12. fejezet

 

12.

901

                                                                                               Fordította: Suzy

Ma minden másnak érződött. 152-vel a karjaimban ébredtem, ahogy minden nap. De a mai nap nem olyan volt, mint a többi. Megváltoztunk. Megváltoztak a dolgok 152 és köztem.

Én változtam.

Hetek óta azért kaptam meg őt, mert szüksége volt rám a drogok miatt. Múlt éjjel azért kaptam meg őt, mert akart engem. A verem leggyönyörűbb monája engem akart. 

Ma reggel az őr elvitte az őt a lakónegyedébe, de mielőtt elment, elhúzott engem a látószögből és egy hosszú csókot adott az ajkaimra.

Még most is érzem az ízét a számon.

Egy őr jött az ajtóhoz és én kiléptem. Végigsétáltam a folyosón, és ahogy minden nap, megkaptam a drogjaimat. Csak én voltam a sorban, aztán 667 és 140 sorakozott fel mögém.

– A verseny első napja – mondta 667. – A többi harcost elköltöztették a verem egy másik részébe. A gyakorló vermek csak a harcosok és a verseny győztesei számára vannak.

A chiri beinjekciózott és én előresétáltam a vermekhez. A kindjaljaimat a kezemben tartottam. Férfiak gyakorlásának zajai ütötték meg a fülemet. Amikor beléptem a nyitott ajtón, a szememet körbejártattam a mozgó tömegen. 667 és 140 jött mögöttem, és tudtam, hogy ők is nézik.

Mindenféle méretű férfiak edzettek az edzőjükkel. Mindenféle fegyvert használtak: kardokat, tőröket, láncokat, fejszéket, kalapácsokat, sai-okat, dárdákat, bokszereket.

Néhány akcióban lévő férfit néztem. Egyik sem tűnt fenyegetőnek. A szokásos vermemhez mentem, 667 és 140 beugrott a sajátjába mellettem. Csak három másik férfi volt a részlegben velem. Három férfi, akik, ahogy néztem az edzésüket, rögtön felkeltette a figyelmemet. Az egyik sötétebb bőrű volt hosszú, fekete hajjal. Ránéztem a másikra és elkerekedett a szemem. Hatalmas volt, magas, széles vállakkal. Nagyon sebhelyes volt a bőre, a legkomolyabb sebek az arcán voltak. De a nyaka körüli vörös nyom bizonyította, hogy egykor nyakörvet viselt.

A haja fekete volt és a kezeiben két áramtalan picana volt, pont olyan, amilyen néhány őrnél volt. Amikor elfordította a fejét, vicsorogva edzett, tisztán láttam az arcát. Kék szeme volt.

A harmadik férfi hirtelen hátba vágta. Ekkor a figyelmem rá terelődött. Szőke haja volt és barna szeme. Széles és magas volt. Nem tűnt annyira komolynak, mint a másik két férfi, de volt valami a kiállásában, amitől úgy gondoltam, hogy ő a legfenyegetőbb közülük. Olyan nyugodt volt, ami elárulta, kényelmesen érzi magát a veremben. Ahogy vezette a két másik férfit, akikkel edzett, azt mutatta, hogy megszokta az irányítást. Mindig az ilyen tulajdonságok képezték a legkeményebb harcosokat. Azokat, akik hatékonyan meg tudják állítani a szíved dobbanását, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Mintha megérezte volna a bámulásomat, a férfi megfordult. Sötét szemei engem figyeltek és elkomorult. Láttam, hogy ökölbe szorítja a kezeit. Kiválasztott fegyverként pengés bokszerei voltak. Sokszor harcoltam ilyenek ellen ezelőtt. Pont olyan halálos lehet, mint egy tőr, ha tudod, hogyan forgasd őket helyesen.

– A legnagyobb konkurenciánk – mondta 667, a karjait keresztbe fonta a mellkasán.

140 bukkant fel a másik oldalamon. – Nem kapták volna meg ezt a helyet, ha Mester nem tartaná őket értékesnek.

– Igaza van. Értékesek. Jobban mozognak, mint bármelyik másik harcos itt a veremben. Edzettek és hatékonyak.

818, aki a vezetőnek tűnt, hirtelen csatlakozott a másik kettőhöz: 221-hez és 194-hez. Ők hárman minket néztek, mi hárman őket néztük.

Próbáltam azt mutatni, hogy nem érintett, de a szemeim folyamatosan a súlyosan sebhelyes férfit pásztázták. Nem azért, mert féltem vagy aggódtam, hanem a szemei miatt. Annyira hasonlóak voltak, annyira ismerősek. Ugyanolyan színűek, mint 152-nek. Elfordultam. Ki kellett őt űznöm a fejemből. Neki nincs helye ebben a veremben. Ő egy elterelés lenne, olyan, akit nem engedhetek meg magamnak.

Egy alacsony férfi ment oda a három harcoshoz és elhúzta őket. Az edzőm megérkezett és én rutinszerűen követtem őt a verembe. Lassan elkezdtük bemelegíteni az izmaimat. Nem telt el sok idő és máris visszazökkentem a megfelelő elmeállapotomba, és kindjaljaimat az edzőm pajzsának csaptam.

Órák teltek el és a testemen csepegett az izzadság. Mozgásra lettem figyelmes az edzőverem körüli gyalogjárón. A szívem a mellkasomban hatalmasat dobbant, amikor felnéztem és megláttam 152-t közeledni. A vérem azonnal felforrt, amikor megláttam, hogy a Mester karján parádézik. A tekintete üres volt. Egyenesen előrenézett. Mester szorosan fogta, önelégült mosoly volt a kibaszott arcán.

Halkan felmordultam és a dühömet arra használtam, hogy lecsapjak az edzőmre. Hirtelen és gyors erőkifejtéssel szétzúztam a pengéimmel. Hallottam 140-et morogni. Megfordult, látta, hogy Mester az edzésünket figyeli. A szemei alkalmanként elhagyták a három bajnokát és a három új harcoson landoltak, akiket az alacsony grúz felügyelt.

Látva, hogy elterelődött a figyelme, kihasználtam a pillanatot, hogy ránézzek 152-re. Azt reméltem, hogy visszanéz, lop egy pillantást. De ehelyett a három új harcost bámulta. Különös kifejezés suhant át az arcán, olyan, amiből nem tudtam olvasni. Az arca elsápadt. Amikor követtem az utat, hogy mi keltette fel a figyelmét, az a sebhelyes férfira esett. Ő keményen edzett, hatalmas teste tökéletes formában támadta az edzőpárnákat. Könyörtelen volt, ahogy erőteljes ütései majdnem ledöntötték az edzőjét a lábairól.

Megfordult a veremben, most pontosan szemben helyezkedett Mesterrel. A szemei még mindig a feladatra fókuszáltak. De amikor az edző megállásra szólította fel, 194 felnézett és a tekintete találkozott 152-ével.

És többé nem hagyta el.

Birtokló borzongás tört fel végig a bőrömön, amikor ránéztem 152-re és láttam, hogy a férfi tekintetének csapdájába esett. Mester izgatott csillogással a tekintetében figyelte a másik két férfi öklözését. Nem vette észre, hogy a sebhelyes férfi az ő monáját nézi.

Azt nézi, ami az enyém volt.

152 összehúzta a szemeit, pont, ahogy akkor szokta, mikor zavarodott. Amikor ránéztem 194-re, különös kifejezés volt az arcán.

A kezeim remegtek a kindjaljaimon, féltékenység lázként söpört végig rajtam. A lábaim mozgásra készültek. Még egyszer ránéztem 152-re és ezúttal Mester követte a tekintetét. Az álla megfeszült, amikor látta, hogy 152 figyelme nem teljesen az övé.

Sarkon fordulva a Mester intett egy őrnek. Az őr előrelépett.  – Mozgás! – parancsolta és a központi veremre mutatott. 152-őt, aki még mindig 194 tekintetébe volt merülve, magával rángatta, hogy kövesse. Mozdultam, hogy vegye le róla a kezét, amikor 667 megfogta a karomat.

Támadásra készen pördültem meg, de 140 közénk állt. – Megmentett attól, hogy elbaszd és veszélybe sodord a nődet. A Mester után mész ebben a veremben és a pokolban ébredve találod magad.

Az izmaim remegtek, tudván, hogy igaza van. Engem figyelt, készen arra, hogy megint megállítson, amikor vonakodva bólintottam. 140 megveregette a vállam és a központi verem felé mozdultunk. A három másik férfi követett minket, kissé mögöttünk álltak. A többi versenyző is összegyűlt. De nem volt időm, hogy figyelmet fordítsak rájuk. 194 vonta el az össze figyelmem. A friss hús, aki szemet vetett az én nőmre.

A hangtól, ahogy Mester felmászott a pódiumra, felnéztem. Amikor megtettem, elfoglalta a helyét, mindannyiunk fölé tornyosult. De ezúttal magával vitte 152-őt.

A feje leszegve maradt, miközben Mester az emberei előtt parádéztatta a sötétpiros ruhájában. A bal oldalán állt, félénken és alázatosan.

A szívem dagadt, látván, milyen gyönyörű. Az arcára fókuszáltam és láttam, hogy a foltjai és a sebei sminkkel vannak elfedve. Ez feldühített. Mester bántotta őt, aztán ezt elrejtette.

– Harcosok! – kiáltotta Mester és egy mosollyal az arcán felemelte a karjait.  – Üdvözlet a Vérveremben! – A körülöttem lévő férfiak ide-oda ringatóztak, ahogy felnéztek Mesterre, feltüzelve a szavaitól.

Mester leengedte a karjait. – Amint tudjátok, a verseny ma este kezdődik. Ha elsőként harcoltok, az edzőtök már elmondta nektek. – Mester hatásszünetet tartott, aztán azt mondta: – Ez egy négynapos küzdelem. Ha nyersz, eljutsz a következő fordulóba. Ha nem… – Mester elhallgatott és vállat vont. A férfiak motyogtak és morogtak körülöttem, vérszomjasan a gyilkolásra.

Mester itta, magába szívta, és betépett a helyiségben lévő feszültségtől. – A döntőt leszámítva minden küzdelemben párban lesztek. Négy férfi fog eljutni a bajnokság végső szakaszába, és száll harcba a győztes mindent visz küzdelemben. – Bólogatva tette hozzá – Aztán a férfi, aki nyer, aki lemészárolja az útjába kerülő hármat, elnyeri végső jutalmát. – Mester előrébb lépett, letekintett és lassan azt mondta: – Elnyeri a szabadságát.

Ezúttal hangosabb zaj hasított keresztül a vermen, a férfiak a határaikat feszegették. Szabadságot akartak. Ahogy a több tíz férfira néztem, láttam, hogy számukra minden volt az esély, hogy megszabaduljanak a láncaiktól. Ez a bajnokság volt az esélyük arra, hogy többek legyenek, mint amik – gyilkosok, mészárlásra kitenyésztett állatok.

Mester tekintete a három bajnokán landolt és a veremben mellettük lévő három férfin. – A ti körötök holnap lesz. A legalacsonyabb esélyű bajnokok kerülnek az arénába. –  A vérem hőmérséklete megugrott a gondolatra, hogy bármelyiket elkapom. Aztán Mester másik hat férfira nézett rá a verem másik oldalán. Rájuk mutatott és kijelentette: – És ti lesztek az ellenfeleik.

Az ajkaim felhúzódtak, vicsorítottam csalódottságomban. Oldalra néztem, hogy rápillantsak a sebhelyes bajnokra, csak hogy lássam felnézni a pódiumra. Tudtam, hogy mit fogok találni, ha követem a tekintetét. Igazam volt – 152 vonta magára a figyelmét. Amikor megláttam a birtokló kifejezést az arcán, a gyomrom begörcsölt a szükségtől, hogy megszabadítsam a fejétől. De amikor 152 felemelte a fejét és kék szemeiben ugyanolyan érdeklődéssel bámult vissza a férfira, éreztem, hogy a dühöm felülkerekedik az ellenállásomon.

Mi a faszért bámulta a férfit? Miért bámulta a nőt?

Nem hallottam, hogy Mester elengedett minket. A vérem túl hangosan zúgott a fülemben és lüktetett a szememben. Nem vettem észre, hogy a harcosok visszatértek a vermeikbe. Csak vörös ködöt láttam, az igényt, hogy magamnak követeljem 152-t.

Előreviharzottam, a vállam nekiütődött 194-nek. A nagy férfi felmordult az érintkezésre és szembefordult velem. Mielőtt reagált volna, a padlóra dobtam a kindjaljaimat, láttam, hogy ugyanezt teszi a picanáival. Felpörögtem, odarohantam, ahol állt, az öklömmel végigszántottam az állán. A feje hátracsapódott, mintha nyomot se hagytam volna rajta.

Pillanatokon belül ő is megütött, őrült kék szemei belefúródtak az enyéimbe. A mellkasomat az övéhez csapva figyelmeztettem – Kurvára maradj távol tőle. Soha többé ne merj ránézni.

A mellkasomnak feszült. – Vissza.

– Ő az enyém – sziszegtem és megint ütöttem. Az ajkához csaptam az öklömet, rögtön vérezni kezdett. Az ajkához emelte a kezét és a már amúgy is elbaszott arca eltorzult a dühtől. Az izmai megfeszültek, amíg el nem kezdett remegni az erőfeszítéstől. De ahogy felkészültem arra, hogy lecsapjon, egy erős kéz landolt a mellkasomon és eltolt. Hátratántorodtam, mielőtt összeszedtem magam.  Csapatának szőke tagja eltolta a sebhelyest. A sebhelyes próbált elnyomakodni mellette, hogy elkapjon engem.

– Hátrálj! – parancsolta a szőke 194-nek. Meglepődve hallottam őket oroszul beszélni.

– Meg fogom ölni – morogta 194 és engem bámult a szőke válla mögül.  – A magáénak nevezte őt. Kurvára a magáénak nevezte.

A szavaira előretörtem épp mikor a fekete hosszú hajú elrántotta a sebhelyes oroszt az utamból. Ehelyett a szőke vezér felém fordult és lendített. Nehéz ökle az arcomnak ütközött. Visszalendültem, válaszul megütöttem. Vér csorgott a szájából és mosolygott. Vér borította a fehér fogait, miközben én vért ízleltem a nyelvemen.

– Ő ne nézzen rá – parancsoltam oroszul. A szőke pislogott, aztán közelebb lépett.

– Kurvára azt csinál, amit akar – válaszolta.

– Ő az enyém – kiáltottam és a földre vittem a rohadékot. Ütöttem és ütöttem, minden esélyt megragadva. Ő visszavágott. Elhatalmasodott rajtam a düh, mikor ez a férfi nem tört meg az öklöm alatt.

Annyit adott, amennyit kapott, ütései a bordáimba csapódtak és a gyomromba követve minden mozdulatomat. Ziháltam, miközben az orosz bajnok nem adta fel. Izzadt, amikor nem adtam meg magam.

De a lendületem erős maradt. Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy dühös. A hátára gördítettem és a fejéhez szorítottam a fejemet, de ahogy a fejünk találkozott, a hátamra fordított és a tarkómat a padlóhoz csapta.

Végül egy őr sípolt és kezek választottak szét minket. Próbáltam küzdeni az ellen, aki megragadott, éheztem erre a harcra, meg kellett mutatnom nekik, hogy ő az enyém, de a karok túl erősek voltak.

667 és 140 a karjaimnál fogva rántott vissza. Amikor ránéztem a két új bajnokra, ők a vezetőjüket húzták vissza. Barna szemei az enyéimbe kapcsolódtak, és arca megtelt dühvel.

– Lenyűgöző – Mester hangja hallatszódott fentről, miközben lassan tapsolt. Rámeredtem. Izgatottan vigyorgott, miközben a dulakodásunkat nézte. Összehúzott szemmel nézett rám. – Úgy tűnik, végre találtunk egy harcost, aki vetekszik veled, egy vetélytárs, 901. – Aztán ránézett a három új bajnokra és hozzátette – Vagy talán mindhármuk. – Amikor megint rám nézett, azt mondta – Lehet, hogy bajnok vagy itt a veremben, de ez csak egy korlátozott cím.

A szemeim aztán 152-t találták meg, aki engem figyelt, könnyek gyűltek a szemébe. A gyomrom forgott, hogy ilyen feldúltnak láttam. Kétségbeesettnek tűnt. A homloka felé emelte a kezét, de aztán gyorsan az oldalához ejtette. Még mindig sápadt volt a bőre. A tekintetét elszakította az enyémtől és sebhelyes férfira nézett. Megrázta a fejét, aztán elfordult.

Mester megfogta 152 kezét, hogy egymásba karoljanak. A nő vele ment és minden erőmre szükségem volt, hogy ne fussak utána és ne kérdezzem meg, miért bámulta annyira az új férfit.

Egy őr jelent meg a hátam mögött és hozzám nyomta a fegyvere csövét. Én lehajoltam és felvettem a kindjaljaimat. Az alagút felé indultam, 667-et és 140-et követtem. 140 megrántott a karomnál fogva. – Ne csinálj semmit, ami elbassza az esélyeidet a veremben. El kell jutnod a döntőbe, le kell győznöd azokat a rohadékokat.

Visszarántottam a karomat és berobogtam a cellámba. Órákig ültem az ágyamon, amíg az őrök oda nem jöttek, hogy elmondják, megnézhetjük a nyitó küzdelmet a megfigyelő ketrecből. Elhagytam a cellámat. 140 és 667 sétált mellettem. Beléptem a ketrecbe, ahonnan tiszta volt a rálátás a veremre. Ahogy felnéztem a lelátókra, minden hely foglalt volt és pénz cserélt gazdát. Az ajkaim megrándultak az undortól.

– Faszszopók, mindegyik – sziszegte mellettem 140, ahogy a többi harcos oldalra mozdult, hogy előreengedjenek minket. 140 a rácsokon nyugtatta a kezeit és néztük, ahogy a Mester elfoglalja a helyét 152-t irányítva, hogy üljön le elé a padlóra.

A pulzusom száguldott, hogy mennyire gyönyörűen nézett ki. A haja a feje tetején volt és hosszú, begöndörített tincsek lógtak az arca két oldalán. Vállpántos fehér ruhát viselt és hosszú fülbevaló lógott a füléből. Nem tudtam levenni róla a szememet, ahogy ott ült Mester lábai előtt szomorúan és kényelmetlenül.

Nem kellene ott lennie.

Nem kellene, hogy ilyen élete legyen.

Mély mormogás hallatszódott mögülünk. Amikor megfordultam, a három új bajnok vágott át a gyengébb harcosok között. Felállt a hátamon a szőr, amikor megálltak mellettünk. 667 és 140 közelebb jött hozzám. Nem volt szükséges. Elég jól hallottam a sebhelyes férfit. Igaza volt. Elpusztítanám őt a veremben.

Az előttem lévő aréna hátsó részére fókuszáltam. Ez volt az én területem. Ők fognak elbukni.

Mester felállt, hogy jelezzen az őröknek, elkezdődhet a küzdelem. Két férfi futott elő, a fegyvereiket maguk előtt tartották – egy kardot és egy dárdát. Lassú meccs volt, egyik férfi sem szerzett fölényt. Végül aztán a dárdás férfi elhelyezte a tökéletes szúrást a másik szívébe. A halálosan megsebesült férfi azonnal a homokra zuhant.

Pillanatok alatt lemészároltam volna mindkettőt. 

A további meccsek hasonlóan haladtak és végződtek. Minden egyes meccsel meggyőződtem arról, hogy eljuthatok a döntőig. Ahogy rápillantottam a három új férfira, úgy gondoltam, hogy a legtöbbjük, ha nem is mind, de ők is eljutnak. Egy különös sajnálkozó érzés áradt el bennem, amikor belegondoltam a ténybe, hogy 667 és 140 nem fog odáig eljutni.

Nem volt olyan rossz beszélgetni velük az elmúlt néhány hétben. Valójában, azt vettem észre, hogy tetszik a harcosokkal való beszélgetés. Ők megértették ezt az életet. Ők megértették, mit jelent nekem 152.

Ezzel a gondolattal a tekintetem odatévedt, ahol ült. Nem nézte a meccset. Le volt sütve a szeme, a gondolatai máshol jártak. A zavarodott arckifejezését látva elkomorodtam. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj. Az ajkára akartam szorítani az ajkamat és megmosolyogtatni.

152 hirtelen megrezzent. Rögtön tudtam, miért, amikor a Mester a tarkójára szorította a kezét. A Mesternek rideg volt a tekintete, ahogy egy újabb küzdelem végződött különösebb izgalom nélkül. Bántotta a nőt. Feldühítette, hogy a harcosai nem tették izgalmasabbá a gyilkolást.

152 viselte haragjának legnagyobb terhét.

Halk szitkozódás hallatszódott az oldalamnál. Amikor keresztülnéztem a rácsos cellán, a sebhelyes orosz nyilvánvaló dühvel a szemében nézte a 152-t fogó Mestert. Képtelen voltam ott állni és nézni, a ronda rohadék mellett állni, aki a nőmet bámulja, megfordultam és visszamentem a cellámba.

Amikor megérkeztem, leültem az ágyamra és vártam. Vártam és vártam, hogy 152 eljöjjön hozzám. De ahogy elhúzódott az este, és az őrök nem jöttek, elkomorultam. Lépések hallatszódtak odakintről és én felállva vártam, hogy belépjen. De nem ő volt. Mester állt a folyosón.

Egyedül.

– Bajnokok – szólt. Mindannyian a cellaajtókhoz mentünk. Láttam 667-et és 140-et hunyorogni. Mindegyikünk szemébe nézett és azt mondta: – Holnap olyan harcosokkal fogtok szembenézni, akik nem ellenfelek számotokra. De a bajnokaimként elvárom tőletek, hogy megadjátok a közönségemnek, amit akarnak.

– Hol van a monám? – kérdezte 667.

Mester az arcára nézett. – Ma éjjel nem csatlakozik hozzád. – Aztán rám nézett és én észrevettem a győzelmet a szemeiben. – Egyikük sem fog.

Csalódottság hasított belém, de nem engedtem, hogy meglátszódjon.

667 megfeszítette az állát és a kezei megszorították a rácsokat.  – Holnap csinálj jó előadást és viszonzásként megkapod jutalmul – mondta Mester. Elhagyta a szállásunkat és én visszamentem az ágyamhoz. Leroskadtam az ágyamra, kényszerítve magamat, hogy aludjak. De csak 152-re tudtam gondolni. A fém karkötőre, ami beleinjekciózza a drogokat. A drogokat, amik miatt szüksége lenne a kielégülésemre, amikor nem vagyok ott, hogy enyhítsem a fájdalmát.

Kipattantak szemeim és kényszerítettem magam, hogy mozdulatlan maradjak. A harag sűrű volt és forró, ahogy arra gondoltam, hogy az a pöcs az ágyában tartja őt. A sírására gondoltam, hogy az a férfi brutális volt és durva. A birtoklás fényesen égett az elmémben. Hiába próbáltam meg aludni, csak nagyon keveset sikerült.

De a harag parazsa megmaradt.

Ott szunnyadt bennem, de aztán egyre csak fellángolt és növekedett, míg teljes egészében lángra nem lobbantott, és eggyé váltam vele. Üdvözöltem a másnapi küzdelmet. A harcot, amit addig húzok, míg tudom. Mert a díj miatt megéri. Csak hogy még egyszer az ágyamban tudjam 152-t.

Még akkor is, ha a szabad akaratom elvesztését jelentette.

Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy mindent a Mesternek kell adnom, ami maradt belőlem.

* * *

– Ők jók – mondta 667, miközben a sebhelyes férfi kisétált a veremből az alagútba. A hosszú hajú grúzt és a sebhelyes oroszt néztük. Mindketten pillanatokon belül megölték az ellenfeleiket, ahogy beléptek a verembe. A grúz kiszúrta az ellenfele szemeit a sai-aival. A sebhelyes orosz pedig a picanáival betörte a koponyáját. Még csak meg sem izzadt egyik sem.

Egy őr érkezett és 667-re mutatott. 667 a kezeibe vette a fegyvereit és megfordult, hogy az alagútban várakozzon. A versenyküzdelmek gyors fordulók voltak. Alig ért véget az egyik, a másik már kezdődött. Néztem a mérkőzéseket tegnap este és az eddigi maiakat. A közönség imádta. Vérszomjas volt. De a Mester sztoikusan ült végig. 152 a lábainál maradt, ritkán nézett fel.

Látszott, hogy a Mester többet akart a harcosaitól. A fogait csikorgatta, ahogy a grúz és az orosz könnyen legyőzte az ellenfeleit. A Mester a színházat akarta. A vermében nem a halált becsülte meg; hanem az életért küzdő harcot.

A tömeg felhördült, amikor egy férfi kocogott ki a verembe. Simára borotvált feje volt és sápadt bőre. A száma szerint 289. Nagydarab volt és egy kalapácsot tartott a kezében fegyver gyanánt, de abban a percben, ahogy a szőke orosz bajnok, 818, befutott a verembe, láthatóvá vált, hogy ki fog kijönni a veremből élve. A szőke bokszerei már készen álltak a kezein.

Előrefutott, közeledve egyre növelte a sebességét. A nagydarab férfi meglendítette a kalapácsát. De a szőke tökéletes pontossággal három csapást mért az ellenfelére. 818 elfutott mellette, döbbenten, de még állva hagyva az ellenfelét. A férfi lenézett. Követtem a tekintetét. A szőke orosz nyugodtan állt, hátra sem nézett. Hirtelen az ellenfele térdre esett. Láttam, hogy két pengeszúrás volt a gyomrában és egy közvetlenül a szíve felett. Végszóra összecsuklott és nehéz teste a földre zuhant.

A szőke sarkon fordult, kiszaladt a veremből egyenesen az alagútba.

140 sóhajtott. Amikor az arcára néztem, ő is rám nézett. Megrázta a fejét, azt mondta: – Tesztelni fogják a képességeinket.

Egyetértettem. A Mester pontosan azt fogja kapni ettől a versenytől, amit akart – egy új bajnokot. És engem, holtan.

Feltűnt az őr és intett 140-nek, hogy az alagútban várjon. Elment és én szorosabban markoltam a kindjaljaimat, tudtam, hamarosan az én köröm következik. Az őr bezárta a cella ajtaját és én a vermet néztem, vártam, hogy 667 megjelenjen. Mozgásra lettem figyelmes a lelátók háta mögött. Összehúztam a szemöldököm, 667 monáját láttam egy őr karjaiban. Pont, mint ahogy néhány napja 152-nek, az őr egy kést tartott a nyakához. Az őr közvetlenül az alagút előtt állt, közvetlenül 667 látóterében, ahogy kifutott onnan.

Néztem, ahogy a harcos a verembe fut, dobogtak a léptei, miközben körbement a vermen. Meglátta őt, meglátta a nőjét az őr karjaiban. A haragtól eltorzult az arca, ahogy a Mesterre nézett. Mester alig reagált, de egy enyhe vigyorba húzódott a szája.

Izgalmamban a sarkamon hintáztam. Annak a fasznak nem szabad ezt megúsznia. 152 felnézett, amikor 667 dühösen felmordult az ellenfelére várva. A bajnokra nézett, aztán a tekintetét a lelátók mögé vitte. Láttam, hogy a szemei kitágulnak és a szája döbbenten kinyílt. Aztán ahogy reméltem, a ketrecre nézett, ahol voltam. Láthattam az esdeklést a szemeiben.

Azt akarta, hogy azt tegyem, amit a Mester parancsolt. Azt akarta, hogy éljek.

Az alagútban futó lábak hangja keltette fel a figyelmemet. 667 a kezeiben tartotta a tőreit és fogadta az ellenfele szöges husángjának első csapását. A vállain lévő több tíz szög által okozott lyukkal, tudtam, hogy azt teszi, amit a Mester parancsolt.

Műsort adott az embereknek.

Közelebb mentem a rácsokhoz, ahogy 667 ráfordult a harcosra. De ahogy megtette, a harcos 667 feje felé lendítette a husángját. Szinte lassú mozgásként történt ez a szemeim előtt. 667 ösztönösen védekezve a csapás ellen, lehajolt és kieresztette a tőreit. Mindkét hosszú penge úgy hatolt bele az ellenfele mellkasába, mint kés a vajba.

667 arca elsápadt, ahogy megfordulva látta a férfit elesni, fejjel előre a homokba. Az egykor izgatott tömeg, most felhördült csalódottságában. 667 épp akkor fordította a testét a lelátók felé, amikor a Mester intett az őrnek, aki 667 monáját fogta. Egy hangos, fájdalmas ordítás hagyta el 667 száját, ahogy az őr, mint akinek nincs vesztegetni való ideje, végighúzta a pengéjét 667 monájának torkán. A vér azonnal ömleni kezdett a szőke nő nyakából és a szemei kitágultak a félelem és a döbbenet keverékétől.

Az őr a földre dobta az összeeső testét, lehajolt, hogy beletörölje a pengéjét a nő gyorsan bekoszolódott ruhájába. A figyelmem visszairányult 667-re épp, amikor előrelendült és egy csatakiáltás hagyta el a száját. Egyetlen dologra összpontosított a szemeivel, a lelátó alsó szintjeire ugrott, lemészárolva bárkit, aki az útjába kerül, ahogy küzdött, hogy elérje a Mester helyét.

A tömeg elkezdett rohanni a helyeikről, amikor az alagútból 140 száguldott ki magasra tartva a fejszéit. Átrohant a véres homokon, átugrotta a megölt harcos holttestét.

A szívem dörömbölt látva a kijáratok felé rohanó nézőket, a testvéreim kiömlő vérét, ahogy a Mester felé törnek előre. A szükségtől, hogy segítsek nekik, csatlakozni akarván, hogy elkapjuk azt a rohadékot, üvölteni kezdtem csalódottságomban. Megfordultam és a vállamat nekifeszítettem a cellaajtónak. Az nem mozdult, és őrök szaladtak el a fémbörtönöm mellett. A verem felé futottak. A vermet mutató rácsok felé fordultam, megütöttem őket a pengéimmel. – Engedjetek ki! – követeltem és felnéztem. Amikor megtettem, beburkolt a félelem. 667 tántorgott, még sorokra volt a Mester helyétől…. ahol maga előtt tartotta 152-t, mint egy pajzsot. Lövés dördült. Észrevettem, hogy 667-et már meglőtték és az életéért küzd.

Habár 140 még mindig a Mester felé tört, az őrök lövései minden mozdulatát elvétették.

– Nem! – kiáltottam látva, hogy Mester előretolja 152-t oda, ahol 140 közeledett. Megvadultam, ahogy megrohamoztam a rácsokat, a fémhez csapódó fémtől szikrák repkedtek. El akartam kapni a Mestert. Meg akartam büntetni azért, mert pajzsnak használja a nőmet, és amiért megölte 667 monáját.

667 golyókkal a testében tántorgott a lábain. De épp ahogy megingott, egy őr a háta mögé ért és egy golyót eresztett a fejébe. 140 nem hallotta meg a felé érkező lövést. Felemelte a fegyverét készen arra, hogy lecsapjon Mesterre, amikor egy másik őr egy golyót eresztett a koponyája hátuljába. 140 teste megmerevedett, ahogy a koponyája szétrepedt és a teste összeesett a Mester alatt lévő széksorokon.

A félelemmel teli hangok zűrzavara és a tömeg sikolyai semmi volt a torkomból kitörő ordításhoz képest. Az őrök gyorsan mozogtak, összeterelték a tömeget. A Mester nézőit visszakényszerítették a székeikhez. A vezető őr másodpercekkel később jelent meg egy csomó chirivel.  Gumibottal ütötte őket, miközben azt parancsolta nekik, hogy szedjék össze a holttesteket és vigyék ki azokat a ringből.

De a szememet a Mesteren tartottam, aki elengedte 152-t, hogy leporolja a zakóját, mintha mi sem történt volna. 152 remegett, sápadtan imbolygott a helyén.

Leszaladva a verem közepére a Mester felemelte a kezét, miközben a testőrei felemelték a fegyvereiket és kényszerítették a remegő közönséget, hogy figyeljenek. Amikor így tettek, a Mester megszólalt: – Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem emiatt a kis baleset miatt. – Mosolyt erőltetett magára, amin átláttam és azt mondta: – Ez a Vérverem. Egy halálaréna. Esetenként a harcosok elfelejtik, hol a helyük.

Megint megpróbált beszélni, de hangosabban zörgettem a pengéimet a rácsokon, fel-alá járkálva, miközben kiabáltam, hogy kurvára engedjenek ki. A Mester nem nézett vissza rám. Folytatta a beszédet, tájékoztatta a közönséget, hogy egy kis szünet lesz, mielőtt elkezdődik az utolsó meccs: az enyém.

A hátam mögül felhangzó hangokra megfordultam és számos őrt láttam a cellaajtóban. – Kurvára fogd be! – vicsorogta az egyik, de ez csak táplálta a haragomat.

A pengéimet szorítva, az ajtóhoz rohantam. Az őrök hátraugrottak, magasra tartották a fegyvereiket. Az egyikük egy ismeretlen fegyvert emelt a mellkasom felé. Amikor hátraléptem, hogy megint előretörjek, valamit kilőtt a fegyverből és az a mellkasomnak csapódott. Lenézve egy kis golyócskát láttam, ami megütötte a bőrömet. Felnéztem, felháborodtam, hogy meglőttek. Megmozdítottam a lábaimat, hogy kitámasszak, és az őrre törjek, de hirtelen a lábaim elnehezültek és a látásom kezdett elhomályosulni.

– Telitalálat! – kiáltott egyikük, ahogy a világ elmozdult és addig botorkáltam, míg el nem értem a cella falát. Hallottam, ahogy a zár kinyílt. Homályosan láttam, hogy több feketébe öltözött őr tölti meg a cellát.

Kezek ragadták meg a karjaimat és kirángattak a cellából a folyosóra. A lábaim próbáltak támaszt találni az alattam lévő homokon, de az izmaim nehezen működtek.

Az őrök ledobtak a padlóra. Puffanva értem földre és pislogtam. Kissé kitisztult a látásom, de a mozdulataim késtek, a végtagjaim egy pillanattal később mozdultak, mint ahogy parancsoltam nekik.

Az őrök körbevettek, felemelt fegyverekkel. Sikerült ülő pozícióba nyomnom magam, épp, mikor két láb került a látóterembe. Két láb, fekete cipőt viselve.

Későn úszott be az agyamba, hogy kihez tartoznak a lábak, ahogy kilengtek, belecsapódva a bordáimba. A homokra estem, a durva szemcsék a számba csaptak. Kiköptem a homokot és próbáltam felülni, de ahogy megtettem, a lábak az arcomba rúgtak. A vér íze áradt szét a nyelvemen.

– Te érzelgős szardarab! – mordult egy hang felém, le oda, ahol feküdtem. A Mester hangja volt. Ujjak ragadták meg a hajamat és hátrarántották a fejemet. Mester arca úszott be és ki a fókuszból, ahogy az arcomra meredt. – Mind azt hittétek, fellázadhattok? – csattant fel egyszerűen. – Azt hittétek, hogy legyőzhettek a saját kibaszott vermemben?

Próbáltam megmondani, hogy bassza meg. Hogy bántani merészelte 152-t, merte az útjába állítani, de semmi nem jött ki. Mester keze elengedte a fejemet. A padló felé akart billenni, de küzdöttem, hogy magasan tartsam. Mester lenevetett oda, ahol feküdtem, bedrogozva és erőtlenül. – Azt hiszed, tudsz harcolni? – kérdezte kajánul. A Mester aztán az őrökre nézett. – Hozzátok a chiriket, hogy gyorsan tisztítsák meg a lelátót és a vermet. – Belém rúgott a padlón, aztán azt mondta – Aztán vigyétek az alagútba. Harcolni fog. És ma este végre meghal.

A Mester elsétált és én ott feküdtem a kemény homokos padlón, a szavait játszottam vissza a fejemben. Aztán vigyétek az alagútba. Ma este harcolni fog. És ma este végre meghal… 152 rémült arca villant bele a fejembe.

Még bedrogozva is a padlóra tettem a kezeimet és kényszerítettem magam, hogy felüljek. A karjaim remegtek az erőfeszítéstől, de tartottam magam, miközben láttam 152-t sikítani, mikor Mester maga elé tolta őt, ahogy 667 és 140 előretört. Harag kavargott a gyomromban. Kinyújtottam a kezem, éreztem a pengéimet magam mellett feküdni. A kezeimet körülzártam a markolatokon, jobban éreztem magam tudva, hogy hűvös acélt tartok a kezeimben. Olyan régóta harcoltam már ezekkel a kindjaljokkal, hogy imádkoztam, a testem emlékezzen arra, hogyan harcoljak.

El kell jutnom a döntőig. Élnem kellett 152-ért.

A lábaimat mozgatva sikerült felnyomnom magam, hogy felálljak, inogtam, ahogy a lábaim majdnem feladták. Összeszorítottam a fogaimat, ahogy a fejem lebegett. Kacagás és nevetés harsogott körülöttem. Az őrök gúnyolódtak, miközben felálltam, a hangjuk apró csengőkként hallatszódtak a füleimben.

Valahonnan messziről füttyszó hangzott és egy kéz előrenyomott engem, ahogy botladozva az alagúthoz mentem. Az alagút sötét volt. A látásom lüktetett és fekete pontok csillogtak, amikor a végén lévő fény kiégette a szemeim.

– Menj! – parancsolta egy hang. A nőm arcát tartottam a gondolataimban, miközben előrenyomtam a nehézkes lábaimat. A vállaim a falnak csapódtak, ahogy bebotorkáltam a verembe. A tömeg csendben volt, ahogy keresztülsétáltam. Felemeltem a fejem, a nézőtér homályos vonal volt a sötétségben.

Próbáltam megkeresni őt, de képtelen voltam megtalálni. Elhallgattam, próbáltam meghallani az ellenfelemet. Későn hallottam meg, de meghallottam. Valakinek a nyögését, aki felemelt valami nehezet, majd lágy szellő borzolta a tarkómat és lehajoltam, amint egy láncnak tűnő dolog lendült, pont ahol a fejem volt. A kindjaljaimat tartva megfordultam és nekilendültem, éreztem a súlyváltozást, ahogy összeakadtam valamivel. Tudtam, hogy eltaláltam az ellenfelemet, de nem döftem elég mélyre.

Megráztam a fejem, ahogy pár lépést hátratántorodtam. Elpislogtam a homályosságot a szememből épp időben ahhoz, hogy meglássak egy magas férfit felém futni láncot forgatva a feje felett, aminek a végéhez valami kerek csatlakozott.

Lebuktam a padlóra, ahogy a lánc végén lévő golyó a homokba csapódott a fejem mögött. Kirúgtam a lábammal, ahogy a harcos elhaladt, földre vittem ezzel a magas férfit. A lábaim nem voltak elég erősek, hogy állva tartsanak. Ezt a gyilkolást a padlón kellett befejeznem. Ez volt az egyetlen esélyem.

A tömeg hangereje megnőtt. A térdemre emelkedtem, körülnéztem magam körül. Nem tudtam meghatározni, merre volt az ellenfelem. Hirtelen egy vastag lánc csavarodott a nyakam köré, elállítva a légzésemet. Elejtettem a pengéimet, felnyúltam és próbáltam elhúzni, de az ellenfelem fogása túl szoros volt. Belekarmoltam a kezeibe, kényszerítettem az ujjaimat a működésre, de nem mozdultak. Imádkozva, hogy működjön, előrehajoltam. Egy hirtelen felemeléssel hátracsaptam a fejemet oda, ahol reményeim szerint az orra volt.

Hallottam a csont törését. Kihasználva a fogásának pillanatnyi lazulását a láncon, kirántottam azt a kezéből és áthajítottam a vermen. Nem voltam biztos abban, milyen messzire esett, de nem is volt esélyem ellenőrizni, mert az ellenfelem a hátamra fordított és a csípőmre ült. Kezei a torkom körül. Megszorított, megint elzárta a levegőellátásomat. A lábaimmal próbáltam lerúgni magamtól. De ő kitartott.

Fekete pontok kezdték ellepni a beszűkült látásomat. A szemeim kezdtek lecsukódni. El akartam engedni. Ebben a pillanatban engedni akartam a sötétségnek. De ahogy az agyam kitisztult a halál küszöbén, a nőm mosolygós arca töltötte ki az űrt. Az arca, ahogy megkaptam őt, mindketten azért választottuk, hogy egyesülünk, mert azt akartuk. Aztán elképzeltem, ahogy a Mester megütötte őt, hogy maga elé tolja őt, hogy védje a szánalmas seggét.

Nem hagyhattam egyedül.

Kinyitva a szemem pislogtam, megmozdítottam a mellettem fekvő ernyedt karomat. Elkezdtem magamhoz húzni, hogy megpróbáljak az ellenfelem ellen küzdeni, amikor a tenyerem hűvös fémen futott keresztül. A szívem dübörgött a reménytől, ahogy sikerült megragadnom a markolatot. Remegő kézzel bíztam az izmaimban, hogy segítenek befejezni ezt a meccset.

Próbáltam levegőt venni, de lehetetlen volt lélegezni. Tudtam, hogy az ájulás szélén állok, a maradék erőmet felhasználva felemeltem a kindjalomat és megcéloztam az ellenfelem fejét. A penge valami keménybe hatolt, és amikor az ujjai elengedték a nyakamat és meleg folyadék spriccelt az arcomra, tudtam, hogy átvágtam a koponyáját.

A harcos teste oldalra dőlt és a tömeg ordítása fülsüketítővé vált. Kapkodtam a levegőt, a torkom égett, ahogy beszívtam a nagyon is szükséges levegőt. De nem tudtam mozdulni. Az izmaim kimerültek, a drog végül átvette az irányítást.

Nem tudtam biztosan, meddig feküdtem ott, de karok fogtak közre, felemeltek a padlóról és elkezdtek kivonszolni a veremből. Mielőtt elértem volna az alagutat, találtam magamban annyi erőt, hogy a fejem a lelátók felé fordítsam, oda, ahol a Mester ült. Dühös tekintettel nézte a kimenetelemet, de 152 megkönnyebbülten nézett rám. Úgy gondoltam, rámosolyogtam, de a drogok hatása alatt nem voltam biztos benne.

De a nőm így tett.

Megajándékozott a titkos mosolyával a Mester figyelő tekintetétől távol.

Amit csak szívből adott.

Csak nekem.

Mindig csak nekem.