14. fejezet

 

14.

ILYA

Fordította: Katie

Mindent vörösben láttam a dühtől. Az őrök egyfolytában sokkoltak a picanájukkal, de nem álltam le. Nekilendültem és csak ütöttem. Próbáltak megállítani, de minden csont reccsenése, minden csepp vér fröccsenése újabb erőt adott.

A harc során szerzett sérüléseimről teljesen megfeledkeztem, miközben a fejemben folyamatosan az a kép pörgött, ahogy Inessát a hajánál fogva kirángatják a cellámból. Láttam a Mester arcán. Bántani fogja.

Meg fogja ölni.

Hangosan felüvöltöttem és megragadtam a legközelebb álló őrt a nyakánál fogva. A levegőbe emeltem, de a többi sorozni kezdett a sokkolójával, amitől térdre estem. Az őrt is magammal rántottam és teljes testemmel a földre vittem. Az őr gerince eltört, a szemei vadul forogtak, miközben az élet elszállt belőle.

Próbáltam magamról lerázni a sokkoló utóhatását, ezért nem láttam, hogy hátulról rám támadtak, csak a fejemre mért ütést éreztem. Próbáltam eszméletemnél maradni, de a látásom elhomályosult és elvesztettem az eszméletem.

A következő, amire emlékszem, hogy irtózatos fájdalom lüktet a koponyámban. Kényszerítettem a szemeim, hogy kinyíljanak és amikor a látásom kitisztult a cellám falát láttam magam előtt. Megmerevedtem, egy pillanatig nem emlékeztem, hogy mi történt, aztán beugrott, hogy valakit kivonszoltak a cellámból… Inessa!

– Inessa... – ordítottam, a torkom száraz volt és kapart.

Próbáltam felkelni a földről, de a cella mintha mozgott volna a talpam alatt, ezért a falnak tántorodtam. A cellám ajtajára összpontosítottam. Erőlködtem, hogy fel tudjak kelni, a kezemmel a falba kapaszkodtam, közben minden izmom azt sikította, hogy álljak le.

Tudomást sem vettem a sajgó testemről és belekapaszkodtam a cellám vasrúdjaiba. Egy őr állt a cellámon kívül a másik oldalon és egy pisztolyt szegezett a fejemhez.

Nem érdekelt.

– Engedj ki – morogtam. Megrázta a fejét, közben idegesen mozgolódott.

Hallottam a tömeg hangját és tudtam, hogy eleget aludtam ahhoz, hogy a verseny elkezdődjön. Ma harcolnom kellett volna, hogy a döntőbe kerüljek. Összeszorítottam a szemem, amikor egy újabb éles fájdalom hasított a fejembe.

Düh öntött el annak a gondolatára, hogy hol lehet Inessa, és hogy mit tett vele a Mester, ezért megrángattam a cellám ajtaját.

– Kibaszottul engedj ki innen! – ordítottam.

Az őr elsápadt, de meg sem moccant.

Folyamatosan ordítoztam. Nem volt sok energiám, de addig ráztam a rudakat, amíg apró darabok nem kezdtek hullani rám a plafonból. Nem álltam le. Csak ráztam és ráztam, amíg meg nem láttam egy Lidércet, akit még soha nem láttam. Az egyik kezét az őr vállára tette.

– Menj – utasította. – Engem küldtek, hogy biztosítsam a helyet. Neked a veremhez kell menned.

Az őr, akivel eddig ordítottam, ellazult.

– Hála Istennek! – mondta megkönnyebbülten és felém biccentett. – Teljesen megőrült. A Mester elvitte a ribancát. Most tért magához és baromira dühös. – A másik őr felém nézett, majd biccentett.

A korábbi őr elment és én ott folytattam, ahol abbahagytam. Ráztam a cellám vasrúdjait.

– Inessa! Inessa! KIBASZOTTUL VIGYETEK INESSÁHOZ! – ordítottam fáradhatatlanul. Mintha lépteket hallottam volna, ezért még hangosabban ordítottam. A vasrudak recsegtek az erőmtől.

Az előttem álló őr semmi érzelmet nem mutatott. Hirtelen emberek jelentek meg előttem, és amikor megismertem őket – a harcosok voltak a veremből –, még hangosabban ordítottam. A szőke volt az első a sorban, az edzőjével. A hosszú hajú grúz követte, majd a sebhelyes orosz a végén.

Izzadság és vér borította őket. Mindegyiküknek a kezében volt a fegyvere. Egyértelművé vált a számomra, hogy tovább jutottak a döntőbe.

Nekem kellett volna bejutni a döntőbe. Csak így juthattam a közelébe.

– Engedj ki! – ordítottam az őrnek. A férfiak megálltak és engem néztek. 194 rám bámult a rácson keresztül, én pedig láttam a sebhelyeket az arcán. A gyomrom összeszorult a gondolatra, hogy Inessa álmodott valakivel, akit sebhelyek borítottak. Hogy ez a harcos mennyire emlékeztette a férfira az álmaiból.

Dühömben remegtem és továbbra is azt ordítottam:

– Inessa! VIGYETEK INESSÁHOZ!

A férfiak, akiket eddig a cellájuk felé tereltek hirtelen felém fordultak. A szemem sarkából láttam őket, aztán az őrre néztem.

– Inessa! INESSA!

Láttam, ahogy a férfiak sugdolózni kezdenek. Amikor újra Inessa után kiáltottam, 194 a cellámhoz lépett.

– Ki után kiabálsz, hui?

Az izmaim megfeszültek, a nyakam sajgott. Oroszul fasznak hívott.

– Takarodj innen! – figyelmeztettem.

Hidegen felnevetett, de megakadt a torkában, amikor újra felkiáltottam.

– Inessa!

Amikor kimondtam Inessa nevét, a kezeivel megfogta a cellám vasrúdjait és megrázta őket.

– Azt kérdeztem miért kiabálsz utána?

Összeszorítottam a fogaimat, aztán észrevettem, hogy az új őr semmit sem tett, hogy megállítsa ezt a szardarabot. Úgy álldogált ott, mintha arról gondoskodna, hogy senki se lépjen a folyosóra.

194 újra rácsapott a cellám ajtajára.

– Válaszolj, faszszopó! Vagy kitépem a karjaid, most azonnal!

Még dühösebb lettem. Már éppen vissza akartam vágni, amikor a szőke orosz odakiáltott:

– Valentin, nyugodj le a picsába!

Az öklöm, amivel éppen szét akartam ütni ezt a seggfejet, megállt a levegőben. Belenéztem a... kék szemeibe... amik ugyanolyan kékek voltak, mint...

– Inessa – suttogtam és a szívem túl gyorsan kezdett verni. 194 összerezzent, mintha megütöttem volna. Leengedtem a kezem.

Újra az őrre pillantottam, de ő még mindig nem csinált semmit. Az edző odasétált hozzá és valamit súgott a fülébe. Az őr bólintott. Forróság öntött el, amikor az őr rá mosolygott.

Velük volt? A Lidérc az ő utasításaikat követte?

– Miért mondogatod a nevét? Ezt a nevet? – 194 sebhelyek borította arcára néztem és a fekete haját, miközben a kérdéseit sziszegte felém.

– Valentin? – kérdeztem, de nem reagált.

Belenéztem a szőke orosz szemébe.

– Valentin a neve?

Összefonta a kezeit a mellkasán.

– Miért? Miért akarod tudni?

Nem... nem lehetett…

Valentin a rudaknak préselte a mellkasát.

– Mondd meg, miért ismételgeted a nevét? Ha nem, megöllek. – Az őrre mutatott. – Velünk van és nem fog megállítani, hogy ne tépjelek lassan és fájdalmasan szét.

A szőke Valentin vállára tette a kezét.

– Válaszolj neki. Betartja az ígéreteit. És ha nem beszélsz, nem fogom megállítani.

A vasrudakhoz léptem. A hosszú hajú grúz támogatólag közelebb lépett a másik két férfihoz.

Valentin szemébe néztem és azt kérdeztem:

– Te vagy Valentin Belrov?

A szemei tágra nyíltak egy pillanatra.

– Miért?

Nagy levegőt vettem és azt mondtam:

– Inessa az enyém, az én nőm. Inessa Belrova.

– Hazudsz – acsargott. Annyira erősen szorította a vasrudakat, hogy recsegtek a tenyere alatt.

– Nem – válaszoltam hidegen. A kezemet a mellkasomra, a szívemre tettem. – A Mesternek az irányítása alá kellett vonnia engem, ezért nekem adta a Fő Monáját. Először nem akartam őt, de aztán… – Megráztam a fejem, nem találtam a szavakat, hogy elmondjam mit is jelent nekem Inessa.

– Beleszerettél.

818 hangjára felemeltem a fejemet és összeráncoltam a szemöldökömet. – Szerelem?

Egy pillanatra együttérzés jelent meg az arcán, aztán elmagyarázta.

– A szívedben érzed őt. Fáj, amikor nem vagy vele és örökké mellette akarsz lenni.

A férfi tökéletesen leírta az érzéseimet. Bólintottam.

– Igen. Akkor én... szerelmes... vagyok belé.

– Hol van? – kérdezte a grúz hátulról. A férfira néztem, aztán válaszoltam. – A Mester megtiltotta, hogy találkozzunk, de Inessa idejött múlt éjjel. A harctól tele voltam sérülésekkel. A Mester megölte az egyik bajnokának a monáját és ő megtámadta. Így tett 140, a másik bajnok is. A Mesterre támadtak, néhány vendégét is megölték. Én a várakozó cellában voltan és megpróbáltam velük harcolni.

A három férfi egymásra nézett. Amikor 818 ismét rám nézett, azt kérdezte:

– Miért? Miért ölte meg?

– Mert ő ezt csinálja – vágtam ki és éreztem, hogy a düh újra elönt.

– És Inessa? – kérdezte a grúz. Valentin halkan felmordult és nem vette le a szemeit míg nem válaszoltam.

A szívem fájdalmasan összeszorult, miközben válaszoltam.

– Elvitte. Itt volt velem. Idejött hozzám. És ő elvitte. Együtt voltunk, ő rájött és elvitte, miközben a sokkolókkal kordában tartottak.

Valentin körözni kezdett a folyosón. Az ökleit összeszorította maga mellett. 221-es az őr mellé lépett. Tudtam, hogy meg akarja állítani, mielőtt megszökne.

– Tudtad a nevét. – Levettem a szemem Valentinról és a szőke férfira néztem.

Bólintottam. A gyomrom összeszorult annak a gondolatára, amit Inessa megtudott. Ilya és Inessa, Oroszországból.

– Inessa elmondta múlt éjszaka – mondtam és azt láttam, hogy Valentin megáll. Lehajtotta a fejét és a földet nézte, de tudtam, hogy azt hallgatja, amit mondok. Megragadtam a rudakat és azt mondtam. – Egyikünk sem tudta a nevét. Inessa chirije kiderítette, hogy kik vagyunk, hogy 152 Inessa Belrova és én, 901, Ilya Konev Oroszországból. Mind a kettőnket egy árvaházból ragadtak el gyerekként.

Valentin felkapta a fejét: – A Lidércek.

Bólintottam.

– Nem sokra emlékszem, de arra igen, amikor az ágyamból elvittek. – Sóhajtottam és a kezemmel megdörgöltem az arcom. – Inessa pedig álmodik. Egy fiúról, aki szorosan fogja, miközben a Lidércek elrabolják. Álmodik egy nőről, talpig feketében, akitől fél. Arról, hogy búcsút int egy fiúnak. Ettől szomorú. De többre nem emlékszik; csak villanásokra, furcsa képekre. Egy nyakörves, sebhelyes férfi azt mondja neki, hogy maradjon nyugton. Hogy ő több, mint egy szám. Hogy egy nap visszajön érte és megmenti.

818-ra néztem.

– Azt is mondta, hogy volt egy testvére, Valentin Belrov. Nem tudta, hogy hol lehet. Hogy életben van-e vagy meghalt. – Valentinra néztem, aki hitetlenkedő arckifejezéssel nézett rám. Egyenesen ránézve azt mondtam. – Látott a veremben és emlékeztetted a férfira az álmából. Nem tudta, hogy a bevillanó képek a testvéréé vagy egy idősebb férfié. Csak gyerekként emlékszik a bátyjára. De meglátott téged. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy te vagy a bátyja, de máshogy nézel ki a fejében levő képekhez képest.

Valentin megdörzsölte a kezével a nyakán levő vörös sebhelyet.

– Máshogy nézek ki, mert szabad vagyok.

– De...? – kérdeztem.

– Én vagyok Valentin Belrov. Inessa testvére. Olyan sok éve próbálom már kiszabadítani.

A szívem vadul vert, miközben folytatta.

– Azért vagyunk itt, hogy visszaszerezzük. Azért jöttünk, hogy megöljük Arzianit és leromboljuk ezt a kibaszott vermet.

Megráztam a fejem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, amikor 818 felém nyújtotta a kezét.

– Luka Tolstoi vagyok, knayz a New York-i Volkov Bratvában. – A kezét bámultam, aztán felemeltem a sajátom és kidugtam a rudak közt, majd megráztam az övét.

– Nem tudom mi a Bratva. Vagy a knayz, ha már itt tartunk.

– Nekem sem volt róla fogalmam, amikor megszöktem a gulágból. Azóta viszont megváltoztak a dolgok – mondta mosolyogva.

– A gulágban voltál? – kérdeztem. Luka bólintott és 221 felé bökött az ujjával.

– Ő pedig Zaal Kostava. Ő a Lideri a Kostava Klánban, egy grúz maffiózó családban. Itt tartották fogva gyerekként az ikertestvérével. A drogokat rajtuk tesztelték és fejlesztették.

Zaal előrébb lépett és kinyújtotta a kezét felém.

– Grúz, de az Arziani esküdt ellensége. Ősi ellensége.

– Rajtad és a testvéreden kísérleteztek?

Bólintott.

– A testvérem meghalt. Van egy húgom New Yorkban. – Valentin felé bökött, aki némán figyelt. – Az Arziani Valentint küldte, hogy öljön meg engem és a családom. Ő volt az Úrnő Ubiytsája.

– Az Úrnő halott – mondtam.

Valentin hidegen elmosolyodott.

– Tudom. Én öltem meg. – Előrébb lépett. – Elvitt engem és Inessát egy árvaházból és a személyes bérgyilkosává tett. Arra használta Inessát, hogy engedelmessé tegyen. Aztán foglyul ejtettem az én Zoyámat, Zaal testvérét. De egymásba szerettünk. Amikor az Úrnő rájött, hogy elárultam, azt mondta, hogy vissza fogja küldeni Inessát. De túl késő volt. Az Arziani már látta és azt követelte, hogy hozzák ide.

– Hogy a Fő Monája legyen – tettem hozzá. Egyre több minden nyert értelmet.

Valentin bólintott.

– Mindannyian harcosok vagyunk. Azért veszünk részt a versenyen, hogy visszaszerezzük.

– Hogyan?

Luka válaszolt.

– Nem mindegyik Lidérc lojális Arzianihoz; többeket kényszerítettek vagy eladták őket, ahogy minket is. – Az őr felé pillantottam Zaal válla felett, ő pedig megemelte az állát. Összezavarodva néztem Lukára. – Azok a chirik, akik beadják a drogokat a férfiaknak, a hét eleje óta ellenszert adnak nekik, amit a családom fejlesztett ki, hogy semlegesítse az A típusú drogot. Minden nap. Az őrök, akik mellettünk állnak beszélnek a harcosokkal. Felkészítik őket.

– Mire? – kérdeztem reménykedve.

– A lázadásra – mondta Luka nyugodtan. Miközben ezt a férfit néztem, tudtam, hogy vezetőnek született. Ahogyan beszélt, a nyugalma, mind azt mondta, hogy őt erre a szerepre teremtették.

– Lázadás? – A szívem őrülten dübörögni kezdett.

Valentin közelebb lépett és összeszorított fogai közt azt sziszegte:

– A döntő. Mi hárman vagyunk a döntősök. Miután megöljük a negyediket nekimegyünk a tömegnek és minden egyes beteg faszt kinyírunk a picsába. Mindent megsemmisítünk. – Hidegen elmosolyodott. – Aztán elmegyünk a Mesterért.

– Nem – sziszegtem és a cella ajtajára ütöttem. – Ő az enyém.

Valentin tartotta a szemkontaktust. Én fogom megölni. A Mester az enyém.

– Ma harcolni fogsz – mondta Luka. Bólintottam. Zaalra nézett, én felhúztam az egyik szemöldököm. Zaal végignézett rajtam. – Megsérültél.

– Győzni fogok.

– Még sérülten is? – kérdezte.

– Győzni fogok. – ismételtem meg.  – Én vagyok a Vérverem bajnoka. Az Arziani Pitbull. Veretlen vagyok itt. Amíg a Mester az én Inessámat használta, hogy kordában tartson, még csak egy karcolást sem szereztem a harcok alatt.

– Győzöl – mondta Luka. – Győzöl és holnap csatlakozol hozzánk. – Valentinra pillantott, majd rám. – A tiéd Arziani.

– Micsoda? – sziszegte Valentin, Luka pedig hozzá fordult. – A tiéd volt az Úrnő. Ő Ilyáé. Mindannyiunknak szüksége volt a lezárásra, akik tönkretették az életünket. – Felém bökött az ujjával. – Ő is megérdemli ezt.

Valentin megrázta a fejét, aztán a szemembe nézett és azt kérdezte:

– Szereted a testvérem?

– Igen – válaszoltam őszintén, és egészen a csontjaimban éreztem ezt a választ.

Valentin hosszan bámult rám, aztán bólintott. Az őr hirtelen felemelte a fegyverét és elkiáltotta magát.

– Kifelé!

A folyosót bámultam, ahogy Luka, Zaal és Valentin. A három férfi felkészült a harcra, amikor egy pici chiri nő jelent meg. A fejét lehajtotta, amikor az őr biccentett felé, hogy álljon meg előttünk. Amikor felnézett és félelmében nagyot nyelt, azonnal észrevettem az arca jobb felét.

Sebhelyes volt. A kezei remegtek. Fiatal volt, nagyon fiatal.

– Maya? – kérdeztem.

Maya tágra nyitotta a szemeit, amikor meghallotta a nevét. A szemei könnyesek lettek, aztán kicsordultak és végig folytak az arcán.

Valentin Mayára nézett és azt kérdezte:

– Te vagy Inessa chirije? Az, aki mesélt neki rólam?

Maya csak bámulta Valentint, aztán azt kérdezte: – Valentin?

 Valentin bólintott.

 – Akkor igaza volt? – Maya a szája elé kapta a kezét. Megrázta a fejét, aztán rám nézett. – Ilya, a Mester a kínzókamrába vitte őt. Kikötözte és megkorbácsolta a hátát. – Maya szipogott és megtörölte a szemét. – Odakéretett. Megetettem és megitattam. A Mester életben hagyta egyelőre. A halált büntetésnek szánja, amiért elárulta őt érted.

Maya a többi férfira nézett, aztán közelebb lépett.

– Az egyik chiri azt mondta nekem, hogy holnap be fognak drogozni, ha bejutsz a döntőbe. Tudja, hogy a drogokkal nem tudsz nyerni a többi harcos ellen.

Lukára, Zaalra és Valentinra néztem.

– Galina, a chiri, akinek be kell adnia a drogot neked, ő mondta el milyen parancsot kapott. Szárnyra kapott a pletyka rólad és Inessáról. A chiri nem akarja, hogy egyikőtök is meghaljon. Te vagy a bajnok, tisztelnek ezért. – Maya elpirult, majd folytatta. – Azt is elmondtam nekik hogyan bánt velem Miss Inessa az első naptól kezdve. Azt akarják, hogy túlélje. Mindannyian azt akarjuk, hogy mindketten túléljétek ezt.

Valentin az egyik cellához sétált, miközben Maya beszélt, és Maya összerezzent az ordítása hangjára. Megragadtam a cellám vasrúdjait és azt kérdeztem:

– Vannak fájdalmai? Elég erős, bírja?

Maya bólintott.

– Nagyon erős, de… – Félre kapta a tekintetét és a könnyeivel küzdött. – De nagy fájdalmai vannak. A háta… – Maya megrázta a fejét, mintha ezzel eltüntethetné a képet, amit a fejében lát. – A háta nagyon súlyosan megsérült. A karjai sincsenek jó állapotban. – Nagy levegőt vett. – Aggódom, hogy nem fogja addig bírni, amíg a Mester akarja.

Összeszorítottam a fogaim és a matracomhoz sétáltam. Felemeltem és a falhoz vágtam.

– Kibaszottul gyűlölöm! – ordítottam. A nyakam befeszült a dühtől.

– Ilya! – kiáltotta valaki, de nem tudtam lenyugodni. – Ilya! – Ismételte meg a férfi, de én teljesen elvesztem a dühömben, és a szemem előtti vörös ködön nem láttam át. Kinyílt a cellám ajtaja. Amikor odanéztem, hogy ki lépett be, Luka közeledett. – Nyugalom – mondta lassan. – Lélegezz!

Azt tettem, amit mondott, mély lélegzetet vettem. Láttam, hogy amikor Valentin is megjelent ugyanolyan dühös, mint én. A kezei ökölbe szorultak a teste mellett, de visszatartotta a dühét és a mérgét.

Nekem is ezt kellett tennem.

Kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Amikor sikerült, Luka Mayához fordult.

– Ki fogja bírni. Tudsz gondoskodni róla, hogy kibírja holnapig?

Maya ránk nézett, majd bólintott.

– A Mester el lesz foglalva a versennyel. Megpróbálom megetetni és támogatni. – Maya rám nézett, majd közelebb lépett hozzám. Néztem ezt az apró chirit, ahogy felemelte a fejét. A gyomrom összeszorult a sebhelyes arcát látva. Emlékszem, Inessa azt mondta, hogy leöntötték savval, mert nem akart az egyik őrrel lefeküdni.

Ebben a pillanatban az összes tiszteletem ezé a fiatal nőé volt.

Vártam, hogy folytassa és amikor megtette, a szívem összeszorult.

– Miss Inessa azért küldött, hogy megmondjam, örökké a szívében fog téged őrizni. – Nagyot nyelt, a tekintete tele lett fájdalommal. Amikor összeszedte magát, így folytatta: – Miss Inessa azt is mondta, hogy örökké emlékezni fog a nevedre és meg fog találni a következő életében.

Hallottam, ahogy Valentin szitkozódik az orra alatt. Néztem, ahogy Inessa bátyja szétesik. Aztán Lukára és Zaalra néztem. Luka bólintott.

– Maya – mondtam, mire ő kipislogta a könnyeket a szeméből.

– Mondd meg moy prekrasnyynak, hogy tartson ki.  Hogy itt van a bátyja. Mondd meg neki, hogy ő, én és még páran ki fogjuk szabadítani. – Maya levegő után kapkodott, aztán jól megnézett minket magának.

– Akkor igaz? – kiáltott fel. – Hallottam, pletykákat a lázadásról, de az idősebb chirik, akik tudnak is róla valamit, semmit nem mondanak.

– Igaz – válaszoltam. – Holnap, a döntő alatt. – Kinyújtottam a kezem és Mayáéra tettem. Összerezzent. Azonnal elvettem a kezem róla.

– Sajnálom – motyogta. A sebhelyek nélküli arcának a fele elvörösödött. – Én… Én nehezen viselem el, ha egy férfi megérint, amióta… – A sebhelyére mutatott, én pedig megértően bólintottam.

– Semmi gond. – Maya vállai megkönnyebbülten ellazultak. – Csak mondd meg Inessának, hogy jövünk érte. Mondd meg neki, hogy a kívánsága nemsokára valóra fog válni. Együtt fogjuk elhagyni ezt a helyet. Mi fogjuk megválasztani az életünket. Minden egyes nap együtt leszünk a föld felett.

– Együtt lesztek?

– Mindannyian együtt leszünk – válaszoltam, és láttam a remény szikráját megcsillanni a szemében.

– Most visszamegyek hozzá – jelentette ki, aztán megfordult, hogy elhagyja a cellám, de előtte még hozzátette: – Te vagy a Vérverem bajnoka. Ma győznöd kell. Győzz érte!

Maya elment, de a szavak szíven ütöttek. Meg fogom nyerni Inessáért. Nem fogok szórakozni. Megölöm az ellenfelem, aztán pihenek a holnapi nap előtt.

Luka a vállamra tette a kezét.

– A celláinkba kell mennünk, amíg a verseny tart. Fent kell tartanunk a látszatot. A következő harcot meg kell nyerned, aztán ma este újra átbeszéljük a holnapi napot.

Bólintottam, aztán leültem a földre. Luka és Zaal elhagyták a cellámat. Éreztem, hogy valaki áll az ajtóban, ezért felnéztem. Valentin gyanakvó szemmel nézett rám. A kezeit összefonta a mellkasa előtt. Vártam, hogy megszólaljon.

– A húgomnak semmiben nem volt része ebben az életben, csak fájdalomban és szívfájdalomban. Nem tudtam megvédeni. Nem tudtam a szabadságát biztosítani – mondta mellkasára bökve. A durva és erőszakos hangja ellágyult, aztán megbicsaklott az érzelmektől. Láttam, hogy kék szeme könnyektől csillog, miközben rekedtes hangon folytatta. – Megérdemli, hogy valaki szeresse. Igazán szeresse. Bánj vele úgy, mintha egy printsessa lenne. Inessa egy harcost érdemel. Egy bajnokot, aki megvédi őt és gondoskodik a biztonságáról.

Megmerevedtem, majd azt mondtam: – Tudom.

Valentin szemei összeszűkültek, aztán a cellájába ment. Izgatott voltam, de egyben féltem is. Ugyan volt még előttünk néhány akadály, de a szabadság közel volt. Inessának ki kell tartania, hogy aztán együtt lehessünk.

* * *

Eltelt egy vagy két óra, aztán megjött az őr, aki az alagúthoz kísért. Gyenge és fáradt volt a testem, de mindennél jobban tele voltam energiával.

Nem fogom elveszíteni ezt a harcot.

Lábra álltam, az őr pedig odaadta nekem a tőreim. Elvitték őket a cellámból, amikor a Mester elrángatta Inessát. A kezemben tartottam őket, miközben az őr egy fegyvert szegezett a fejemnek. Amikor a cellám ajtaja kinyílt, a többi cella felé pillantottam. Luka, Zaal és Valentin engem néztek.

Ez alkalommal nem kocogtam az alagúthoz; rohantam. Végig, a lábaim a végsőkig hajtottam, amíg ki nem robbantam a küzdőtérre, a tőrjeimmel a kezemben. Az ellenfelem várt rám, kaszáját a kezében lengette, de én nem úgy játszottam, ahogy ő akarta. Elhajoltam az íves kasza elől, és nem csak az egyik, hanem mind a két tőröm elhajítottam, amik azonnal eltűntek a gyomrában és az éles pengéjük kettészelték a gerincét. Az ellenfelem két részre vált, felső és alsó testrészre. Ahogy a homokba hullottak megfordultam és visszafutottam a cellámba.

Luka, Zaal és Valentin helyeslően biccentettek felém, miközben beléptem a cellámba, beborítva az ellenfél vérével. A kindjaljaimat a földre dobtam és megigazítottam az ágyam. Lerogytam rá és kényszerítettem magam, hogy lecsukjam a szemeim. Tudtam, hogy akkor beszéljük meg a holnapi lázadás tervét a többi bajnokkal, amikor ma este véget ér a verseny.

Holnap ki fogok sétálni erről a helyről.

Az én moy prekrasnyymmal az oldalamon.

* * *

Nem aludtam el könnyen. A gondolataim akörül jártak, amit a mai nap hozni fog. De legtöbbet Inessát és a Mestert láttam a magam előtt. Láttam magam előtt szenvedni, tele fájdalommal, kikötve két oszlophoz. Amikor arra gondoltam, hogy megkorbácsolják, rosszul voltam.

Felálltam, amikor végeztem a fekvőtámaszokkal. Be kellett melegítenem. Az izmaim feszültek és ellenkeztek, túlságosan is megerőltettem őket az elmúlt pár hétben. De tudtam, hogy van még bennük erő egy újabb napra.

Életem legfontosabb napjára.

A napnak két lehetséges kimenetele lehetett: szabadság vagy halál. Mind a kettővel arcomon mosollyal néztem szembe.

Luka, Zaal és Valentin szintén bemelegítettek, a tőlük származó zajok visszahangzottak a cellámnál. Luka pengékkel ellátott boxert használt, Zaal fekete sai-okat, Valentin pedig olyan fém picanákat, mint amilyenek a sokkolók voltak, de az övében nem volt áram.

Újra és újra lejátszottam a fejemben a tervet múlt éjszaka. A szabályokat és hogy milyen show-t fogunk csinálni, amíg el nem jön az ideje a támadásnak. Luka fogja megadni a jelet. Viktor és azok a Lidércek, akik mellettünk állnak gondoskodni fognak róla, hogy mindenki a helyére kerüljön, miközben mi harcolunk. Megráztam a fejem a gondolatra, hogy nem minden Lidérc volt ellenünk. Ők és még sokan mások kényszerítve lettek, hogy kövessék a Mester utasításit. A lázadók, amíg mi küzdünk, annyi Lidércet ölnek meg, amennyit tudnak. A Mester és a vendégei a tömegben lesznek majd, a négy férfi harcát fogják nézni. Fogalmuk sem lesz róla, hogy az ajtók be lesznek zárva. Nem lesz hova menekülni.

Egyiküknek sem.

Lépések hangját hallottam a bajnokok szárnyában. Hangzás alapján hárman voltak. Talpra ugrottam az izmaimat nyújtva, és abban a pillanatban kinyílt a cellám ajtaja.

Nem kellett odanéznem, hogy lássam melyik faszszopó áll az ajtóban. Becsuktam a szemem és kényszerítettem magam, hogy ne öljem meg ott helyben. Visszaszorítottam a vérszomjam.

Nagy nehezen.

– 901 – mondta a Mester, a hangjára mintha üvegszilánkokkal karcolták volna a gerincem.

Felé fordultam és ellenségesen méregettem a verem hamarosan bukott királyát. A visszaszámlálás megkezdődött.

Rám mosolygott. Büszkén. Győzelem ittasan. Közel állt a cella vasrúdjaihoz, egy őr és egy chiri állt mellette. A chiri egy injekciós készletet tartott a kezében. A fejét lehajtotta és tudtam, hogy ez az a nő, akit Maya említett múlt éjszaka. Az, akinek be kellett drogoznia.

– Szóval – mondta a Mester hidegen –, bejutottál a döntőbe? – Nem válaszoltam. Annyira erősen szorítottam össze a fogaim, hogy az állkapcsom sajgott. Nevetett, aztán a többi cella felé bökött az ujjával. – Soha nem is kételkedtem benne, hogy képes vagy rá. Végül is te vagy a legnagyszerűbb harcos, amit a Vérverem teremtett. De a mai nappal ennek befellegzett.

A Mester csettintett az ujjaival, az őr pedig óvatosan kinyitotta az ajtót. A fegyverét a fejemnek szegezte, miközben a Mester belökte a chirit a cellámba. A nő kicsit megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát. Egy szó nélkül kinyitotta a táskáját és gyorsan felszívta a fecskendőbe a drogot, aminek el kellett volna gyengítenie.

Miközben tartotta, a Mester felemelte a kezét, jelezve neki, hogy álljon meg. A chiri azt tette, amit mondott. A Mesterre bámultam, aki nemtörődömül megvonta a vállát.

– Ugye nem gondoltad, hogy megengedem, hogy nyerj? Azok után nem, hogy szánalmas módon beleszerettél a Fő Monámba és úgy döntöttél, hogy megkívánod, és arra vágysz, ami az enyém.

Felemeltem az állam, eszem ágában se volt bűntudatosnak látszani, amiért beleszerettem Inessába. A Mester arckifejezése a szembe szegülésemet látva kihívóvá vált. Megrázta a fejét, aztán hangosan, mintha egy gyereket leckéztetne, azt mondta:

– Tudod, 901, mindig ez volt a te bajod. Már gyerekként sem tudtál alkalmazkodni. Soha nem tettél egy monát sem a magadévá. Soha nem barátkoztál a többi harcossal. Egyedül voltál egész életedben.

A Mester a zsebébe süllyesztette a kezeit. Újra megvonta a vállát.

– Most pedig egyedül fogsz meghalni. – Megváltozott az arckifejezése. Gonosz és szadista mosoly jelent meg az arcán. – Ahogyan ő is. – A vér megfagyott bennem a folytatást hallva. – Egyedül. Fájdalmak közt. Lassan, a lehető legborzasztóbb módon.

Halk morgást hallottam Valentin cellája felől. A Mester felhúzta az egyik szemöldökét és abba az irányba nézett, aztán újra felém fordult.

– Te basztad el, 901. Ha az első perctől kezdve engedelmeskedtél volna nekem, minden másképp történt volna. Ha a szabályok szerint játszottál volna, kiérdemelted volna a szabadságot.

– Nem hinném – dörmögtem halkan.

A Mester oldalra hajtotta a fejét.

– Nem?

Ökölbe szorítottam a kezeim.

– Nem. Ez nem történt volna meg, mert veled nincs ilyen. – A többi cella felé böktem az ujjammal. – Azt mondod ezeknek a bajnokoknak, hogy a győztes szabad lesz, de tudjuk, hogy ez nem igaz. – A Mester arca megdermedt. – A szabadság nem létezik a világodban. Kizsákmányolsz mindenkit. Használod őket és fájdalmat okozol. Megfosztod az embereket a választás jogától és megbünteted őket, amikor egy csepp boldogságra lelnek. Arra kényszeríted a férfiakat, hogy gyilkoljanak. Arra kényszeríted a monebiket, hogy ribancokká váljanak, és arra kényszeríted a chiriket, hogy az árnyékban létezzenek. – Nagy levegőt vettem, aztán folytattam. – Elhiteted magaddal és szereted azt gondolni, hogy te vagy a Mesterünk. Egyetlen lélek sem tisztel ezen a helyen. Nincs benned semmi becsület. Egyetlen nő sem fekszik le veled szívesen, hacsak nincs bedrogozva. – Közelebb léptem. Majd még közelebb. Pár centire az arcától megálltam. – Inessa undorodott tőled. Minden alkalommal, amikor lefeküdtél vele, gyűlölte. Elmondta nekem, hogy irtózott, amikor megérintetted. Elmondta, hogy soha nem nézett a szemedbe, miközben a haját simogattad és úgy fújtattál, ziháltál fölötte, miközben fölé tornyosultál, mint valami kétségbeesett bolond. – A Mester arca egyre jobban elvörösödött. Visszatartotta a lélegzetét, közel járt a robbanásponthoz.

Elmosolyodtam, előrehajoltam és kihangsúlyozva folytattam.

– De velem mindent akart. – Felemeltem a kezem és megmutattam a tenyeremet. – Azt akarta, hogy megérintsem. – Kinyújtottam a karom. – Azt akarta, hogy megöleljem. – Lenyúltam és megfogtam a farkam. – Velem szabad akaratából volt. Drogok nélkül adta magát nekem… szimplán csak magam miatt. Mindenféle kényszer nélkül.

Egy részem rosszul volt, hogy így beszéltem Inessáról. De, amit mondtam, az teljes mértékben igaz volt. Soha nem basztunk. Amikor együtt voltunk, az valami teljesen más volt. Láttam, ahogy a szavaim a Mester elevenébe vágnak, mintha egy éles késsel felhasítottam volna a húsát.

Végül büszkén hozzátettem:

– Minden alkalommal, amikor vele voltál utánam, azt mondta, hogy az én arcomat képzelte a tiéd helyére. Azt képzelte, hogy én vagyok benne.

A Mester nem tudta tovább hallgatni. Kezével a fémrácsra csapott és vicsorgott.

– Nézni fogom, ahogy ma meghalsz, 901. Ahogy lassan és fájdalmasan halsz meg azon a földön, ahol oly sok másikat megöltél. Nevetni fogok, miközben az utolsó lélegzeteket veszed, aztán leköpöm a holttestedet, amikor elvéreztél. – Hátrébb lépett, aztán úgy folytatta, mintha az előbb nem vesztette volna el a kontrollját a benne fortyogó düh miatt. – Aztán 152 is sorra kerül. A te tiszteletedre fogom megszabadítani a húsától. A lassú halált neked köszönheti majd. Úgy fog meghalni, hogy gyűlöl téged. Hogy tudni fogja, az, hogy téged akarni a legostobább dolog volt, amit valaha tett.

A Mester intett a kezével a chirinek. Továbbra is elszántan álltam, a dühben forgó szemeim nem vettem le a férfiról, aki gyerekkorom óta fogva tartott, miközben a tűt belém szúrták. Diadalmasan elmosolyodott.

Fogalma sem volt, hogy mi fog történni.

Tartottam magam a tervhez, lecsuktam a szemem, amikor a chiri ellépett mellőlem. Meginogtam, majd megkapaszkodtam a falban, miközben a folyadék a testemben áramlott. Amikor kinyitottam a szemem, a Mester mosolygott.

Sarkon fordult, de előtte még azt mondta:

– A székemből fogom nézni az utolsó lélegzeted. Minden más mérkőzéstől eltérően élvezni fogom a gyors halálod, 901. Ezúttal nem lesz semmiféle játék. Csak halál. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.

A Mester elsétált, az őr pedig követte. Amikor látóhatáron kívül volt kiegyenesedtem, éreztem, ahogy a drog átitatja az izmaimat. De ez nem az volt, amit a Mester utasítására kapnom kellett volna. Ez adrenalin volt, hogy a testemet jó erőben tartsa és képes legyen véghez vinni az előttünk álló feladatot.

A chiri a szemembe nézett, aztán mosolyra húzódott a szája, majd azt mondta. – Mindannyian készen állunk.

Helyeslőn bólintottam. Már indult volna, amikor mégis megszólalt:

– A Mester minden egyes chiri nőt a magáévá tett az akaratuk ellenére. Nem sokban különbözünk Inessától. Amikor ma harcolni fogsz, mindannyiunkért teszed. Amikor megállítod a szívét, szabaddá teszed a miénket. Veled vagyunk, bajnok. Mindannyian mögötted állunk. A harcosok. A chiri. Mindenki, akit rabszolgaságba kényszerítettek. Követni fogunk és ha szükséges, meg is halunk. Ma a Vérverem elbukik.

– Köszönöm – mondtam. Az őr, aki mellettünk volt tegnap óta, kiengedte. A chiri elsietett, biztos voltam benne, hogy a helyére igyekszik. A cellám ajtaja nyitva maradt és én kiléptem a folyosóra. Másodpercekkel később Luka, Zaal és Valentin mellettem voltak. Ugyanúgy voltunk felöltözve: csupasz felsőtest és a kötelező fekete nadrág. Láttam, ahogy az adrenalin dolgozik bennük. Az izmaink megfeszültek, ereinkben zubogott a vérünk, hogy öljünk.

Belenéztem mindegyikük szemébe, Valentinébe egy kicsit hosszabban. Az orrán keresztül lassan nagy levegőt vett, majd kijelentette. – Inessáért.

– Inessáért – ismételtem meg.

Megjelent Viktor, Luka pedig a vállára tette a kezét. – Minden készen áll?

Viktor bólintott.

– Mindenki a helyén van. Körülbelül hét percet kell kitöltenetek, amíg az ajtókat le nem zárjuk és a harcosok a helyükre nem mennek.

Luka megveregette Viktor hátát. – Amikor megadod a jelet – Luka ránk nézett –, támadunk.

Szorosabban fogtam a tőreim.

– Mindenkinek tiszta a terv? – kérdezte Luka.

– Igen – válaszoltuk kórusban.

Luka lehajtotta a fejét és lecsukta a szemét. Figyeltem, miközben valamit morog önmagának. Amikor végül felemelte a fejét és kinyitotta a szemét, azt mondta:

– Mindannak, amin keresztül kellett mennünk, amit el kellett viselnünk, ma este pontot teszünk a végére. Mindannyiunknak megvan a saját története. Mindannyiunknak megvan a saját pokla. Minden erre a helyre vezethető vissza. Minden egy férfi miatt van. – Luka nem nevezte meg a Mestert; ennek ellenére mindannyian tudtuk, hogy kiről van szó. Luka egyenként belenézett a szemünkbe. – Megharcoltunk a szabadságunkért, de az igazi szabadságban akkor lesz részünk, ha Arziani meghalt és ez a hely megsemmisült.

Mindannyian elégedetten dörmögtünk, miközben elképzeltük ezt magunkban. Luka összecsukott ököllel megütögette a mellkasát.

– A szabadságnak ára van. Ha egyikünk elesik, a többiek folytatják. Addig pedig kibaszottul nem állunk le, amíg minden egyes faszszopó meg nem halt. – Elmosolyodott és megemelte a hangját. – A testünk sajogni fog, ki leszünk merülve, de nem fogunk megállni!

Egyik lábamról a másikra ugráltam, amikor a tömeg egyre hangosabb zúgását meghallottam. Luka az alagút felé pillantott, majd vissza ránk.

– Mindannyiunknak van párja, akihez vissza kell térnünk. Őrizzétek őket a szívetekben és képzeljétek őket magatok elé. Értük fogunk ölni. A még meg nem született gyerekeinkért. A gyerekekért, akiknek semmi fogalmuk nem lesz erről a pokolról. A gyerekekért, akiket nem fenyeget veszély majd az apjuk tettei miatt.

A képek a fejemben Inessáról, a gyerekeinkről, a legmagasabb szintre emelték az eltökéltségem. Amikor Valentinra és Zaalra néztem, tudtam, hogy ők is így vannak ezzel.

Sípolást hallottunk, Luka pedig sarkon fordult, kezei az oldala mellett és hátranézve visszaszólt. – Találkozunk a küzdőtéren. – Előreszaladt az alagút felé, a hátizmai csak úgy táncoltak, ahogy belépett az arénába égve a vágytól, hogy harcoljon. Újabb sípolás hallatszott és Zaal is elindult, sötét, hosszú haja, csak úgy lobogott utána. Valentin mellém lépett.

– Amikor megölted, menj el a testvéremért. Ne várj ránk, csak menekítsd ki onnan. – Bólintottam, miközben a harmadik sípolást meghallottam és a sebhelyes férfi is befutott a küzdőtérre. Amikor megjelent, a tömeg még hangosabban kezdett őrjöngeni.

A rémálmaik megtestesülése volt.

Az alagúthoz sétáltam és a túloldalán levő fényt néztem. Olyan sokszor mentem át ezen az alagúton, férfiak ezrei haltak meg a kezem által azon a küzdőtéren. De, amikor meghallottam a tömeget vérért kiáltani… amikor megláttam a három bajnokot körözni… tudtam, hogy ez most más.

Ez lesz az utolsó alkalom, hogy a lábaim a homokos talajt érintik. Az utolsó, hogy a vérem eláztatja a földet.

Ez volt a vége, de...

...ez lehetett éppenséggel a kezdet is.

Amikor meghallottam a negyedik sípolást a lábaim maguktól indultak el. Minden lépésnél két nevet dörmögtem magamnak.

– Inessa, Ilya. Inessa, Ilya. Inessa, Ilya.

Miközben a bedrogozott férfit játszottam, egyre hangosabban ismételgettem. Amikor kiléptem a fénybe, felordítottam: – INESSA! – közben Zaal rohanni kezdett felém a tőreivel a kezében és végighúzta a hasamon. Lassan felemeltem a tőröm és támadtam. A tömeg felhördült, amikor eltévesztettem. Amikor szándákosan eltévesztettem a célt. Luka és Valentin felé pillantottam, ők is hitelesen játszották, hogy harcolnak.

Ököl csapódott az ajkamba. Miközben elfordultam, Zaal újra lecsapott. A tőröm nyelével visszatámadtam. Újabb és újabb percek teltek el; ütöttünk és harcoltunk. Vér fröcsögött a szánkból és az orrunkból, a vágott sebekből. De egyikünk sem esett el.

Olyan harcot produkáltunk, hogy a tömeg teljesen megőrült.

Luka elhajolt az ütésem elől a karom alatt, és közben felkiáltott:

– Rajta!

A szívem új ütemmel kezdett verni, azzal, ami vért akar. Nekitámadtam Valentinnak, a tőrömmel megvágtam a karját. Aztán amikor Valentin mozdult, hogy visszatámadjon, Luka feje hátracsapódott és állati üvöltés tört fel belőle.

Egy gyakorlott mozdulattal egymás hátának feszültünk és szembe néztünk a vérszomjas tömeggel. Az emberek egymásra nézegettek, nem értették mi történik. Mindannyian felemeltük a fegyverünket. Én csakis egyetlen arcot kerestem.

A Mesterét.

Elkaptam a meglepett tekintetét, elmosolyodtam, vér csöpögött az ajkamról az államra. A Mester látta a mosolyom, de mielőtt jelet adhatott volna a drága őreinek, hogy siessenek a segítségére, a kijáratok szélesre tárultak. A harcosok lépteinek dobogása robajként hangzott, ahogy berohantak az ajtókon, harci kiáltások törtek fel a torkukból.

A tömeg megmozdult, olyanok voltak, mint a süllyedő hajóról menekülő patkányok, de a harcosok tele voltak dühvel, az elméjük pedig isten tudja mióta volt tiszta.

Egyszerűen csak muszáj volt ölniük.

A Mester őrei a harcosoknak akartak támadni, de a fellázadt Lidércek először őket állították meg.  A gépfegyverek ropogása vegyült a félelem sikolyai és győztes kiáltások hangzavarához. Luka a levegőbe emelte az öklét, miközben őrök jöttek felénk. Amikor megindította a támadást, mind a négyen előrelendültünk, a fegyvereinket felemelve, dühvel a szívünkben. A vörös köd elborította az agyamat, miközben lendítettem. A pengéim átvágtak húst és csontot. Egymás után vágtam le az őröket. Minden egyes eltelt másodperccel a sikolyok hangosabbak, a kispriccelt vér mennyisége egye több lett. Amikor felpillantottam a lelátókra, láttam, hogy néhányan a tömegből megpróbálták felvenni a harcot. A harcosok egyszerűen szétszaggatták őket. A szörnyek elpusztították a gyengéket. 

Kivégeztem az utolsó őrt is a közelemben, aztán felnéztem a Mester helyére. Két őr, az egyik az őrök vezére volt, akik védték őt a testükkel, és alig lehetett látni.

A vérem forrt, elárasztott minden izmot. A lábaim gyorsabban kezdtek mozogni. Az izmaimat a legvégsőkig hajtottam, ahogy beugrottam a lelátóra. Felugrottam a székekhez, mindenkit megsemmisítve, aki az utamba került. Az őrök vezetője addig nem is látott, amíg már késő nem volt. Rám lőtt, de a golyó csak megkarcolta a karomat. Az arcából minden vér kifutott, ahogy a tőröm a szívébe fúródott. Ledobtam haldokló testét a földre, a magatehetetlen test végigbucskázott a lépcsőn. A másik őr el akart rohanni, a lojalitása a Mesterhez abban a pillanatban megszűnt, amikor meglátta a dühöm. Még mielőtt megszökhetett volna, a pengémmel átszúrtam a combizmát. Ő is a földre esett. Meggyőződtem róla, hogy a Mester néz, elvágtam az őr torkát, majd hátba rúgtam és arccal a földre zuhant ő is.

Aztán megfordultam. A felsőtestemet azoknak a vére borította, akiket eddig megöltem. Amikor a Mester szemébe néztem, elmosolyodtam. Elsápadt, a szemével kiutat keresett. Megráztam a fejem, jelezve, hogy innen nincs hova menni.

Kinyúltam felé, megragadtam a zakójánál és magamhoz rántottam. Rettegő sikoly tört fel belőle, aztán a képébe köptem. Levonszoltam a lépcsőn, amíg el nem értünk a küzdőtérre. A szívem izgatottan dobbant, amikor meghallottam a tökéletesre fényesített cipőjének a csikorgását a vérrel borított talajon. Körülöttem mindenki elcsendesedett.

A verem közepére mentem és a Mestert a földre löktem. Megragadtam a hajánál fogva és felhúztam, amíg térdelő pozícióba nem került. Felpillantottam és láttam, hogy minden egyes harcos felém néz. Azok, akik még életben voltak, mind azt nézték, ahogy körözök a Mester körül.

Luka, Valentin és Zaal közelebb jött. A szemük csak úgy csillogott a nemrégiben elkövetett gyilkosságoktól. Mindannyiunkat vér borított. Őrültnek és vadnak néztünk ki.

Olyanok voltunk, mint a Vérverem harcosai.

A többi harcos is közelebb jött és egy nagy körben megálltak a Mester körül. Néztem, ahogy felemeli a fejét és minden egyes harcos szemébe belenéz. Aztán láttam, hogy a vér kifut az arcából, amikor csettintett az ujjával. Ez a mozdulat valaha azt jelentette, hogy engedelmeskedni kell az akaratának.

Ahogy a harcosok egykori gazdájukat, a Mestert nézték felszakadt ajkakkal és összeszorított kezekkel, láttam, amikor megértette.

– Többé nem a rabszolgáid – mondtam neki, a hangom durva volt a harctól.

A Mester pislogott, én pedig hátrébb léptem. Kinyújtottam a kezem Luka, Zaal és Valentin felé. A Mester le sem vette rólam a szemét.

– Mester – mondtam szárazon –, úgy látszik, a versenynek vége. Nem tudod a lojalitást megparancsolni. Azt ki kell érdemelni.

A Lidércek, akik segítettek a lázadásban a kör elejére nyomakodtak, egy idősebb, öltönyt viselő férfi vezette őket.

– Abel – sziszegte a Mester. Abel lassan bólintott.

– A bajnokaid, akiket annyira szerettél, Mester – mondtam szarkasztikusan –, a Volkov Bratva és a Kostava Klán Grúziából. – A Mester Lukára, Zaalra és Valentinra nézett. Luka felé mutattam. – Luka a knayz, valaha rab volt az alaszkai gulágban. Zaal az egyik Kostava iker, akikkel itt kísérleteztél éveken keresztül. – Aztán Valentin felé böktem az ujjammal, aki egyhelyben ugrált. Annyira szorította a fegyvereit, hogy a bütykei elfehéredtek. – Ő pedig – mondtam –, ő volt a húgod…

– A ribanc húga – javított ki Valentin és kivillantotta a fogait.

– A ribanc húgod Ubiytsája. – Valentin közelebb ment a Mesterhez, én pedig folytattam. – A neve Valentin Belrov… ő Inessa testvére. Inessa, ismered. Bár neked ő 152. A Fő Monád. Az, akit ott hagytál kikötözve és megverve az alagsorban.

Nem hittem volna, hogy a Mester még jobban elsápadhat, de így történt. Valentint bámulta, aki hátrahajtotta a fejét és kiordította magából a fájdalmát. Aztán elindult felé és átszúrta a lábikráján a fegyverét. A Mester ordított, ahogy a picanák a földhöz szegezték.

Luka kinyúlt és megragadta Valentint. Egy pillanatra azt hittem, hogy harcolni fog Lukával, hogy megölhesse a Mestert, de Zaal is melléjük lépett és segített őt egyhelyben tartani. Valentin engem bámult.

– Végezd ki! – utasított durván. – Öld meg!

Körbenéztem a helyiségben és láttam az összes harcost, akit a Mester leigázott, reménnyel a szemükben. Reménnyel. Mindannyian szabadságra vágytunk, de soha nem hittük el, hogy részünk lehet benne.

Amikor elé léptem, a Mester felnézett rám. Összehúzott szemmel azt mondtam:

– Ennek ma vége lesz. Innentől kezdve a verem nem létezik. A gulágok, amikről Luka mesélt, egytől egyig meg lesznek semmisítve. A társaid meg fognak halni. A neved feledésbe merül. – A vérére szomjazó harcosok felé intettem a tőreimmel. – Mindannyian magunk mögött hagyjuk ezt a helyet. – Lehajoltam és úgy folytattam. – Visszaszerezzük a nevünket. Aztán… szabadon fogunk élni!

– Én teremtettelek! – sziszegte és dadogta a fájdalmai ellenére. – Mindannyiótokat én teremtettelek! Ebben az arénában istenek voltatok!

– Nem – mondtam, lassan megrázva a fejem. – Rabszolgák voltunk. De odakint azok lehetünk, akik csak akarunk. Így fog történni.

– Ilya – mondta Luka és én a szemébe néztem. Bólintással jelezte, hogy ideje véget vetni ennek.

Így tettem.

Megálltam a Mester mögött, végigpillantottam a harcosokon és a tömegen, a Mester befektetőin, akik pénzt kerestek a bebörtönzésünkkel. Megfogtam az egyik szeretett kindjalomat, lassan a magasba emeltem. Miközben felordítottam egyenesen átszúrtam vele a koponyáját. Végig ordítottam. Minden gyűlöletem és dühöm kiengedtem, hagytam szabadon szállni.

A férfiak némák maradtak. Mindenki a Mestert bámulta, a halott testét, ami még mindig térdelő pozícióban volt.

Ez alkalommal ő volt alattunk.

Ő lett alávetve a kollektív akaratnak.

Valentin törte meg a csendet, amikor szembefordult a harcosokkal és nyugodtan utasította őket.

– Mindet öljétek meg. – A Mester még életben levő emberei felé mutatott. A harcosok nem mozdultak, majd mindenki rám nézett. A mellkasomat elöntötte a büszkeség, amikor rájöttem, hogy az én parancsomra várnak.

Luka előre lépett. – Te vagy a bajnok. Csak tőled fogadnak el parancsot.

Megragadtam a tőröm nyelét és kihúztam a Mesterből, a hulláját a földre löktem. Körbefordultam, majd a magasba emeltem a tőrt és megparancsoltam: – Kibaszottul öljétek meg mindet!

Azonnal elszabadultak az indulatok. A harcosok egy emberként indítottak támadást. Fegyvereiket a magasba emelve nekiestek a tömegnek.

Valentin megragadta a karomat, miközben kihúzta a picanáját a Mester lábából.

– Menj – lökött meg. – Keresd meg Inessát! – A tömegre nézett. – Ezeket a faszokat majd mi elintézzük.

Bólintottam és már ott se voltam. Kifutottam az alagútból, olyan gyorsan kapkodtam a lábaim, ahogy csak bírtam és követtem az útbaigazítást, amit Maya osztott meg Valentinnal múlt éjszaka. Valentin mindenre emlékezett, pontosan megjegyezte, hogy lehet moy prekrasnyyhoz eljutni.

Leszáguldottam az alagsorba vezető lépcsőn, aztán befordultam a sarkon, majd végigszaladtam a keskeny folyosón. Megérkeztem a fém ajtóhoz és egy pillanatnyi hezitálás nélkül kinyitottam.

Összeszorult a gyomrom a látványra. Inessa ki volt kötve, a bőrét mindenhol vér borította. Maya tartotta, a fiatal lány próbált enyhíteni a fájdalmain.

Maya felnézett, amikor meghallotta az ajtót kinyílni. A szemei azonnal megteltek könnyekkel és azt mondta:

– Elvesztette az eszméletét – Maya szipogott. – Próbáltam ébren tartani, de a vér…

Fogtam a kindjaljaimat és elvágtam a köteleket. Inessa azonnal ráesett Mayára. Mielőtt Maya eleshetett volna, elkaptam Inessát. Amikor megláttam a csupasz, szétkorbácsolt hátát, a padlón a vérét, azonnal eszemet vesztettem.

Őrülten kapkodtam a levegőt, amíg meg nem nyugodtam kissé, akkor kisimítottam Inessa haját az arcából. Felnyögött a karjaimban. Próbáltam elkerülni, hogy a sebeihez érjek. Inessa szemei kinyíltak és ködös tekintettel a szemembe nézett. Próbált a feldagadt ajkaival elmosolyodni.

– Moy voin – suttogta. – Az én Ilyám. Hát eljöttél értem.

Lecsukódtak a szemei. Megcsókoltam a homlokát.

– Inessa?

Maya oda lépett mellénk.

– Folyamatosan elveszti az eszméletét, majd magához tér. Segítségre van szüksége.

Megfordultam, hogy visszarohanjak vele, amikor Maya azt kérdezte: – Vége van?

A hangja tele volt reménnyel.

– Igen.

A szája elé kapta a kezét és elkezdtek potyogni a könnyei. Amikor az ajtóhoz léptem, ő nem jött velem. Amikor visszanéztem rá, egyik lábáról a másikra dőlt.

– Én… én nem tudom mit csináljak. Csak ezt ismerem. A családom nem akar. – A kezét a sebhelyes arcához emelte. Láttam az arcán az ismeretlentől való félelmet.

Összetört a szívem az „elveszett kislány” arckifejezése láttán. Inessára pillantottam és eszembe jutott mennyire törődött ezzel a fiatal lánnyal. Ránéztem.

– Velünk jössz. Inessa úgy szeret, mint a húgát. Hozzánk tartozol.

Maya pár pillanatig le volt merevedve, aztán felzokogott. Összeszorult a szívem.

– Gyere – utasítottam és kiviharzottam a folyosóra. Elmosolyodtam, amikor meghallottam Maya talpainak a csattanását mögöttem.

Felviharzottam a lépcsőn és át az alagúton. Hirtelen megtorpantam. Vége volt. A harcosok fel-alá járkáltak. Luka éppen beszédet készült mondani, Zaal mellette volt. A Bratva knayz és a grúz Lideri. Valentin a háttérbe vonult. Minden harcos arra várt, mi fog elhangzani.

Luka megköszörülte a torkát. A boxerei még mindig a kezén voltak.

– Harcosok – kezdte. Az összes férfi őt hallgatta. – A nevem Luka Tolstoi. Talán ez nem mond nektek sokat, de én egy vagyok az egyik gulag termékei közül, amit Arziani – a halott Mesteretek – birtokolt. – Zaal felé bökött az ujjával. – Ő itt Zaal Kostava. Itt nevelkedett. Ő is egy közületek. – Aztán Valentin felé mutatott. – Ő pedig Valentin Belrov.

A férfiak zavartan nézegettek egymásra.

– Mindjárt elmagyarázom. Én egy erős család tagja vagyok, New York Cityből. Az egy másik országban, Amerikában van. A legtöbbetek aktáját megszereztük. Azokban benne vannak a neveitek és hogy honnan származtok. A legtöbbeteknek van családja. Néhányatokat, mint Valentint és Ilyát, a bajnokotokat, elrabolták egy árvaházból. Nekik nincs családjuk. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Mostantól szabadok vagytok. Ti döntitek el, hogy mihez kezdtek az életetekkel. Azok, akiknek van családjuk segítenek azok az őrök, akik segítettek megtervezni ezt a lázadást és segítenek nektek hazajutni is. Azok, akiknek senkijük sincs, titeket szívesen látlak New Yorkban. – Luka összefonta a kezét a mellkasán. – Ha akarjátok, a szervezetem tagjai lehettek.

Zaal előrébb lépett.

– Grúz vagyok, vezetője a brooklyni embereimnek. Ha grúz vagy és sehova nincs menned, az embereim egyike lehetsz. – Zaal Lukára nézett. – A mi családjaink egyesültek. A döntés rajtatok áll.

Luka Viktorra nézett, aki nem messze tőlük állt. Bólintott és Viktor eltűnt.

– Most pedig el kell hagynunk ezt a helyet. – Luka arckifejezése hideg lett. – Meg fogjuk semmisíteni ezt a helyet és velük együtt a halottakat. Harminc percünk van.

Ezután a férfiak megfordultak és a kijárat felé indultak. Mögöttem hangot hallottam. Maya volt az.

– A monebik.  Őket is elengedték. – Maya sóhajtott. – Gyerekek is vannak. A chirik gondoskodnak róluk. Ezek a férfiak befogadják őket. – Luka és Zaal felé bökött az ujjával. – A monebiket is.

Az agyam mintha köd lepte volna be. Túl sok volt ez az egész. Inessa újra felnyögött, kinyitotta a szemeit. Elindultam vele. Valentin látott meg hamarabb. Azonnal hozzánk rohant.

– Inessa – mondta. Megálltam, amikor odaért hozzánk. Láttam, hogy sötétül el a tekintete Inessa állapota láttán.

– Segítségre van szüksége – mondtam. Luka bólintott.

– Egy gép vár ránk, hogy New Yorkba vigyen. A fedélzeten vár ránk egy orvos is.

Összezavarodva néztem Lukára. Ő a vállamra tette a kezét és azt mondta:

– Nálunk otthonra találhatsz. Inessa Valentin vére és te vagy a párja. – A vállam felett Mayára mosolygott. – És te is az új családja része vagy. Mindannyian velünk jöttök. Azok a férfiak és nők, akiknek segítségre van szüksége, később jönnek utánunk.

Inessa újra felnyögött, én pedig még jobban szorítottam magamhoz. Érzelmek öntöttek el, amikor ránéztem.

– Köszönöm – mondtam Lukának elcsukló hangon.

Szabadok voltunk.

Ez valóban megtörténik.

Amikor Inessa hangosan felnyögött, Valentin kisimította a csapzott haját az arcából.

– Inessa – mondta halkan és finoman. Furcsa volt egy ilyen brutális, hideg férfit ennyire gondoskodónak látni.

Ahogy meghallotta a hangját, Inessa kinyitotta a szemeit. Láttam benne a gyengeséget és a zavarodottságot. A szívem őrülten kezdett dobogni, amikor elmosolyodott és felemelte a kisujját.

Valentin fájdalmasan feljajdult, majd a kisujjával megfogta Inessáét. Inessa elmosolyodott, majd suttogva azt mondta:

– Te… eljöttél értem… – Kapkodva vette a levegőt, majd felsóhajtott. – Az én nagy testvérem... az én Valentinom…

Inessa szemei lecsukódtak. Amikor Valentinra néztem könnyek csorogtak le az arcán.

– Menjünk haza. Haza akarok menni az én Zoyámhoz.

Luka és Zaal döbbent arcáról lerítt, hogy soha nem látták Valentint így. Ennyire nyugodtnak és... békésnek?

– Gyerünk – értett egyet Luka, mi pedig utána indultunk. Amikor leértünk a lépcsőn és kiléptünk a szabadba, kapkodva töltöttem meg a tüdőm friss levegővel. Maya szerzett valahonnan egy takarót és betakarta vele Inessát. A hűvös levegőn még jobban szorítottam magamhoz.

Körbenéztem és fémkerítést láttam, meg tornyokat. Megborzongtam. Egy pillanatra felötlött bennem, amikor gyerekként végigvonszoltak ezeken a lépcsőkön. Egy pillanat volt az egész, majd el is tűnt. Nem is bántam. Soha többé nem akartam még csak gondolni sem erre a helyre.

Feketébe öltözött férfiak rohantak felénk egy gép mellől.

– Az a repülőgép – mondta Zaal. – Azzal fogunk hazamenni.

Nyugtalan lettem a gép láttán, de felmentem a lépcsőn és egy kis helyen találtam magam, egy ígéret tartotta csak bennem a lelket: Azzal fogunk hazamenni…

Lesz otthonunk.

Felmordultam, amikor egy fehér kabátos férfi megpróbálta Inessát kivenni a karjaimból. Valentin a karomra tette a kezét.

– Ő az orvos. Segíteni fog neki.

A félelmetes férfira néztem.

– Én fogom lefektetni. Csak mutassátok meg hova. – A doktor buzgón bólogatott. Mutatta az utat, én pedig lefektettem Inessát egy ágyra, a hasára, hogy a hátát tudják kezelni. Leültem az ágy végébe és megfogtam a kezét. A doktor felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Nem megyek innen el.

Maya mellém lépett és türelmesen nézte, hogy mit csinál az orvos. Elvigyorodtam, amikor az orvos ránézve szintén megemelte a szemöldökét. Maya válaszul felemelte az állát, hogy jelezze, ő sem megy sehova.

A gép mozgásba lendült és miközben felszállt, én le sem vettem a szemem az orvosról, aki moy prekrasyyt kezelte. Miközben emelkedtünk, lepillantottam. Mindent lángok borítottak. El tudtam képzelni milyen pusztítás megy végbe odalent.

Így helyes, gondoltam, miközben a narancs és piros lángok egyre jobban elharapóztak. A Vérverem volt az én poklom. Most pedig elnyelték a lángok és minden gonoszságával elég odabent. Most pontosan az a pokol lett, amilyennek mindig is hittem, úgy nézett ki, amilyennek mindig is láttam.

Addig néztem, amíg el nem tűnt a látóteremből.

Aztán csak Inessát néztem.

Néztem, ahogy lélegzik.

Néztem, ahogy békésen alszik.

Mind a ketten szabadok voltunk.