényszerítettem magam. A lábaim remegtek a túl sok megerőltetéstől. Kezemmel a hajamba túrtam és megcibáltam, feszes ajkaim közül mélyről jövő morgás tört elő.

Mit művelek? Kérdeztem magamtól csendben. Miért akartam megérinteni az ajkait?

Muszáj volt megnyugodnom, és fel-alá kezdtem járkálni a kőpadlón. A fogaimat csikorgattam a csalódottságtól, a nyakizmaim a fájdalomig feszültek, a kezeim ökölbe szorultak.

A Mester megpróbált kibaszni az agyammal. Rájöttem. Az a beteg faszfej pontosan erre számított. Tudta, hogy mit tesz velem, ha összezárnak vele egy cellába. Tudta, hogy mit fogok tenni, ha a földön fetrengve és nyögdécselve a kínlódni látom. Tudta, hogy az erős gyógyszerek, amiket kaptam, biztosítják, hogy a farkam reagáljon rá.

Kiszolgáltam őt.

Azáltal, hogy elélveztem benne, csillapítottam a tüzét.

De elég volt. Nem hagyhattam, hogy érdekeljen, mennyire gyönyörű, amikor elélvez. Nem hagyhattam, hogy érdekeljen, milyen szomorúnak tűnt, amikor a pupillái a normális méretűre zsugorodtak, és megköszönte, hogy ideiglenesen megszabadítottam a fájdalomtól.

És nem hagyhattam, hogy érdekeljen az ajka. Nem engedhettem, hogy egyáltalán törődjek vele. Csak egy mona volt, a Mester monája. Nem hagyhattam, hogy elpusztítson.

Anélkül, hogy ránéztem volna, a matracra dőltem, alvó testének háttal. Lehunytam a szemem, kizártam minden gondolatot az elmémből. A dühöm elpárolgott, miközben arra koncentráltam, hogy ne érezzem a bőrömön a mona illatát. De nem bírtam sokáig; a kimerültség legyűrt és az álom gyorsan magával rántott.

Amikor a szemem kinyílt, egy őr állt az ajtóm előtt. Azonnal felültem, a szemem összeszűkült a tekintetéből sugárzó győzelemittas pillantástól.

– Kelj fel! – parancsolta, amikor észrevette, hogy figyelem.

Felálltam, nem törődve a karomban és a lábamban érzett fájdalommal. Amikor az őr kinyitotta az ajtót, ellenálltam a késztetésnek, hogy megforduljak, és lenézzek a földön fekvő monára.

Kudarcot vallottam. A Mester nyerte ezt a menetet. De én ízig-vérig harcos voltam. A végső csatát nem engedem át neki, nem fogja megnyerni. Érzelem nélkül is ugyanúgy meg tudnám ismételni. Nem voltak érzéseim.

Évek óta sikerrel jártam. Ez a kihívás sem lesz más.

Végigsétáltam a folyosón az orvosi szoba felé, és beálltam a várakozó férfiak sorába. Valaki megmozdult mögöttem, és így szólt:

– Helyesen cselekedtél.

Megfordultam.

667 szemébe meredtem. 140 közvetlenül mögötte állt, rám sem nézett, csak a semmibe bámult.

– Megmentetted őt – tette hozzá 667. Dicsérete miatt bosszankodva szorítottam össze a számat.

– Megbasztam, hogy befogja a száját – vágtam vissza, de láttam, hogy a válaszom nem volt ínyére.

– Jó – jegyezte meg 140, a hangja mély és nyers volt. – Maradjon is így. Baszd meg és felejtsd el. Jobban jársz.

Amíg beszélt, 140 végig egyenesen előrebámult, soha nem nézett rám. Talán tévedtem. Talán a Mester, aki megölte a monáját, őt nem akarta eltenni láb alól, talán így még vérszomjasabb lett.

A sor gyorsan haladt, amíg én nem következtem. Egy idős női chiri szúrta az injekciót a karomba. Aztán elindultam a gyakorlóvermek felé. Az edzőm ott állt és várt rám. Felvettem a kindjalokat. Most, hogy a fém a tenyeremhez ért, teljesnek éreztem magam.

Az erőm felpezsdült, hiszen épp most kaptam meg a gyógyszereket. Az edzőm nehezen védte ki könyörtelen vágásaimat és hasításaimat a pajzsával. De nem álltam le, ütést-ütésre vittem be, amíg a sípszó meg nem szólalt – ez volt a jel, hogy a Mester szólni kíván.

Ahogyan azt sejtettük, úgy is lett, mindannyian a középső veremhez sétáltunk. Egy pódium magasodott fölénk. Le kellett nyelnem egy vicsorgást, amikor a Mester fellépett a pódiumra, hogy beszéljen.

Teljesen feketébe volt öltözve, haja hátrafésülve, és szigorú tekintetét végighordozta legjobb harcosain. Figyeltem, ahogy mélyen beszívja a levegőt, aztán összecsapta a kezeit, és így szólt:

– Bejelentést kell tennem. Négy hét múlva mindannyiunk élete megváltozik.

A körülöttem lévő hímek egyik lábukról a másikra álltak, toporogtak, túlságosan felpörögtek a kábítószertől ahhoz, hogy nyugton maradjanak és őt hallgassák. Harcosok voltunk. Csak ennyire voltunk szocializálva.

– Négy hét múlva – ismételte meg – a Vérveremben rendezik meg a legelső élet-halál harc-bajnokságot. – A férfiak megmozdultak, és felsorakoztak mindkét oldalamnál. A szemem sarkából láttam, hogy 667 és 140 is köztük van.

A verem bajnokai sorban álltak.

A mozgás felkeltette a Mester figyelmét, és megszemlélte egymás mellett álló jelenlegi bajnokait. Lassú mosoly terült szét az ajkán, és azt mondta:

– Itt állnak előttem a Vérverem bajnokai – mutatott ránk, majd leengedte a karját –, ám nekem sok gulágom van szerte a világon, amelyek mind saját bajnokkal büszkélkedhetnek. – Szünetet tartott, majd folytatta. – Négy hét múlva ezeket a bajnokokat ideszállítják az arénámba. Mindegyik gulágról három bajnokot, néhány partnerem saját harcosával együtt.

A tekintete végigsiklott a sok hímen, akik minden szavát lesték.

– Ez a bajnokság kigyomlálja majd a gyenge és képzetlen harcosokat. Ez a verseny mindannyiótokat oly módon teszi majd próbára, ahogyan még soha nem voltatok próbára téve.

A tekintete rám esett, és kiemelte:

– Akik mégis bejutnak – és csak néhány kiválasztott lesz a legjobb harcosaim közül –, azok fogják képviselni ezt a vermet – közölte, majd vett egy mély lélegzetet, és bejelentette. – És a halálharc világának bajnokai közül csak egy marad. A végső bajnok. És ez a bajnok... – tartott szünetet a hatás kedvéért – el fogja nyerni a szabadságát.

A körülöttem álló hímek között morajlás tört ki, a szemük felcsillant az izgalomtól és a szabadság esetleges lehetőségétől. Én azonban megőriztem nyugalmamat, tekintetem nem hagyta el a Mestert. Figyeltem, ahogy magába szívja a hímek reakcióit. De tőlem nem kapott semmifélét. Ismertem a játékait. Nem engedhettem magamnak, hogy elhiggyem, hogy ez igaz.

A Mester csak játszott az elménkkel, újra és újra hamis ígéretekkel áltatott. Ezt élvezte igazán.

Kizárt, hogy igaz legyen.

Ahogy hallgattam a többi hím izgatottságát, tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki kételkedik ebben a hírben.

A Mester felemelte a karját, és az őrök elektromos botokkal kószáltak körülöttünk, hogy lecsöndesítsenek bennünket. A hímek megnyugodtak, és a Mester előrelépett.

– Az elkövetkező négy hétben selejtezőket tartunk majd, hogy kiderüljön, ki fog versenyezni – ezután ránk, a három bajnokra tekintett. – És a jelenlegi bajnokok, akiknek már biztosan van helye a versenyen, bemutató mérkőzéseken vesznek részt, hogy biztosra menjünk.

A Mester hallgatott, és itta az alatta álló hímek eufóriáját, majd gyorsan megfordult, és elhagyta a pódiumot. Megszólalt a sípszó, és mindannyian visszasétáltunk a saját ringünkbe, hogy folytassuk az edzést. Ahogy elfordultam, hogy csiszoljam a képességeimet, hallottam, hogy a többi harcos morgása erősebb az erőkifejtéstől, az erőlködéstől. Hallottam, hogy a fém hangosabban zörren a pajzsokon. Hallottam, hogy az edzők nagyobb erőfeszítést várnak el. Éreztem az éhséget a hímekből áradni.

A szabadság iránti éhséget.

Az edzőm hárított és visszaverte az ütéseimet, aztán hirtelen megállt, amikor egy alak jelent meg a vermem előtt. Már azelőtt tudtam, hogy ki az, mielőtt felnéztem volna. Csak egy hímnek jutott itt ennyi tisztelet. Vagy engedelmesség. Ebben a Vérveremben ezek a határok elmosódtak.

– 901 – szólított meg a Mester. A vállam megfeszült. Lecsillapítva belső haragomat, megfordultam, és tekintetem találkozott az övével. A Mester leugrott a gödörbe, és elindult felém. Csak akkor állt meg, mikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem. Felnézett a szemembe, és elmosolyodott. A feje oldalra dőlt.

– Mondd csak, 901. Milyen volt az én Fő Monám tegnap este?

Ránéztem, de nem szóltam egy szót sem. A Mester megvonta a vállát.

– Az őröm azt mondja, hogy megpróbáltál ellenállni a csábításának – szünetet tartott, aztán odahajolt, és így folytatta: – De egyetlen férfi sem tud neki ellenállni, igaz?

A tekintete elrévedt, mintha valamit elképzelt volna. Amikor újra rám nézett, azt kérdezte:

– Mondd csak, megízlelted őt, 901?

Amikor nem válaszoltam, folytatta:

– Felsikoltott, amikor elélveztetted... végigszántotta a bőrödet?

 A Mester a hátamhoz sétált. Tudtam, hogy látni fogja a körömnyomokat. Arra számítottam, hogy kárörvendeni fog, de amikor újra megállt előttem, az arcán már nem látszott, hogy el lenne ragadtatva a győzelemtől. Ehelyett a dühöt láttam feszült arckifejezésében. Haragot láttam zavart tekintetében, eszelős megszállottságot, amit 152 iránt érzett.

Hátat fordított, és elindult, hogy távozzon, én pedig szabadjára engedtem a dühömet, és belemartam:

– Egész éjjel keféltem. Amíg el nem ájult – szóltam utána, majd mikor nem szólt egy szót sem, hozzátettem: – Múlt éjjel az enyém lett.

Figyeltem, ahogy a Mester vállai megfeszülnek, és visszafordul. Megragadta a kezemet, és a torkomhoz szorította a kindjal hegyét. Még csak meg sem rezzentem, amikor vicsorogni kezdett és az arca mélyvörösre pirult.

Nem akarta megtenni.

A szemem sarkából láttam, hogy az őrök a fegyvereikkel készenlétben felsorakoznak a verem körül, hogy lelőjenek, ha esetleg megpróbálnám megölni a gazdájukat. Lehajtottam a fejem, és erősebben a torkomhoz szorítottam a penge hegyét, éreztem, hogy a vérem lecsorog a nyakamon. A Mester állkapcsa lüktetett. Láttam, ahogy küzd a kétségbeesett vágyával, hogy megöljön.

– Tegye meg! – sziszegtem. De csak hogy ő hallja: – Gyerünk! Csinálja!

Ekkor a Mester egy szempillantás alatt hátralépett, és felvette a pókerarcot. Megigazította a ruháját, aztán úgy sétált el, mintha nem épp az imént akarta volna kiiktatni az egyik értékes harcosát. A díjnyertes harcost, aki épp most vette el a legértékesebb tulajdonát.

Ahogy a Mester eltűnt a szemem elől, és eltávolodott az edzővermemtől, hagytam, hogy a vér lecsorogjon a mellkasomon, és megfordultam, hogy az edzőmre támadjak.

Nem a szabadságomért akartam megnyerni ezt a bajnokságot. Biztos voltam benne, hogy az sosem fog bekövetkezni.

Nem, azért akartam megnyerni, hogy felbasszam a Mester agyát. Ahogyan ő is szerette az enyémet baszogatni.

És meg is teszem. Mert én sosem veszítek. Én vagyok a kibaszott bajnok.

Még 152 íze sem olthatja ki a tüzemet.