4. fejezet

 

4.

901

Fordította: Aemitt

Sztoikusan ültem a cellámban, miközben vártam, hogy sorra kerüljek. Hallottam a tömeg halk morajlását és a lábak dobogását a Veremből. Az első menet lezajlott, ahogy a második és a harmadik is. A jobb meccsek most zajlottak, majd az én meccsem következett.

A főmérkőzés.

A nyakamat ide-oda forgattam, ahogy a szeretett kindjalaimat pörgettem a kezemben. A markolatok melegek voltak. A szemem egyenesen előre meredt, ahogy elképzeltem, hogyan fog ez a harc lezajlani. Fogalmam sem volt, hogy kivel fogok harcolni. A Mester már nem tájékoztatott. Azt akarta, hogy felkészületlenül, vakon menjek bele az ellenfelem választott fegyverébe és képzettségi szintjébe.

Egy átkozott show-t akart.

Egy show-t, amit tőlem sosem kap meg.

A folyosóról a falakhoz csapódó cellaajtók csattogása hallatszott, és tudtam, hogy egy lidérc lesz az. A cellám a bajnoki szakasz végén volt, amihez ágya, mosdó és vízöblítéses WC tartozott. A Mester a legjobb szállást biztosította a bajnoknak. Ez a cella több magánéletet jelentett. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán értékeltem ebben a börtönben. Szerettem egyedül lenni. Nem akartam kapcsolatot senki mással. Egy másik harcos kedvelése, vagy akár csak megtűrése gyengévé tett téged. Még egy monát sem fogadtam el, amikor küldtek nekem. Nem dugtam meg egy nőstényt sem, még akkor sem, ha akartam. Őket ugyanannyira kényszerítették a dugásra, mint engem a gyilkolásra. Nem szimpatizáltam velük, de nem is használtam őket. Túl sok harcost láttam, akit az tett tönkre, hogy egy tehetséges nőhöz kötődött. Annyira kötődtek, hogy az már a harci képességeiket is befolyásolta.

A nők elterelték a figyelmet a legfontosabb dologról ezen a helyen, hogy életben maradj.

Hirtelen kinyílt a cellám ajtaja, és egy őr lépett be, fegyverrel a kezében. Fekete egyenruhát viselt, a mérkőzés éjszakai egyenruháját. A Mester nem volt más, mint egy showman a befektetőinek.

– Fel – parancsolta az őr.

Engedelmeskedtem és odasétáltam, ahol ő állt. Az őr felnézett rám, és azt mondta – A Mester azt parancsolta, hogy nyújtsd el a gyilkosságot. Hogy az ellenfelednek legyen néhány ütése ellened. Azt mondta, hogy hagynod kell, hogy a kínai befektetők harcosa azt higgye, hogy ő nyer, hogy a következő meccsetek tétje emelkedjen.

Az undor, hogy részt veszek egy ilyen szánalmas show-ban, átáramlott rajtam. Én nem tenném meg. A Mester tudta ezt, de mégis elrendelte. Azért a napért élt, amikor teljesen uralni fog engem. Ez soha nem fog megtörténni.        

– Értetted? – ellenőrizte az őr.  Ahelyett, hogy elkaptam volna a nyakát, hogy befogja a nyafogó pofáját, félrelöktem és végigdübörögtem a folyosón. Mint minden meccsen, most is egyre hangosabb lett a közönség hangja. És mint mindig, most is lassú, egyenletes futásba lendültem, a lábam minden egyes lépésnél homokot rúgott fel.

Amikor az alagút végéhez közeledtem, a veremre koncentráltam. Láttam, hogy egy hatalmas férfi köröz a homokban, mindkét öklében egy-egy lándzsával. Az ajkaim izgatottan felhúzódtak. Ez a férfi tényleg úgy nézett ki, mint aki képes lenne küzdeni.

Majd meglátjuk.

Felgyorsultam, kirobbantam az alagút száján és nekirontottam a verem közepén álló férfinak. A hím nyilvánvalóan arra számított, hogy gyorsan cselekszem, és kinyújtotta a lándzsáját. A jobb kindjalom azonnal a fából készült markolatba csapódott, kettéhasítva a fegyvert. A tömeg elmosódott kiáltásai egyre hangosabbak lettek, ahogy a pengémet egyenesen az ellenfelem szívébe döftem. Ahogy egyre mélyebbre nyomtam a pengémet a húsába, láttam, ahogy a szemei kitágulnak, és vér csordul ki a szájából.

Hátrahajolva felemeltem a lábamat, és a mellkasának nyomtam, lelökve élettelen testét a pengémről. Ahogy a földre zuhant, a tömeg éljenzett. A halott férfi fölé tornyosultam, gyorsabban lélegeztem, de még csak meg sem izzadtam.

Aztán a tömeg elhallgatott. Megfordultam, hogy szembeforduljak a Mester székével. Abban a pillanatban, ahogy felnéztem rá a lelátóra, láttam a szemében forrongó dühöt. Persze a mindig tökéletes nyilvános személyisége szilárdan a helyén maradt. De én jobban tudtam. Magában a Mester tombolt a parancsával szembeni égbekiáltó parancsmegtagadásom miatt.

Aztán, amikor a Mester felállt, hogy megszólítson, a tekintetem a nőre siklott, aki a lábai előtt ült a padlón. Nagyot nyeltem. A Fő Mona volt.

A legszebb nőstény, akit valaha láttam.

– 901 – szólalt meg hirtelen a Mester határozott hangja, elszakítva engem attól, hogy a kékbe öltözött monát bámuljam, akinek szemei a padlóra szegeződtek. – Újabb győzelem – bókolt a Mester. De elkaptam a mérget a szavaiban. Leküzdöttem magamban egy elégedett vigyort.

Amikor a Mester újra szólni akart, egy tőle néhány székkel balra ülő férfi hidegen kijelentette: – Azt mondtad, hogy ez a meccs jó küzdelem lesz. A te állatod tíz másodperc alatt lemészárolta az enyémet. – A férfi egyenesen a Mester szemébe nézett, majd folytatta. – Te láttad az én harcosomat, ezért tudtad a képességeinek szintjét. – A férfi ekkor rám nézett, és összehúzta az ajkát. – Ez a harcos messze felülmúlta őt képzettségben, ami arra késztet, hogy megkérdőjelezzem a becsületességedet, Arziani.

Erre a tömeg halk suttogással beszélgetni kezdett. Arziani arca megrándult, elárulva dühét, amiért a saját házában felelősségre vonták. Ebben az arénában senki sem vonhatta felelősségre Arzianit. Tehát bárki is volt ez a férfi, elég fontos lehetett ahhoz, hogy a Mester ne rendelje el az azonnali kivégzését.

A Mester haragja nem látszott, ehelyett széles mosoly terült szét az ajkán, és megnyugtatta. – Esküszöm, hogy ez egy kiegyenlített meccs volt. De értem, amit mondasz, a 901-es egy rendkívül kivételes harcos. – Szünetet tartott, majd eleven tekintete rám esett. – Talán még a legjobb harcos is, akivel a birodalmam büszkélkedhet. – A feje oldalra billent. A szemében lévő düh fokozatosan elhalványult.

A keze az oldalán landolt. Miközben a tekintetem követte az eseményt, végigsimított a kezével a Fő Mona sötét haján. A mona megmerevedett, ahogy ezt művelte, és keményen kellett dolgoznom, hogy visszatartsam a hirtelen késztetést, hogy letépjem a karját.

Éreztem, hogy a fogaim maguktól összecsikordulnak. Mielőtt kimutattam volna a haragomat a Mester felé, elrejtettem az arckifejezésemet. De ahogy újra ráfókuszáltam, azon kaptam magam, hogy nagyon, nagyon közelről figyel engem. A gyomrom összerándult, amikor az ajkai egy pillanatra vigyorra húzódtak. Aztán, mintha semmi sem történt volna köztünk, a tömeg felé nyújtotta a kezét, és bejelentette – Hogy megmutassam, hogy a verem nincs megbundázva, egy olyan halálos mérkőzéses tornát rendezek, amilyet még soha nem láttatok. Ez lesz a legnagyobb kihívás, melyben birodalmam legképzettebb és legkegyetlenebb gyilkosai mérkőznek meg egymással. Nincsenek szabályok, nincsenek korlátozások – bármilyen fegyvert választhattok, de természetesen lőfegyvert nem. – A tömeg éljenzett a Mester szavaira – Bárki harcolhat. – A Mester izgatottan bólintott, és egyenesen rám nézett, majd így folytatta – Akkor majd igazán meglátjuk, ki a legjobb halálharcos a halálharcban. Minden gulágról kihívjuk a bajnokokat – fordult a férfi felé, aki panaszkodott, és hozzátette – a társaim, vagyis ti, pedig szabadon nevezhettek, akit csak akartok.

A férfi, akinek a harcosát épp most öltem meg, nem reagált, csak röviden bólintott a fejével. – Megegyeztünk – válaszolta, majd csuklómozdulattal jelezte a kíséretének, hogy kövesse őt a vermet körülvevő lelátóról.

A Mester lenyúlt, és megragadta a mona karját. Felhúzta a lábára, és anélkül, hogy elbocsátott volna, ahogy azt a protokoll megkövetelte volna, csókolózni kezdett vele. A mona behódolt, ahogyan mindannyian. De ahogy néztem, ahogy a Mester szemei kinyílnak, és engem bámulnak, anélkül, hogy elszakadnának a szájától, perzselő tűz járta át az amúgy is rángatózó izmaimat.

Amikor visszahúzódott, elvonszolta a monát a lelátóról, és kezével felém intett, ez volt a jelem, hogy hagyjam el a vermet.

Sarkon fordulva kocogtam az alagúthoz, és egészen a cellámig futottam. Éppen amikor az ajtóhoz értem volna, a Mester egy oldalajtón keresztül jött elém. Egyedül. Közvetlenül előttem állt meg.

Rám nézett. Láttam az irántam érzett intenzív gyűlöletét minden megfeszült izmán az öltönye alatt. Teljesen felegyenesedve álltam, és visszabámultam rá, nagyon is nyilvánvalóan álltam a sarat, nem hátráltam meg. Az állkapcsa összeszorult. – Megtagadtad a közvetlen parancsot – sziszegte hidegen.

Nem hátráltam meg.

Nem reagáltam.

Szart se csináltam.

Közelebb lépett. – Utoljára basztál át, 901. Szükségem volt rád az elmúlt években, és ezt te is tudtad. Nem mernél így viselkedni, ha nem tudnád. Itt a Vérveremben páratlan vagy, ez nem kérdéses. És most erre a kibaszott Végső Halálmérkőzésre kényszerítettél. – Aztán elmosolyodott, és a feje oldalra billent. – De most, hogy megnyugodtam, minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy érzem, hogy... helyes. – Szünetet tartott, majd vállat vont. – Gondolj az összes gulágbajnokra, akiket Grúziába hoztak, és a Vérveremben harcolnak. Gondolj a pénzre, amit abból fogok keresni, hogy széttépik egymást.

A szemei felcsillantak, és közelebb lépett. Meleg lehelete megcsapott, majd megszólalt – A gulágbajnokok, vagy az üzlettársam saját harcosai között talán akad egy, aki legyőzhet téged. – Az arca megrándult. – Képzeld csak el! Képzeld el, hogy találsz egy csiszolatlan gyémántot, aki erősebb nálad, gyorsabb nálad, ügyesebb nálad. – Még közelebb lépett. – Olyat, aki engedelmes, aki meghajlik az akaratom előtt. Nem olyan, aki hálátlan és lázadó. – A haragom forrongott. Hálátlan.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, kitárta a karját, és azt mondta – Olyanná tettelek, amilyen vagy: olyan harcossá, akivel senki sem vetekedhet. Ezt az életet adtam neked, a modern kor harcosét. Ezen a helyen, az általam idehozott nézők számára te vagy a bajnok. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Te egy Isten vagy. – Leeresztette a karját, az arca visszaváltott a mogorva kifejezésre. – Én adtam neked. És így hálálod meg nekem?

A nyelvembe haraptam, kényszerítettem magam, hogy ne vicsorogjak, hogy egyáltalán nem vagyok hálás a gazdámnak, amiért erre a pokoli életre kárhoztatott. Hogy nem voltam hálás, amiért gyerekként drogoztak és harcra kényszerítettek. Hogy kurvára nem voltam hálás annak a férfinak, aki a magányos életet adományozta nekem, ahol a más iránti érzelmek gyengévé tesznek.

Semmi hála, csak forró gyűlölet.

Szóval örömmel fogadtam ezt a versenyt. Talán a Mester hoz nekem egy harcost, hogy végre véget vessen ennek az életnek, és megmentsen attól, hogy a Mester háziállata legyek. De nem adnám könnyen magam, és ez volt az ő problémája. A becsületem volt minden, ami maradt nekem, az egyetlen dolog, amit elvehetett tőlem. Több száz és száz ellenféllel harcoltam és öltem meg, olyan sokakkal, hogy már nem is számoltam őket. De még egyszer sem volt olyan, aki a közelébe került volna annak, hogy végezzen velem.

A némaságomra a mester hátralépett, és felnevetett. – Azt hiszed, hogy mindenkit le tudsz győzni, 901? Ezért nem engedelmeskedsz minden parancsomnak, mert nem félsz a haláltól? Te tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetetlen vagy.

A kezem megfeszült a kindjalom markolatán. A Mester észrevette, és újabb nevetés tört fel az ajkai közül. – Tényleg így gondolod. Tényleg azt hiszed, hogy nem lehet legyőzni, ugye?

Lesütöttem a szemem, hogy a földre koncentráljak. Amikor a Mester nem szólalt meg, felnéztem. Észrevettem valamit a tekintetében. Mély levegőt vett, összefonta a karját, és kijelentette: – Akkor most emelted a tétet.

Egy homlokráncolással harcoltam, hogy mire gondolt. De a Mester nem mondott mást. Ehelyett az ujjaival csettintett egy közeli őrnek. A cellám ajtaja kinyílt, és bezártak.

Láttam, ahogy a Mester sarkon fordul és szadista mosollyal az arcán hagyja el a bajnoki negyedet. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam nem azon gondolkodni, hogy vajon mit tartogat számomra ez a mosoly.

* * *

A bőröm csöpögött az izzadságtól, amikor visszatértem az edzőmérkőzésről az edzőveremből. Amikor a cellám ajtajához értem, hangos üvöltés hallatszott a velem szemben lévő cellából. Arrafelé pillantottam, amikor egy hangosabb, fájdalmasabb üvöltés visszaverődött a nyirkos kőfalakról.

Az üvöltés könyörtelen volt. Sikoly sikoly után, majd tompa puffanások. Tettem egy lépést abba az irányba, aztán még egyet, és megálltam a szomszédos cella előtt, ahonnan a sikolyok jöttek.

Hirtelen 667, egy bajnoktárs lépett a rácsos ajtóhoz. Nem fordultam felé. Soha nem szóltam hozzá, bár ő mindig próbált hozzám beszélni. A vérverem szabályai szerint a legjobb bajnokok soha nem harcoltak egymással. Bár mindannyian a Mester "bajnokai" voltunk, én több gyilkosságot szereztem, szélesebb és magasabb voltam, mint 667. A másik, a 140-es sem volt ellenfél számomra. Mindannyian képzettek és kegyetlenek voltak a harcban, de mindannyian tudtuk, hogy ha a Mester valaha is egymás ellen állítana minket, én mindannyiukat lemészárolnám.

A Mesternek szüksége volt bajnokokra hogy minél többen vegyenek részt a bajnoki mérkőzéseken. Soha nem volt csak egy "bajnoka". Legalábbis korábban nem volt. Az edzőktől hallottam a pletykákat, hogy a Mester közelgő bajnokságán csak egy bajnokot akar találni. A legigazibb harcost mind közül.

Minden bajnokok bajnoka.

Hirtelen 140 rohamozta meg a cellája ajtaját, puszta tömege majdnem ledöntötte a nehéz vasrácsot. 667 megrázta a fejét. – Bassza meg – sziszegte.

Ezúttal tudni akartam, miért viselkedik furcsán a harcos, ezért megkérdeztem: – Mi történt?

667 meglepetten felvonta a szemöldökét, amikor megszólaltam. Ahogy 140 ismét megrohamozta a celláját, felmordultam: – Válaszolj!

667 a kezét a rácsok köré kulcsolta, és kijelentette: – A lidércek elvették a monáját.

140 felüvöltött fájdalmában, és elkezdte szétszedni a celláját, felemelte a matracot a padlóról, hogy átdobja a szobán.

– Elvették? – kérdeztem.

667 arca lehervadt. Sóhajtva válaszolt: – Elvitte a cellájából, bezárta az ajtaját, és elvágta a torkát a szeme láttára.

Lenéztem, hogy megvizsgáljam a 140-es cellája előtti sötét kőpadlót. A szemem összeszűkült a koncentrációtól, és a halvány fali lámpa félhomályában nehezen tudtam fókuszálni. De aztán megláttam a frissen kiömlött vért.  

Ahogy 140 hatalmas teste a földre rogyott, a cella ajtajának támaszkodtam, tűz lobbant fel bennem. – Mester – sziszegtem. 667 bólintott.

– Miért? – kérdeztem, le sem véve a szemem 140-ről, akinek üres és megtépázott arca most élettelenül bámult az előtte szétfröccsent vérre, éppen csak elérhetetlenül.

– Nem engedelmeskedett – tájékoztatott 667. – Megölt egy őrt. Az őr megpróbálta megdugni a monáját, miközben ő edzett. 140 kitörte az őr nyakát, amikor visszatért, mielőtt elkaphatta volna a lányt. – 667 keze megfeszült a rácson. – Amikor egy másik lidérc értesítette a Mestert, a Mester elrendelte a mona halálát. – 667 szünetet tartott, majd így szólt – Az őr, aki megölte, lassan és fájdalmasan tette. Bosszút akart állni a megölt őrért.

Végignéztem a 140-en. A bőre sápadt volt, és remegett a keze. A legrosszabb az volt, ahogy a szemébe nézett. 140 eltűnt. Megtört. Nem élné túl a következő meccsét. Ez a hím már halott volt.

– Elgyengítette – mondtam, és hátat fordítottam, hogy a cellámhoz sétáljak.

– Ő volt a monája! – 667 dörrent rám.

Megálltam, és visszanéztem a vállam fölött. – Ő volt a gyengesége. A Mester a gyengeségből él. A bolond tálcán kínálta a vesztét.

– Ő volt a szíve – mondta 667 még nagyobb harapással. – Ahogy az én monám az enyém.

Nyakamat roppantottam, csontjaim recsegtek, és lassan szembefordultam vele. Kindjalomat a férfi felé nyújtva azt mondtam – És mint ő – mutattam a pengémet 140 összetört, összeesett alakjára –, a mona a te veszted lesz.

Sürgettem a lépteimet, amikor 667 felkiáltott: – Inkább meghalok monám érintésének és vigasztalásának tudatában, minthogy hosszú életet éljek, mint te. Hidegen és egyedül a celládban. Soha nem ismerve mást, csak vért, halált és fájdalmat.

Ezúttal nem álltam meg. Addig mentem, amíg a cellámba nem értem, és egy őr be nem csapta az ajtót. De még akkor is, amikor az őr már elment, a helyemen maradtam, a kindjalomat még mindig vasmarkomban tartottam.

Inkább meghalnék a monám érintésének és vigasztalásának tudatában, minthogy olyan hosszú életet éljek, mint te. Hidegen és egyedül a celládban. Soha nem ismerve mást, csak vért, halált és fájdalmat.

667 szavai jártak a fejemben. Úgy bökdösték az agyamat, mint a legélesebb pengék. A cellám hidegsége a lehűlő bőrömet ostorozta. Eldobtam a pengéket, és a padlón lévő matracra rogytam. Ahogy akaratom ellenére előrebámultam a sötét kőfalakra, a Mester Fő Monájának arca úszott a látóterembe.     Megpróbáltam elűzni ezt a látomást, de 667 szavai megakadályoztak ebben. A sötét haját és a kék szemét, a tökéletes testét, és hogy nézett ki a ruháiban.

Aztán, mintha a valóságban történt volna, láttam, hogy előttem áll, és kinyújtja a kezét. De amint éppen a kezéért nyúltam volna, egy lidérc lépett mögé, késsel a kezében. Mielőtt reagálhattam volna, lecsapott a torkára. A szép szemei kitágultak a döbbenettől. A földre zuhant előttem, az élet gyorsan elhalványult a vérével együtt.

A fejemet rázva kényszerítettem magam, hogy hátradőljek az ágyamon, és még mindig próbálom kiszorítani a képet a fejemből.

Mert ha őt akarnám, az gyengévé tenne.

Soha nem adnám oda a szívem másnak. Az csak fájdalommal járna.

Nem lennék gyenge. Visszautasítottam.

Elaludtam, még mindig a lábamnál összegyűlt vért látva. Összegyűlt vér és 140 élettelen, üres szemei.