3. fejezet

 

3.

LUKA

Fordította: Christina

Brooklyn, New York

– Akkor most ezrekről vagy százakról beszélünk? – kérdeztem Valentint.

Ő, Zaal és én az asztal körül ültünk a házamban.

Valentin szemei elgondolkodva összeszűkültek. Figyeltem a Bratva legújabb tagját, ahogy kihúzta magát a helyén.

Széles nyakát jobbra-balra ropogtatva válaszolt: – Százak, egy vagy kettő, attól függően, hogy van-e egyezés. Arziani mester több harcosát hozza be, ha a társai is jönnek. A világ minden tájáról repülnek a Verembe, sokan napokat töltenek az utazással, hogy odaérjenek. – Valentin ökölbe szorította a kezét az asztallapon, fekete inge alatt kidudorodtak nagy izmai.

Az alkarjában lévő erek megfeszültek a benne tomboló dühtől. Zaalra pillantottam, aki az új sógorát tanulmányozta. Zaal tekintete röviden találkozott az enyémmel, mielőtt előrehajolt, és azt mondta Valentinnak: – Nyugodj meg! Vegyél mély levegőt!

Valentin orrlyukai kitágultak. Láttam, hogy Zaal szavai semmilyen hatást nem gyakoroltak rá. Ehelyett Valentin felemelkedett az asztaltól, és elkezdett fel-alá járkálni a kandalló előtt. Zihált a dühtől. Tekintve a puszta méretét és a sebhelyes arcát, valamint az örök időig nyakán díszelgő vörös heget, Valentin minden porcikájában annak a szörnyetegnek tűnt, amiről nevezetes volt.

– Miért vesztegetjük az időt ezzel a sok szarsággal? – vicsorgott a térképekre mutatva, amelyeket az ő emlékei alapján készítettünk a Vérveremről. Soha nem vettem le a szemem Valentinról. A térkép az asztal közepén feküdt, a jegyzeteinket szétszóródtak a falap szélein. Az információink az Arziani vermet tekintve napról napra gyarapodtak.

– Itt ülünk, mint a kibaszottul rettegő idióták, miközben az a pöcs a trónján ül, és a fene se tudja, mit csinál a húgommal – üvöltötte, majd hirtelen elhallgatott. Olyan erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy úgy tűnt, mintha az egész teste rázkódna.

A lehető legnyugodtabban hátradőltem az asztalfőn lévő székemben, és azt mondtam: – Arziani a legnagyobb fenyegetés, amivel valaha is szembenéztünk – Zaalra mutattam, aztán magamra, végül Valentinra. – Nemcsak a Bratváról beszélek, vagy a grúz testvériségről. Hanem rólunk, hármunkról is beszélek: a gulágon, Jakhua alatt, és azzal a ribanc Arziani úrnővel töltött időről. A Vérverem semmihez sem hasonlítható, amit eddig valaha is tapasztaltunk.

Valentin forró tekintete rám szegeződött. Öklével a széles mellkasára csapott. – Én ezt bárkinél jobban tudom. Abban a pokolban nőttem fel. Egymás után töltöttem ott a napokat azokban a vermekben, amíg ki nem választottak Ubiytsának. Ne oktass ki engem, hogy mit kellett nekem elviselnem.

Elhessegettem a tiszteletlenségéből fakadó bosszúságot. – Akkor nem kell elmagyaráznom, miért elengedhetetlen a részletes tervezés, miért kell pontosan tudnunk, mivel fogunk szembenézni. Mindenekelőtt, meg kell találnunk a bejutás módját. A Vérverem a föld alatt van, szigorúan megerősítve, és sok-sok őr felügyeli. Ez lehetetlen, hacsak nem találunk egy biztonságos, láthatatlan bejáratot. – Valentin mozdulatlan maradt, amíg beszéltem. Előrehajoltam, könyökömet az asztalra támasztottam, és kijelentettem: – Nagyon is túlerőben vagyunk. Rajtunk, hármunkon kívül a parancsnokságunk alatt álló férfiak az utca katonái. Ők fegyverrel harcolnak. Fogalmuk sincs, hogyan győzzenek le egy ilyen szervezetet, hogyan harcoljanak a hozzánk hasonló férfi foglyokkal. Még ha sikerülne is bejutnunk a Verembe, az őrök túl sokan vannak. Még ha le is győznénk az őröket, a felkészített férfi harcosok biztosan széttépnék őket. És mindannyian meghalnánk. Mindannyian legyőzhetetlenek vagyunk egy halálos küzdelemben, de még mi sem tudjuk legyőzni a több száz rabszolgasorba taszított harcost és Ubiytsyt.

Egy pillanatra azt hittem, hogy sikerült eljutnom Valentinhoz, megértetnem vele a dolgokat. De hirtelen fájdalmas üvöltés tört fel a torkából, és a falon lógó tükör felé csapott. Az üvegcsörömpölés hangja visszhangzott a szobában. De Valentin nem állt meg itt. Elhatalmasodott rajta a düh, a karjával végigsöpört a kandallópárkányon, és tönkretette Kisa dísztárgyait.

Zaal aggódva nézett rám, de én lassan megráztam a fejem. Valentin most szabadult ki a hosszú fogságból. Ami még rosszabb, a húga annak a szadista fattyú Arzianinak az irányítása alatt állt. Az ettől való mélységes félelem napról napra, óráról órára, percről percre folyamatosan felemésztette minden békéjét.

Amikor Valentin tekintete ránk siklott, láttam, hogy a benne élő szörnyeteg eluralkodott felette. Bólintottam a fejemmel. Zaal megmozdult a helyén, harcra készen. De csak egyetlen ember volt, aki le tudta csillapítani a dühét. Ő hozta magával ugyanazt a nyugalmat, amit mindannyian megtaláltunk az utóbbi időben, ebben a sötét pokolban nevezett életben. Vizet hozott a tűzre, balzsamot a felperzselt dühünkre.

– Zoya! – harsogta Zaal, le sem véve a szemét Valentinról, aki harcra készült.

Könnyű léptek tipegtek végig a folyosó fapadlóján. Másodpercek múlva könnyű kopogás hallatszott az ajtón. – Gyere be! – szólítottam. Elfordult a kilincs.

Zoya Kostava belépett, hosszú fekete haja a hátára omlott. Fekete farmert és pulóvert viselt. Minden magyarázat nélkül Zoya sötét tekintete az egyre izgatottabbá váló Valentinra szegeződött. Zaal hátralökte a székét, készen arra, hogy megvédje a húgát. De a nő intett neki, hogy megállítsa. Ahogy a bátyjára nézett, megrázta a fejét. Zaal mozdulatlan maradt, bár továbbra is készen állt arra, hogy szükség esetén lecsapjon. Ahogy én is.

Zoya előrelépett. Miközben ezt tette, Valentin elrévedt tekintete rászegeződött, hogy üdvözölje őt. A lány feléje sétált, lépteiben nem volt félelem. Valentin izmos vállai ellazultak válaszul. Sebhelyes arca mély szomorúsággá olvadt.

– Valentin – mormogta halkan Zoya, ahogy megközelítette a férfit. Valentin kinyújtotta a kezét, és magához húzta a lányt, hogy a mellkasához szorítsa. Figyeltem, ahogy a szemeit szorosan lehunyja, és beszívja a lány illatát.

Zoya keze felemelkedett, hogy végigsimítson a fején. – Jól vagy – mormolta oroszul, Valentin anyanyelvén beszélve, hogy segítsen megnyugtatni a benne élő szörnyeteget.

Láttam, ahogy a feszültség távozott Valentinból, amint Zoya a karjaiban volt. Zaalra pillantottam, aki sólyomként figyelte a sebhelyes oroszt. Zaal lassan, de biztosan elfogadta Valentint az elmúlt néhány hét során. Aggasztó volt, hogy Valentin hangulata labilis volt. Sokkal kiszámíthatatlanabb, mint Zaal vagy én voltam, amikor kiszabadultunk a fogságból. Tudtuk, hogy ez leginkább abból fakadt, hogy kétségbeesetten meg akarta menteni a húgát, Inessát. A többi pedig az Arzianik rabszolgagyilkosaként eltöltött éveknek volt köszönhető. Valentin nem alkalmazkodott olyan jól a külvilághoz, mint reméltük. A gyilkolásra – kizárólag gyilkolásra – való hajlama túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy gyorsan semmissé tegyük. De a haragja volt az, ami a legjobban aggasztott minket. Mindannyian dühösek voltunk. Részünkről is le kellett csillapítanunk a düh égető hevét. "Normálisnak" lenni ebben a világban kihívást jelentett minden könyörtelen másodpercben, éjjel-nappal. De Valentin számára ez sokkal rosszabb volt. Csak Zoya tudta megszelídíteni a dühét.

– Jól vagy – mormogta Zoya gyengéden. Hátradőlve Valentin lenézett a nőjére, és mélyet sóhajtott. Kezébe vette a lány arcát, és lassan bólintott, a szerelem kimondatlan üzenete lebegett közöttük.

Néhány másodpercig így maradtak, és némán kommunikáltak. Aztán Zoya felém fordította a fejét, és megkérdezte: – Hazamehetünk? – Láttam a kétségbeesést a megtépázott arckifejezésén. Egyedül kellett maradnia Valentinnal. Magányra volt szüksége, hogy igazán megnyugtassa őt.

Bólintottam. Zoya megfogta Valentin kezét, és szó nélkül kivezette őt az irodámból, majd a házból.

Amikor a bejárati ajtó becsukódott, Zaal hátradőlt a székében, és hosszú haját félresöpörte az arcából. Én is hátradőltem, és a Vérverem tervrajzait bámulva próbáltam kitalálni, hogy a pokolba tudnánk biztonságosan betörni.

– Be kell jutnunk abba a kibaszott Verembe – mondta végül Zaal.

Sóhajtva végigsimítottam a kezemmel az arcomon, és bólintottam. – Tudom. De a létszámukkal és a helyzeti előnyükkel nem tudom elképzelni, hogyan győzhetnénk le ezeket a rohadékokat.

Zaal kinézett az ablakon az utcára, és csak nézett kifelé, aztán beismerte: – Valentin nem boldogul. Vissza kell kapnia a húgát, hogy teljesen meggyógyuljon és továbbléphessen – visszafordult felém. Az arca elsötétült. – Csak most kaptam vissza Zoyát. Nem fogom végignézni, ahogy tönkremegy csak azért, mert egyedül ő képes megnyugtatni őt. Ez hatással van rá. Látom az arcán, valahányszor belép a szobába, és meglátja Valentin dühét.

Igaza volt. Ezt mind láthattuk.

– Én vagyok a grúzok Liderije. Te vagy a Bratva knyaza. Mi irányítjuk ezt a várost. Tudom. A New York-i alvilág a miénk, és csakis a miénk. De ha nem találjuk meg hamarosan Inessát, nemsokára Valentin kiborul, és gyilkolni fog. – Zaal megrázta a fejét. – Még mi sem tudjuk megakadályozni éjjel-nappal, minden egyes nap, hogy nyilvánosan gyilkoljon. – Zaal keze az asztallapra lapult, és hozzátette: – Akkor az emberek rájönnének, hogy nem olyan, mint ők. Hogy ő más. Megváltozott. Túl sok kérdéssel kellene szembenéznünk.

– A való világ nem áll készen arra, hogy kezelje a valóságunkat. Hogyan tudnák elfogadni, hogy a gulágok, a drogok és a Vérverem valóságosak? Ez mind a rémálmok dolga. Hogyan hihetik el, hogy a férfiakat gyilkosokká nevelik, sportból és kapzsiságból?

– Még ennél is rosszabb, ez biztosan túl sok mindenbe belekeverné a Bratvát és a népemet is. Harcolhatunk a rendőrséggel és a rendszerrel itt a városunkban, de nem tudunk az egész világgal szemben. – Zaal megvonta a vállát, és a Vérverem térképére koppintott. – Kell egy bejárat. Pontos tervre van szükségünk, méghozzá gyorsan. Nem fogom hagyni, hogy a szabadságunk veszélybe kerüljön. Nem hagyom, hogy amire Taliával rábukkantam, elvegyék tőlem, miután ennyi évet nélküle töltöttem. – Felvonta a szemöldökét. – És tudjuk, hogy nem fogod feladni Kisát. Cselekednünk kell, Luka, és hamarosan meg kell tennünk.

Felemeltem a mellettem álló pohár vizet, az ajkamhoz emeltem, és egy mozdulattal kiürítettem. Zaal felállt. Ahogy elhaladt mellettem, a vállamra szorította a kezét. Nem mozdultam, amíg meg nem hallottam, hogy elhagyja a házamat Taliával, aki Kisa mellett ült.

Ellökve magam az asztaltól, felálltam, és végigsétáltam a folyosón. A nappaliban Kisa a kanapén várt rám, keze nagy pocakján feküdt.

Egy pillantást vetett rám, az arca együtt érző volt. Csendben kinyújtotta a kezét. Egy pillanat alatt megfogtam, és leborultam mellé a kanapéra. Kisa a mellkasomra borult, és a keze a hasamon landolt.

Nem mondott semmit. Miután leküzdöttem a büszkeségemet, bevallottam: – Nem tudom, hogyan győzzem le Arzianit. – Abban a pillanatban, hogy bevallottam, mi volt az, ami az elmémet gyötörte, hatalmas súly gördült le a mellkasomról.

Kisa megdermedt, majd felemelte az állát, hogy a szemembe nézzen. Lenéztem az én gyönyörű feleségemre és felsóhajtottam. – Egy átkozott erődöt vezetnek, solnyshko. Arziani őrültnek tűnik az alapján, amit Valentin mondott. Téveszmékben él, azt hiszi, hogy ő valamiféle király, valami római császár, hogy ő Cézár. A foglyai királya. Férfiakat, mint én, bedrogozza, és arra kényszeríti őket, hogy harcoljanak, amíg meg nem halnak. Gyerekek, akiket családoktól és árvaházaktól szakít el, majd szörnyeteggé változtatja őket.

Végigsimítottam fáradt szememet, és megkérdeztem: – Hogy a pokolba állítsuk meg őt? Hogyan törjünk be egyáltalán a Vérvermébe?

Kisa felült, és arcát felemelte, hogy az enyémmel szemben legyen. – Rá fogsz jönni, életem. Bízom benned, mindannyian bízunk benned.

Megráztam a fejem. – És ez a probléma – mondtam keményen. – Mindenki elvárja tőlem, hogy megoldjam ezt. Mindenki azt várja, hogy megtaláljam a módját, és hogy végrehajtsak egy tervet Arziani megbuktatására – Kisa várandós hasára nyomtam a kezemet, a babánkra, akit a szíve alatt hordott. – De amire ennél is jobban szükségem van, hogy ezt az Arzianit kurvára kinyírják. Le kell vágnom a kígyó fejét. Minden, minden, amin mindannyian keresztülmentünk, Arzianival kezdődik. A gulágok, a kapcsolata a Durovokkal. Levan Jakhua együtt dolgozott Arzianival, Anri és Zaal voltak a prototípusai. Aztán rájöttünk, hogyan rejtőzik el – bedrogozott gyilkosokat használ bérgyilkosként. Mindenkit elintéznek, aki veszélyt jelent.

Kisa pislogott, aztán újra pislogott, amikor a szavaim célba értek. – Azt hiszed, hogy értünk jön. Azt hiszed, hogy most, hogy már tudunk róla, ő is küld egy másik Valentint. – A szavai nem kérdésként hangzottak, mert tudta, hogy amit mondott, az pontosan az volt, amire gondoltam.

Fájdalom hasított a mellkasomba, és odahajoltam, hogy ajkaimat végigfuttassam az övén. – Ha eljönne érted. Ha valaki elvinne tőlem... – nem tudtam befejezni a mondatot.

– Elég – mondta Kisa elhúzódva, hogy ujját az ajkamra nyomja.

Megfogtam a kezét. A gondolataim visszakalandoztak a gulágra. Még mindig éreztem a cellák nyirkosságának szagát. Még mindig éreztem a vér gazdagságát, ami óránként ömlött a harctéren. Még mindig éreztem a halál nehéz fátylát, amely mindenkit beborított, várva, hogy lecsapjon, várva, hogy egy újabb lelket juttasson a pokolba.

– Luka, lyubov moya, gyere vissza hozzám.

Zihálni kezdtem, amikor meghallottam Kisa lágy hangját, amint keresztülhasított az emlékeken. Még szorosabban fogtam a kezét. Még egyszer lenéztem a hasára. A fogaim összeszorítottam, aztán azt mondtam: – Meg kell találnom a módját, hogy legyőzzem. Nem hagyhatom, nem fogom hagyni, hogy a gyermekünk úgy jöjjön a világra, hogy tudom, a férfi, aki erre az életre kárhoztatott engem, mindannyiunkat, még mindig lélegzik, még mindig gyerekeket rabol el családoktól, gyilkosnak kényszerítve őket.

Egy könnycsepp szökött ki Kisa szeméből, hogy az összekulcsolt kezünkre hulljon. – Luka – mondta suttogta –, ez a férfi jobban megrémít, mint bármi más a világon.

Homlokomat az övéhez döntve válaszoltam: – Ez egy újabb ok, amiért meg kell szabadulnunk tőle és a szenvedéseinktől. A mi normális életünk változatát akarom. Ezt a Bratva életet akarom veled, az új testvéreimmel és a családjainkkal. De amíg ez a pöcs él, addig ez nem valósulhat meg – szünetet tartottam. A kezemmel, amely még mindig Kisa hasán volt, egy apró rúgást éreztem.

A tekintetem a feleségem hasára siklott. Kisa sírós nevetést hallatott. A kezemet a sajátjával borította be, éppen akkor, amikor a babánk ismét rúgott.

Előrehajolva Kisa az ajkát az enyémhez szorította. Amikor visszahúzódott, és láttam, hogy az irántam érzett szerelme kiül a lenyűgöző arcára, tudtam, hogy gyorsan orvosolnom kell az Arziani-problémát.

Két hónapom volt, amíg a gyermekünk világra nem jön.

Ez a világ úgy tűnt, hogy tőlem függ.

Egy olyan világ, ami fenyegetéstől mentes az életünkre nézve.

Ami azt jelentené, hogy Arziani halott.

Hogy az őreit lemészárolták.

És a Vérverem hamuvá égett.