Prológus + 1. fejezet

 

Prológus

901

Fordította: Jane

 

A Vérverem

Grúzia

Hely: ismeretlen

A durva homok sercegett a lábaim alatt, ahogy végigbaktattam az alagúton. A több ezer vérre szomjazó, gazdag néző lábainak dobogása kitöltötte az engem körülvevő teret és levegőt. Izmaim megrándultak, ahogy a féltve őrzött orosz-kozák tőrjeimet, a kindjalokat[1], a kezeimbe fogtam. Megforgattam őket, ahogy a vér lüktetve zúdult az ereimbe, feltüzelve a vérszomjamat.

A ritmusos, dörgésszerű lábdobogás egyre gyorsabbá vált, amikor szaladva nekiindultam. Ajkaimat felhúztam, vicsorogtam és egy mély üvöltés szakadt ki belőlem. A zihált és izgatott lihegésem visszhangzott a lábaim gyors dobogásával. A koromfekete alagútba utat tört magának a fény, ahogy a rámpa végéhez értem, ami a verembe vezetett. A verembe, ahol szíveket döftek át és szörnyeket mészároltak le. A verembe, ahol a vér olyan szabadon áramlott, mint a víz, és ahol a nyers húst úgy szabdalták le a csontról, ahogyan a legomlósabb sültet szokták.

Ahol a bajnokok mindent uraltak.

A verem, ahol én helytálltam, és ahol én voltam a király, a démoni árny, a hírhedt „Pitbull”. Veretlen voltam. Senki sem, akit a Mester lerángatott a felszínről, nem tudott legyőzni. Alig tudtak egy karcolást is ejteni rajtam, ha egyáltalán nekem támadtak. Évekig én voltam az uralkodó bajnok. Birtokoltam ezt a területet, az összes lelket, amely szabadulást nyert ebben a ringben. A Vérveremben én voltam az Isten.

Ahogy a verem bejárata feltűnt, gyorsítottam a lépteimen, miközben fölöttem a tömeg őrjöngött. És aztán szabad voltam, ahogy betörtem az arénába, előrelendültem, készen arra, hogy bárkit lekaszaboljak, aki az utamban áll.

Lendítettem az imádott kindjaljaimat és pillanatokon belül nem egy, hanem két, tehetségtelen és küzdővágy nélküli hímet szabdaltam fel. Az élettelen testük a földre zuhant mögöttem, de nem néztem hátra. Pillantásom a másik három harcosra esett, akik körülöttem cikáztak és a véremet akarták. Mosolyogtam és lehajtottam a fejemet. Ezek hárman már halottak voltak számomra. Még több friss hús, amitől meg kell szabadulni.

Az első megindult felém, akit gyorsan követett a második. Anélkül kaszaboltam le őket, hogy egy izzadságcsepp is legördült volna az arcomon. Az utolsó ellenfél is előrelendült, feje fölött pörgette a pengékkel tűzdelt láncot. Balra, majd azonnal jobbra buktam le, míg elhaladtunk egymás mellett. Előrenyomultam az oldalánál és pengéimet a mellkasába döftem. Feszülten figyeltem, ahogy a haldokló hím a föld felé zuhant, testének zöttyenése felkavarta a homokot… aztán a nézők felhördültek helyeslésük jeléül. Kiegyenesedtem, mozdulatlanul álltam, miközben a nézők talpra pattantak, a számomat skandálták újra meg újra.

– 901! 901!901!

Tekintetem a tömeget pásztázta, az utálat hullámokban tört rám, míg szemeim rá nem találtak a Mesterre. A Mester a székében ült, az aranyozott széken, ami a verem középpontjában állt. Rám bámult, tekintetében büszkeség és rosszallás keveredett.

Vártam, vártam arra, hogy engedélyt adjon, hogy elmenjek. Amikor egy laza csuklómozdulattal megadta, sarkon fordultam és kiviharzottam az alagút irányába. A cellám irányába masíroztam a sötét alagútban, amikor hirtelen a Mesterrel találtam szemben magam. Megálltam, ledermedve maradtam, majd megadásom jeleként lehajtottam a fejemet.

A Mester tökéletesen kifényesített fekete cipőit néztem, lábait a legdrágább öltöny takarta. Aztán csak vártam, vártam, hogy beszélni kezdjen.

– Mondtam, hogy ezúttal lassabb legyél. Mondtam, hogy rendezz műsort. Túl gyorsan gyilkolsz. Pénzt veszítek miattad. Senki nem fogja elhozni a legjobb harcosait, hacsak nem mutatsz némi gyengeséget. Soha nem tűnsz legyőzhetetlennek.

Összeszorítottam az állkapcsom a dorgálása és szemrehányása hallatán. Kezeim a kindjalokra szorultak, amelyek az oldalamon lógtak.

– Én nem veszítek – morogtam neki.

A Mester olyan közel jött, hogy fel kellett néznie rám. Magas volt, sötét és széles vállú, de én még magasabb, még szélesebb, és én voltam az értékes gyilkosa. Töménytelen mennyiségű és feszes, kidolgozott izmokkal rendelkeztem, amit ő nagyon szorgalmazott. Brutális erő társult mindehhez, és ezt ő hozta ki belőlem, ő tervezte így. És ami a legjobb volt bennem, nem éreztem félelmet, a Mester megbizonyosodott arról, hogy elég büntetést elbírjak, ami kitörölte a félelem utolsó morzsáját is a sötét szívemből. Olyan jól végezte a munkáját, hogy már az iránt a hím iránt sem éreztem félelmet, aki birtokolt, aki a hatalmában tartott.

– 901 – korholt le, ezzel egy parányi félelem sejlett fel a magára erőltetett nyugalom alól –, te vagy a legjobb harcosom. A bajnokom. A Pitbullom – mondta és még közelebb lépett. – Ne kényszeríts arra, hogy bántsalak.

Felemelte a kezét, ami olyan mozdulat volt, amit határtalanul gyűlöltem, mert lassan végighúzta az ujját az arcomon. Lefagytam, amikor ujjbegye az ajkamat érintette, majd lecsúszott a mellkasomon, ujjai végigkövették a mellkasomon lévő tetoválást. Az én személyre szabott számom: 901.

Megkockáztattam egy rávetülő pillantást, ahogy transzban bámulta a tintát. Ereimben fellobbant a tűz. Lángok léptek a vér helyébe. Mert a Mester őrült volt, mert azért élt, hogy domináljon minket, hogy uralkodjon rajtunk: a rabszolgáin. A Vérveremben ő volt a király. És ami a legrosszabb volt, hogy el is hitte ezt.

A Mester megköszörülte a torkát, majd visszahúzta a kezét. Tekintetem a lábaim alatt elterülő homokra esett.

– 901, nincs más választásod.

Egy szempillantás alatt változott a személyisége, eltűnt belőle a düh és felsóhajtott.

– Ne kényszeríts rá, hogy megbüntesselek. Nagyon fájna, ha büntetést kellene kirónom rád, bajnokok bajnoka.

Felállt a szőr a hátamon a szavai hallatán, mert tudtam, hogy komolyan gondolja. A Mester megbüntetne, ebben nem kételkedtem. Mindenki félt tőle, egy ragadozó volt, egy született gyilkos. Az hozta lázba, ha fájdalmat okozhatott a rabszolgáinak, de mi több, a legjobban az hozta izgalomba, ha baszakodhatott mások elméjével. Azzal, hogy nem lehetett tudni, hogy mire gondolt, hogy ez volt-e az a nap, amikor úgy döntött, hogy megöl. A teljes birodalma a félelemre épült. De bennem nem volt ez a félelem. Túlságosan fontos voltam neki. Tudtam ezt. És ő is tudta. Mindenki tudta. Nem volt gyengeségem, amelyet kiaknázhatott volna. Ez viszont mindennél jobban feldühítette.

A válaszomra várt, ezért mély levegőt vettem és válaszoltam.

– Nem fogok lassítani, nem fogom hagyni, hogy legyőzzenek.

Megrázta a fejét és mosolygott, de ez a mosoly nem rejtett jókedvet, csupán kihívás volt benne.

– Nos, ebben tévedsz, 901. Mindenkinek vannak gyengeségei – tekintete fellángolt, ahogy hozzátette. – Csak idő kérdése, hogy megtaláljam.

Anélkül szólaltam meg, hogy engedélyt kaptam volna rá.

– Nincs gyengeségem, nem engedem meg magamnak, hogy legyen. Sohasem.

A Mester nem válaszolt. Mereven állt előttem, hosszú percekig nem szólalt meg, töprengve nézett. Aztán oldalra lépett, én meg ezt eltávozási engedélyként fogtam fel, így sietve elindultam a zárkám irányába. A Mester utánam kiabált.

– Meg fogsz törni, 901. Ezúttal megkíméllek a büntetéstől, annak ellenére, hogy engedetlen voltál. De ne hidd, hogy immunis vagy a büntetésre. Mindenki pótolható a veremben, még te is. Valaki erősebb és gyorsabb jöhet a helyedre. A gyengeségeket fel lehet deríteni, és biztosítalak arról, hogy ki lesznek aknázva ezek a gyengeségek.

Megálltam. Hideg, élettelen hangja lassan bekúszott a bőröm alá. A Mester lépései közeledtek, hang verődött vissza a cipőiről, ahogy a homok siklott a talpa alatt, megtörve az engem körülvevő csendet. Egy pillanatig csak állt ott, felsőbbrendűségét fitogtatva. Majd végül elment.

Amikor léptei elhaltak a távolban, bemasíroztam a helyemre. Szavai minden lépésemmel egyre mélyebbre kúsztak az elmémbe, szám eltorzult a gyűlölettől. Már régen elhatároztam, hogy bármit tett vagy mondott, nem fogom hagyni, hogy megtörjön. Nem fogom lassabban megölni az ellenfeleimet, és határozottan nem fogok „műsort előadni”, elbukást tettetni és elrejteni az erőt, amellyel a testem bírt. És, ami a legfontosabb, nem fogok gyengeséget mutatni. Az ebben a pokolban eltöltött huszonegy évem alatt soha nem mutattam gyengeséget. Mert ez volt a kibaszott Vérverem. Gyenge férfiak haltak meg. Bajnokok buktak el. Csak a legbrutálisabb gyilkosok élték túl.

És én is itt fogok meghalni, ezen a homokon, de csak akkor, ha a Mester egy méltó és eléggé kegyetlen valakit hozna, aki képes lenne megállítani a szívem. Csak és kizárólag akkor lehelném ki a lelkem.

Az erőm, az, hogy nem voltam hajlandó meghajolni az akarata előtt, volt az egyetlen, ami életben tartott. Minden mástól megfosztott, szabadságtól, boldogságtól, szabad akarattól. De a büszkeség, amit harcosként éreztem, csak az enyém volt, az egyetlen dolog, ami a sajátom volt. Nem hagytam, hogy ezt is elvegye tőlem.

Mély levegőt vettem és gyorsítottam a lépteimen. Biztonságban éreztem magam a tudattól, hogy a közeljövőben nincs olyan, aki képes lenne legyőzni. Mert én voltam az Orosz Pitbull.

A lélekgyűjtő.

Ez volt az én területem.

A Vérverem volt az én arénám.

És a végsőkig küzdöttem.

1.

152

Fordította: Christina

A Vérverem

Grúzia

Hely: ismeretlen

Meleg fuvallat hullámzott végig a bőrömön, felrázva az alvásból. Szemeim ólomnehezek voltak, ahogy megpróbáltam kinyitni őket, és amikor végre sikerült, homályos volt a látásom. Megpróbáltam felemelni a fejemet, de fájt, és fájdalom lüktetett végig a gerincemen.

Apró kiáltás hagyta el az ajkaimat, miközben megpróbáltam felemelni a karjaimat és a lábaimat. Fájdalmak gyötörték a testem, és olyan érzésem volt, mintha ezer tűvel szurkáltak volna. A szám kiszáradt. A szemem végre kitisztult annyira, hogy bámulni tudjam a fölöttem lévő kőmennyezetet. A kő fakószürke volt. Mégis, a környezetemmel ellentétben, valami puha és kényelmes fekhelyen feküdtem, a fejem belesüppedt a leglágyabb selyembe.

Zavaromban összevontam a szemöldökömet. Sikerült megmozdítanom merev ujjaimat, végigsimítottam velük az alattam lévő puha anyagon. Mély levegőt vettem, visszatartottam, és kényszerítettem magam, hogy az oldalamra forduljak. Elfojtottam egy fájdalmas nyögést, ami majdnem kiszökött a számon. Lihegtem a megerőltetéstől.

Szorosan lehunytam a szemem, és amikor a fájdalom enyhült egy kicsit, kinyitottam és rábámultam arra, ami előttem volt. Egy… ágyban voltam? Egy igazi ágyban. Egy nagy, puha ágyban. A fejem elnehezült a zavarodottságtól. A szívem pánikszerűen vert attól, hogy itt vagyok. Soha nem érdemeltem ki azt a kiváltságot, hogy ágyban feküdjek.

Ezúttal figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, majd feljebb csúsztattam a fejemet luxuspárnámon, amíg a szoba fel nem tűnt a látóteremben. Nagy volt és gyönyörűen berendezett. Fehér drapéria lógott a mennyezetről, mintha sátorban lennék. A különféle szőnyegek a leggazdagabb vörös színeiben pompáztak, s ami régi barna bútornak tűnt, tökéletesen helyezkedett el a szobában.

Próbáltam gondolkodni azon, hol lehetek, de az agyamra sűrű köd szállt. Lehunytam a szemem, a durva fény arra kényszerített, hogy elbújjak. Aztán megvilágosodtam: nem voltam hozzászokva a fényhez; a sötétséghez voltam szokva. De miért? Nem tudtam! Kényszerítettem az agyamat, hogy emlékezzek. Csak képek töredékei jelentek meg előttem: ketrecek, tűk, fájdalom, vörösen izzó tűz az ereimben, az elviselhetetlen szükség, hogy eloltsák. Aztán sötétebb látomások következtek: látomások fekete öltönybe öltözött férfiakról, egy ház tele gyermekekkel, akiket elvittek. Kitépték őket az ágyukból.

A kezeim remegni kezdtek, az ujjaim gyenge ökölbe szorultak. Lidércek. Éjszakai Lidércek, suttogta az elmém, ahogy a szavak továbbgördültek.

Aztán egy jellegtelen arc bukkant elő. Egy brutálisan sebhelyes, jellegtelen arc. Egy szörnyeteg arca, de bármennyire is ijesztő volt ez a hatalmas, izmos, sebhelyes szörnyeteg, nem éreztem félelmet. Sőt, épp ellenkezőleg – biztonságban éreztem magam. Amikor megláttam ezt az arcot, melegség ölelt körül. A kezem nem remegett többé. De az arc megmaradt. Helyet adott egy mély, nyers hangnak, amely biztosított arról, hogy meg fog menteni. Bármi áron. Hogy eljön értem, bárhol is legyek. Hogy újra szabadok leszünk.

Egy könnycsepp puha, nedves érintését éreztem a kezemen. Csak ekkor döbbentem rá, hogy sírok. A szemöldökömet ráncoltam, és azon tűnődtem, miért sírok. Ismét megerőltettem az agyamat, és próbáltam felidézni, miért volt olyan fontos számomra ez az ember. A felfedezés határán ingadoztam, amíg ki nem nyílt a jobb oldali ajtó. Megdermedtem, ahogy egy fiatal nő lassan belépett a szobába. A szemem tágra nyílt, a légzésem pedig elakadt, ahogy szemügyre vettem a nőt. Alacsony volt, hosszú, rosszul szabott szürke ruhát viselt. Kissé sántított, miközben lépkedett. Amikor a feje végül felém fordult, hallhatóan ziháltam. Az arca jobb oldala eltorzult. A fejének azon az oldalán nem nőtt haj. A fiatal nő sötét vonásait vastag, csúnya hegek csúfították el.

A hátán észrevettem az egyedi azonosító tetoválást, amely elárulta a státuszát: egy chiri. Egyike a „fertőzőknek”, a legszerencsétlenebb, legértéktelenebb rabszolgafajta a Vérveremben. A Vérverem legalacsonyabb rabszolgatípusa. A tetoválásukon az állt, hogy 000, ami azt jelzi, hogy nem volt nevük. Ők voltak világunk árnyékai, az apró játékosok, akik annyira alacsonyrendűek voltak, hogy még személyi azonosítót sem érdemeltek. A homlokomat ráncoltam amiatt, hogy honnan tudtam mindezt az információt.

A Vérverem… Az agyamban száguldott a felismeréstől, hogy hol vagyok. A hely, amitől a legjobban féltem. A Vérveremben voltam. De hogyan... hol... miért...?

Mintha érezte volna döbbent tekintetemet, a chiri sötét szemei találkoztak az enyémmel. Mozdulatlanná vált, majd gyorsan lehajtotta a fejét. Egy gombóc eltömítette a torkomat. Nem nézett ki idősebbnek egy tinédzsernél. Talán tizenöt vagy tizenhat éves?

A chiri megfordult, hogy a hatalmas szoba másik felébe siessen, de sikerült elkiáltanom magam: – Ne, kérlek, ne tedd! – Nagyot nyeltem, úgy éreztem, mintha millió üvegszilánk masszírozná a torkomat.

Köhögtem, hogy megszabaduljak a kellemetlen érzéstől. Miközben köhécseltem, a chiri határozatlanságtól elgyötörten ringatózott a lábán. Végül megereszkedett a válla, és ledobta a kezében tartott ágyneműt, és az ágyamhoz sietett. Figyeltem, ahogy a mellettem lévő kancsóból vizet töltött egy pohárba, és anélkül, hogy rám emelte volna lesütött szemét, átnyújtotta a poharat. Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy elvegyem az italt, de már elképesztő fájdalmat éreztem, hogy megmozdítottam egy izmomat. Könnyek lepték el a szememet. A zavaros helyzetem okozta frusztráció túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem.

Ahogy egy könnycsepp az alattam lévő párnára hullt, a pohár pereme hirtelen az ajkamhoz ért. Amikor visszapislogtam a könnyeket, amik elhomályosították a látásomat, a chiri intett, hogy igyak. Amint a hűvös folyadék a nyelvemhez ért, lehunytam a szemem. Ittam és ittam, amíg ki nem ürítettem a poharat. A chiri újratöltötte a poharat, és azt is megittam.

Amikor elindult, hogy harmadszor is megtöltse, azt suttogtam: – Ne, elég volt. Köszönöm.

A fiatal nő lehajtotta a fejét, és elindult, hogy elsétáljon. Mielőtt megtehette volna, könyörögtem: – Ne, kérem, maradj! Én… – Megráztam a fejemet, és összerezzentem a fájdalomtól, amit okozott. Elhessegettem és megkérdeztem: – Hol vagyok? Miért vagyok egy ilyen szobában? Annyira össze vagyok zavarodva.

A chiri megtette, amit parancsoltam, és anélkül, hogy a szemembe nézett volna, úgy válaszolt: – A Fő Mona lakosztályban van, kisasszony. A Mester parancsolta.

A másodperc töredéke alatt eszembe jutott, hogy mi vagyok. Mona voltam. Egy rabszolga, akit a teste miatt használtak, hogy a férfiaknak bármikor örömet okozzon, amikor csak akarták.

Jég váltotta fel az ereimben folyó meleg vért. Libabőrös lettem, majd a borzongás végigfutott a gerincemen.

Fő Mona?

Mester?

Lakosztály?

Arziani Mester. Ettől a névtől azonnal sokkot kapott a szívem, és egyre gyorsabban dobogott. Nem voltam benne biztos, hogy miért ijesztett meg ennyire ez a Mester, de ismét bíztam az ösztöneimben, melyek azt súgták, hogy nagyon kell félnem tőle.

Mélyen beszívtam a levegőt, amire már szükségem volt, és megkérdeztem: – A Vérveremben vagyok? – hagyta el a kérdés a számat, a szavak zavarodottan buktak ki belőlem, a fejem még mindig ködös volt.

– Igen, kisasszony. Hat hete hozták vissza. Elment egy időre.

A sokk végigfutott a testemen. – Hat hete? Visszahoztak? – kérdeztem. A chiri bólintott egyszer válaszul. Megerőltettem az agyam, próbáltam felidézni bármit is arról, hogy hol voltam, bármilyen emlékfoszlányt az elmúlt hat hétből, de nem volt semmi. Pánik árasztotta el az érzékeimet.

– Nem emlékszem – mondtam rekedten. – Nem emlékszem semmire. – A férfi elmosódott, sebhelyes arca ismét átfutott az agyamon. Megpróbáltam megragadni az arcának képét. Emlékeztem, hogy kék szeme volt. Valahogy ismerősek voltak kék szemei. De mielőtt megérthettem volna, hogy miért tűnt el, visszaszívta az a fekete lyuk, amelyik minden tudatos gondolatot magával ragadott.

A mellkasom összeszorult, és képtelen voltam levegőt venni. A száraz ajkaim szétnyíltak, ahogy levegőért küzdöttem. A fájdalom ellenére a kezem a mellkasomhoz emeltem, és a szívem felett markolásztam. A pánik átjárta a testemet, és a lábaim rúgkapálni kezdtek. De az áruló testem nem akart megmozdulni. A szenvedés és a fájdalom lefogta a testem. Egy nyöszörgés hagyta el az ajkaimat. Hirtelen két kéz megragadta a karomat és a helyemen tartott.

Kétségbeesetten felnéztem. A chiri az ágy fölé hajolt, és próbált megnyugtatni. – Nem… kapok… levegőt… – nyögtem ki. A chiri végre rám pillantott. Szemei sötétek és nagyok voltak. Csinos lehetett egykor – gondoltam –, ha nem tették volna tönkre arcának egyik oldalát.

– Pánikrohama van – mondta lágyan. – Ez a drogok miatt van. Leszoktatták az egyikről, és kapott egy másikat, egy alacsonyabb, kevésbé intenzív dózist. Ezért vannak fájdalmai. Ezért küzd, hogy bármire is emlékezzen. Az agyának időre van szüksége ahhoz, hogy alkalmazkodjon.

Kinyújtva a kezem, megragadtam a chiri karját, és követtem légzésének ritmusát. Lassan belélegzett, miközben próbáltam lépést tartani a ritmikus légzésének nyugodt tempójával. A szívem olyan hevesen vert, hogy biztos voltam benne, hogy kiszakad a mellkasomból, de miután néhány percig felügyelte a légzésemet, visszanyertem a normális ritmust. Újra tudtam lélegezni, a pulzusom egyenletesre lassult, mégsem engedtem el a chiri karját. Látva, hogy nyugodt vagyok, lehajtotta a fejét. Miközben megtette, közelről tanulmányoztam őt. A szívem majd megszakadt. A torzulás, ami égési sérülésnek tűnt, súlyos volt. A haja foltokban hiányzott, a bőre vörös volt arcának jobb oldalán, a nyakán és a fülén. A szomorúság hulláma söpört végig rajtam.

Minek volt kitéve? Hogyan történt ez? De ami még rosszabb, miért tartották ezt normálisnak? Miért nem sokkolt le az, hogy valakit ennyire brutálisan megsebeztek?

Aztán visszagondoltam a szavaira, amikor a szorongás ismét megpróbált a karmai közé szorítani. Drogok? A drogok? Kinyitottam a számat, és suttogtam: – Drogok? Azt mondtad... drogok?

Rövid szünet után a chiri válaszolt: – Igen, kisasszony.

– Kérlek – kértem. – Magyarázd meg. Én... összezavarodtam. Az elmém gondolatok kusza zűrzavara. Semmit sem tudok belőle megragadni.

A chiri elsápadt. Megrázta a fejét. – Nem vagyok felhatalmazva, hogy beszéljek ilyen dolgokról. Azért küldtek, hogy gondoskodjak magáról, semmi több.

– Kérlek – könyörögtem. – Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Szükségem van valamire, aminek van értelme. – A fejem zúgott, miközben elhallgattam.

Néhány másodpercbe telt, mire a chiri válaszolt. – Arziani Úrnőnél volt hosszú ideig. Nem volt a Vérveremben. De a Mester visszahívta ide. Így hát visszatért. Ennyit tudok csak.

Lehunytam a szemem, próbáltam emlékezni valamire, bármire, de semmi nem volt ott. – Nem emlékszem – suttogtam.

– A drogok – ismételte meg a chiri. Kinyitottam a szememet, és vártam, hogy megmagyarázza. Miután idegesen összeszorította az ajkait, így szólt: – A monebi drogot kapta. Évek óta alá volt már vetve ennek. Amikor a Mester hazahívta, elrendelte, hogy vegyék le erről és helyette a Fő-Mona formulát kapja.

– Miért?

– Nem tudom miért, kisasszony. Engem egyszerűen csak idehoztak, hogy én legyek az ön chirije. Engem bíztak meg azzal, hogy a gondját viseljem, mint Fő Mona. Minden Fő Monát kiszolgálnak. Ez a kiváltságai része.

Milliónyi kérdés kavargott a ködös fejemben, de kiválasztottam egyet. – Fő Mona? – kissé megráztam a fejem. – Meg tudod magyarázni? Nem értem. Mi az a Fő Mona?

A chiri felnézett, és mély lélegzetet véve kijelentette: – Kisasszony, maga a Mester új, személyes hitvese. Önt arra szánták, hogy az övé legyen. És csak az övé. Többé már nem más férfiak tulajdona, mint korábban.

Minden vér eltűnt az arcomból, ahogy a szavai eljutottak a fülemig. Elengedve a karját, lenéztem a kezeimre, és láttam, hogy remegnek. Kerestem az agyamban, hogy a hír, hogy én vagyok a Mester Fő Monája, miért rossz dolog, de nem emlékeztem. Mintha egy magas fal árnyékolta volna a múltamat az elmém elől. Eltakarva a válaszokat a sok kérdésem elől.

– Miért remegek? – kérdeztem idegesen. – Miért okoz ez bennem félelmet? – Ökölbe szorítottam a kezemet, és a fogaimat csikorgattam a kínzó fájdalomtól. A tekintetem ekkor végigpásztázta a szobát, a luxust és a bőséget. Semmi sem tűnt ismerősnek. Ösztönösen, egyszerűen tudtam, hogy nem tartozom ide.

Ahogy ez a gondolat átfutott az agyamon, egy másik vette át a helyét. Éreztem a puha ágyat magam alatt, belélegeztem a tiszta, illatos levegőt, és megkérdeztem: – Ha én vagyok az új Fő Mona, mi történt az előzővel?

A levegő mintha megtelt volna feszültséggel. Ahogy felpillantottam a chirire, odavetettem: – Mondd el!

– Megölték, kisasszony.

A szívem meglódult. – Hogyan?

– Nem tudom, kisasszony. Engedetlen volt. Nem tudom, hogyan és miért, de a Mester megölte őt. Nyilvánosan. A veremben.

– Verem?

– A verem az a hely, ahol a Mester harcosai megmérkőznek egymással, kisasszony.

Kezemet a fejemhez emelve a hajamba markoltam. – Nem emlékszem semmire. Mégis minden olyan ismerősnek tűnik, ha ennek van egyáltalán értelme. Olyan, mintha minden kérdésemre a kezemben lenne a válasz, de elvesztek valahol az elmémben, és nem tudok hozzájuk férni.

– Egy nap majd újra emlékezni fog rájuk – tájékoztatott a chiri. – Az új Fő Mona szérum, amit kapott, olyan tisztánlátást hoz magával, ami a B típusú gyógyszernél hiányzott. Eltart egy ideig, de remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb, emlékezni fog olyan dolgokra, amelyek most elérhetetlennek tűnnek. A gyengébb drog egy jobb drog, kisasszony. Higgye el nekem. Megvéd a terhességtől, mégis megadja azt az igényt, hogy a Mester hasznára legyen. Viszont nem fog fájdalmat okozni és őrületbe kergetni, mint korábban. A Mester szereti, ha a Fő Monái tudatában vannak az érintésének. Szereti, ha mindig tudatában van, hogy vele van. Azt akarja, hogy minden egyes másodpercben érezze, amikor vele van. Azt akarja, hogy pontosan emlékezzen arra, hogy kit szolgál ki.

– Honnan tudod ezt? – kérdezem.

A chiri idegesen szünetet tartott, majd azt mondta: – Ez köztudott a rabszolgák között, kisasszony. A Mester nem sokat rejteget.

Elengedtem a hajamat és hagytam, hogy a kezem lehulljon, miközben a félelem kezdett visszakúszni a gerincemen. A félelem attól, hogy a Mester egyedüli társává váljak. Egy férfié, akiről nem volt tudatos emlékem, de az elmém azt mondta, hogy már ismerem. Jól.

Csend töltötte be a szobát, majd megkérdeztem: – Miért én? Miért engem választottak? A Mester már korábban is elvitt engem? Úgy érzem, talán igen. Úgy érzem, már megérintett korábban is.

A chiri válla megmerevedett, de végül azt suttogta: – Igen, hölgyem. Ő volt az egyetlen férfi, aki kiszolgálta önt itt az első hetekben, amikor a monebi drog még a markában tartotta. Amióta az ön kezdeti szükséglete, amit ő adott meg, lecsillapodott, a Mester alig várja, hogy teljesen, tiszta elmével ébredjen fel. – A szeme az enyémre villant, majd gyorsan elfordította a tekintetét.

– Mi az? – kérdeztem rettegve. A chiri nem tett hozzá semmit, ezért megráztam a karját, és erősebben szorítottam: – Miről van szó? Mondd el!

– Felkeltette az érdeklődését, kisasszony. Jobban, mint ahogy eddig láttam. Minden nap meglátogatja magát, arra várva, hogy kinyissa a szemét. Ez... ez... nem normális tőle. Ő a Mester, bárkit megkaphat, akit csak akar, de ő... kizárólag magára koncentrál.

– Valóban? – kérdeztem, lenyelve a nyugtalanságomat.

– Igen, kisasszony. Nagyon fog örülni, hogy felébredt. Egyre izgatottabb. Még csak nem is választ másik monát. Csak magát akarja.

Éreztem, hogy fáj a testem, hátradőltem a párnákra. A chiri mellettem téblábolt, bátorságot gyűjtve a folytatáshoz. – Kisasszony, én a monebinek dolgoztam egész életemben. Bár maga még nem emlékszik, hogy mit csinált, de előbb-utóbb majd emlékezni fog. Ha emlékezni fog, hálás lesz, hogy felemelték ebbe az új státuszba. – Lenézett a földre, majd sóhajtott. – A monebi élet erőszakkal és szolgasággal jár. Mindannyian a Mester tulajdonában vagyunk és az irányítása alatt állunk, és bár annak ellenére, hogy én vagyok legeslegalul, szívesen elcserélném a chiri státuszomat mona státuszra… a dolgokra, amiket meg kell tennie – nyelt egyet, az arca kipirult, és gyorsan hozzátette: – Ha aláveti magát és engedelmeskedik minden parancsnak, amit a Mester kér, akkor sokkal jobban fogja érezni magát.

A chiri ekkor megragadta az alkalmat, hogy elrohanjon az ágytól és elkezdje a munkáját. Figyeltem, ahogy hatékonyan összeszedte a friss ágyneműt, és betette a komódba. Aztán egy nagy fürdőkádhoz ment, és elkezdte megtölteni vízzel. Valamilyen folyadékot adott a vízhez, mire a szoba gyorsan megtelt a legszebb parfüm illatával.

Lehunytam a szemem, ahogy elárasztott az illat. Amikor kinyitottam, a chiri egy piros ruhával a kezében a szoba szélén sétált. Egy asztalra terítette, majd visszament a kád felé. Elzárta a csapot, aztán felém sétált.

– Kisasszony, parancsot kaptam, hogy megfürdessem. A Mester utasított, hogy abban a pillanatban, amikor felébred, én legyek az, aki megmosdatja, aztán felöltöztetem, felkészítem, majd szóljak a Mesternek – mondta, amikor az ágyam mellett állt.

A pánik újra virágozni kezdett bennem, de visszatartottam. Tudtam, hogy nincs kiút ebből. Valami, egy ismeretlen hang a fejemben azt mondta, hogy nem tudok harcolni a sorsom ellen, bármi is legyen az. Felültem, elfogadtam a chiri szolgálatát, hogy segítsen járni. Erősen támaszkodtam rá, amíg a kádhoz értem. A chiri levetkőztetett, és segített belecsusszanni a forró vízbe.

Ahogy testemet melegség ölelte körül, felsóhajtottam, ahogy izmaim ellazultak, a fájdalom elpárolgott a felszálló gőzzel. Lehunytam a szemem, szemhéjaimat lehúzta a fáradtság. Miközben ezt tettem, egy fölém tornyosuló sötét hajú nő képe jutott eszembe. A látomás homályos volt, de láttam, ahogy egy férfit utasít, hogy vigyen el, miközben én a fájdalomtól vonaglok a padlón. A látomásban láttam azt a sebhelyes férfit is az előző emlékemből, akit egy kis szoba sarkában megfékeztek, és egy fémnyakörv szorosan a vastag nyakára feszült. Küzdött a szabadulásért, miközben én a kemény padlón feküdtem, és mély, elviselhetetlen fájdalom tépett szét belülről. Arra kényszerítették, hogy végignézze, ahogy elpusztítanak. És a látványtól hatalmas, testes alkata dühöt sugárzott.

A sebhelyes hím felüvöltött, amikor a másik magáévá tett. De ahogy az idegen elélvezett, enyhült a fájdalom bennem. Az aktus rövid, békés pillanatot hozott. Emlékeztem, hogy lehunytam a szemem, és amikor ezt tettem, a nőstény megparancsolta a sebhelyes férfinak, hogy öljön meg valakit. A nő megígérte neki, hogy ha megöli, én kiszabadulok. Még kábult állapotomban is tudtam, hogy a nő szavai nem igazak; a sebhelyes hím arcán láttam, hogy ő is tudta ezt. Mégis azt tette, amit mondtak neki. Az arckifejezésén láttam, hogy mindig azt teszi, amit a nő mond... mert a következő alkalommal akár az is lehet, hogy kiszabadulok.

A szoba, ahol tartottak, hideg és sötét volt, de a férfi kérdés nélkül beleegyezett bármibe, amit kértek tőle. Ahogy a látomás elkezdett szertefoszlani, a bűntudat, a szégyen és a puszta szomorúság áradata megsebezte a szívemet.

Kipattant a szemem, amikor éreztem, hogy valami a bal oldalamon szúrja a bőrömet, kiszakítva az emlékezetemből, kiszakítva a megválaszolatlan szomorúságból. A chiri mellettem volt, és valamit a karomba fecskendezett: egy tiszta folyadékot. De nem küzdöttem ellene. Valahogy tudtam, hogy nem kell küzdenem. Tudtam, hogy ez naponta történik velem.

Ez volt az életem.

---

[1]A Kindjal az orosz fegyveres testületek fegyvere volt a XX. század közepén. Ez az ívelt, kétélű penge tökéletes választás volt közelharcra.