13. fejezet

 

13.

152

                                                                                               Fordította: Katie

Fogalmam sem volt róla, hogy a szív verhet annyira gyorsan, hogy úgy érzed bármelyik pillanatban darabjaira hullhat. Miközben néztem 901-et, ahogy véresen összeesik a veremben, és képtelen összeszedni az erejét, tudtam, hogy a Mester bántotta, hogy valahogyan bedrogozta. Azért bántotta, mert megpróbált megmenteni engem, megmenteni a két bajnoktól, akik megtámadtak.

Hányinger kaparta a torkomat, amikor visszagondoltam a pillanatra, amikor a Mester arra utasította az őrt, hogy 667-es monájának a torkát vágja el. Az élettelen szemeire, arra, ahogy a teste a földre rogyott, és a föld úszott a vérétől. És 901 nekirontott a rácsoknak, hogy eljusson hozzám, hogy elérjen, miközben a Mester pajzsként használt.

Hogy megvédje magát.

A Mester felállt a helyéről, miközben négy őr kivonszolta 901-est. A szívem szét akart robbanni a mellkasomban, majd egy pillanatra kihagyott egy ütemet, amikor megláttam a felhasadt ajkain egy apró mosolyt.

Olyan jóképű volt. Annyira odavoltam érte, szinte képtelen voltam elviselni, amit iránta éreztem.

A Mester besétált az emberek közé, mert valamennyien pánikba estek és nyugtalanok voltak a bajnokok támadása miatt. A Mester mindent megtett, hogy lenyugtassa őket, de én láttam a feszültséget és a haragot az arcán.

Egy kéz megragadta a karomat, és azon kaptam magam, hogy egy őr talpra kényszerít. Durván az alagúthoz ráncigált, ahol Maya várt rám, hogy visszakísérjen a szobámba. A szemei alázatosan a földet nézték, amikor odaértem hozzá. Mellém lépett és követtük az őr tempós lépteit. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam. Örültem, hogy az őr gyors volt, mivel egyértelműen vissza kellett térnie a verembe, és én egyedül akartam lenni Mayával. Ki kellett találnom, hogyan juthatok el 901-hez.

Ahogy odaértünk az ajtóhoz, az őr mind a kettőnket belökött az ajtón. Becsapta az ajtót, mi pedig egy szó nélkül álldogáltunk a szobában.

Maya a zárhoz lépett és belülről bezárta az ajtót. Amikor megvolt vele, a kezemmel az oldalsó helyiség felé intettem, mert biztos akartam lenni benne, hogy nem hallgatnak ki minket.

Abban a pillanatban, ahogy leengedtem a függönyt, ami elválasztotta a szoba többi részétől, megszólalt. – Kisasszony? Mi történt? Az egész hely káosz és pánik.

A homlokomra szorítottam a kezem és leültem a kanapéra. Maya leguggolt elém. Hitetlenkedve ráztam a fejem a mai nap történései miatt. Maya megfogta a kezem támogatásként, én pedig hálásan rámosolyogtam. Maya szemébe nézve kiböktem:

– A bajnokok fellázadtak.

Maya szemei hatalmasra kerekedtek.

– 901? – kérdezte aggódva.

Megráztam a fejem.

– Be volt zárva a várakozó cellába. A másik két férfi volt. – Gyorsan elmeséltem a történteket.

Maya felállt és a székhez kísért, ami a szoba közepén állt.  Leültem az öltözőasztal székére és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor kivette a tűket a hajamból. Felnyögtem, ahogy az ujjaival a fejbőrömet átmasszírozta, majd hallottam, hogy Maya felsóhajt.

– Mi az? – kérdeztem és közben éreztem az ideges energiát körülöttünk.

Lassan elém sétált.

– Kisasszony – mondta halkan és kicsit elmosolyodott.

– Mi az?

Maya megfogta a kezem. – Megtudtam a nevét.

Egy pillanat alatt az egekbe szökött a pulzusom.

– Micsoda? – suttogtam hitetlenkedve.

Maya bólintott és megszorította a kezem.

– És 901-ét is tudom.

– Hogyan?

Maya megvonta a vállát. – Megkértem a chirit, hogy segítsen. Zárt közösség vagyunk, és segítünk egymásnak. – A szemembe nézett és folytatta. – Az egyik chiri takarítót, aki az irodákért felel, megkértem, hogy nézze meg az ön és 901-es nevét.

A testem pattanásig feszült, míg arra vártam, hogy leleplezze a legnagyobb titkot az életemben.

– Ön Inessa Belrova, kisasszony. Oroszországból.

Ahogy kimondta a nevem, úgy éreztem, mintha a lelkemről a láthatatlan láncok, amik a sötétségben tartottak szétszakadnak.

– Inessa… Belrova… – ismételtem, és éreztem, ahogy egy könnycsepp kicsordul a szememből.

Maya letörölte a hüvelykujjával a könnyeimet, aztán folytatta. – 901 neve pedig Ilya. Ilya Konev. Ő is orosz.

Felzokogtam, miközben 901-re gondoltam, vagyis Ilya jóképű arcára, amihez ez a gyönyörű név tartozott.

– Ilya – suttogtam, élvezet volt a nevének betűit kimondani. – Inessa és Ilya.

Felnevettem, de a nevetés a torkomban akadt. Addig pislogtam, amíg a látásom ki nem tisztult.

– Van nevünk – mondtam Mayának. Ő válaszként bólintott. – Nevünk – ismételtem és ismét felnevettem, de ezúttal ő is velem nevetett.

Előrehajoltam és megöleltem Mayát. – Hogyan tudom valaha is megköszönni?

Maya megfeszült, én azonnal visszahúzódtam.

Könnyes lett a szeme, miközben válaszolt.

– Amióta önt szolgálom, úgy kezelt engem, mintha ember lennék, mintha lennék valaki. Ez mindennél sokkal többet számít nekem, kisasszony.

– Nincs igazad – mondtam. Maya megrázta a fejét. Hirtelen elkomolyodott. Türelmesen vártam, hogy megszólaljon.

– Kisasszony, mást is megtudtam. – Visszatartott lélegzettel vártam a folytatást. – Önnek volt egy testvére. Valentinnak, Valentin Belrovnak hívták.

Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha egy törött váza lennék, ami visszavitt az időben. Én voltam a törött darabok, az összetört és helyrehozhatatlannak tűnő, akit hirtelen megjavítottak és újra összeraktak egy normális állapotba.

– Valentin – mondtam és azonnal magam előtt láttam egy fiatal fiút, aki átölel, miközben egy kis ketrecben zötykölődünk. Sírtam, de ő szorosan ölelt, megpuszilt és ettől biztonságban éreztem magam. A fiú, akinek integettem.

A kezemet a szám elé kaptam. A szemeim lecsukódtak, amikor azt suttogtam: Hiányozni fogsz. Maya nem szólt egy szót sem, nem kérdezte, hogy miért mondtam ezt, de elmondtam neki.

– Amikor szétválasztottak minket, ő harcolt, hogy visszajöjjön hozzám…. – Beugrott egy kép magas falakról és tornyokról. Hóról és sötét léptekről. – Én integettem és azt mondtam neki, hiányozni fogsz.

A szívem mintha kettéhasadt volna a képektől, amik megjelentek a fejemben. Ő fiatalon, ahogy edz. Aztán idősebben, Maya körüli korban, fém nyakörvvel a nyakában. A nyakamhoz nyúltam és az ujjaimmal a bőröm simogattam ott, ahol a nyakörve volt.

– Nyakörv volt rajta – mondtam és egy fekete ruhába öltözött nőt láttam, aki arra használt engem, hogy kényszerítse, hogy behódoljon és megadja magát neki. – Az Úrnő – szinte köptem a nevét. Alig emlékeztem rá, mégis valami azt súgta, hogy minden porcikámmal gyűlöltem őt.

– Igen – mondta Maya. – A Mester testvére. Ő rabolta el önöket és ő vitte el a testvérét.

– De én visszajöttem – tisztáztam. Maya szomorúan bólintott.

Szomorúan.

– Hogyan? – kérdeztem.

Maya sóhajtott, aztán kibökte.

– Az Úrnőt megölték nem olyan régen. Nem tudom hogyan, ki tette vagy hol történt, csak azt tudom, hogy halott.

– És a testvérem?

Maya megrázta a fejét. – Nem tudták.

Próbáltam többre is emlékezni, de nem ment. Fáradt és zavarodott voltam. És Ilya…

– Látni akarom Ilyát!  – mondtam Mayának.

Együttérzőn bólintott, de azt mondta:

– A Mester nem fogja megengedni, kisasszony. Ha szembe szegül a parancsaival, meg fogja önt büntetni. – Félre kapta a szemét, aztán újra rám nézett. Ismertem azt a nézést. Semmi jót nem jelentett.

Hezitált, de én csak sürgettem.

– Csak bökd ki!

Maya nagy levegőt vett, majd azt mondta:

– A Mester nem szándékozik többé Ilyának adni. Hallottam, amikor azt mondta az egyik őrnek, hogy elérte, amit akart azzal, hogy neki ajándékozott.

Maya nem mondott többet, de nem hagytam ennyiben.

– Mondd el! Mindent. Kérlek!

Maya becsukta a szemeit.

– Azt mondta, hogy ön túlságosan szép, és nem akarja, hogy megismétlődjön az, ami az utolsó Fő Monájával történt. Nem akarja, hogy önnel is ugyanaz történjen. Azt mondta, hogy ha egyszer vége ennek a versenynek, ki sem teheti a lábát ebből a szobából. Magának akarja és csakis magának. Azt mondta, hogy tudja, ön is ugyanígy érez.

Undor kaparta a torkom.

– Én hitettem el ezt vele – mondtam megdermedve. – Ilya cellájában gondoskodtam róla, hogy azt higgye, Ilya semmilyen hatással nem volt rám. Hogy a Mestert akarom.

Maya együttérzőn nézett rám. Megszorította a kezem, és megrázta a fejét.

– Kisasszony, nem szegülhet szembe a Mesterrel. Ha azt hiszi, hogy őt akarja, és aztán elárulja, biztosan megöli. Amit az utolsó Fő Monájával tett, az borzalmas volt. És önt még jobban kedveli nála, sokkal, sokkal jobban. Ami azt jelenti…

– Engem jobban bántana – fejeztem be helyette. – A fájdalom sokkal rosszabb lesz.

Maya bólintott.

Csak szomorúságot éreztem. Szomorúságot és hogy a helyzetem lehetetlen. A szívemre tettem a kezem és azt suttogtam:

– Maya. Ha arra gondolok, hogy soha többé nem látom Ilyát, úgy érzem, hogy a szívem ketté hasad.

Maya semmit nem mondott. De hát mit is mondhatott volna?

– Jöjjön, kisasszony – mondta végül. – Vegyen egy fürdőt, amíg a Mester ide nem jön.

– Ilya – mondtam kábultan, miközben a szobába vezetett. – Az ő neve Ilya, én Inessa vagyok és volt egy testvérem, akinek Valentin a neve.

– Igen, kisasszony. – A könnyeim kicsordultak. Ilya még a nevét sem tudta. Ha nem találkozom vele, talán soha nem tudja meg, hogy így hívják. És ebbe a szobába leszek bezárva, soha nem fogom megtudni, hogy mi történt a testvéremmel. Valami furcsa oknál fogva a sebhelyes arcú harcos, 194 jutott eszembe. Rajtakaptam, hogy engem figyel, de a legzavaróbb az volt, hogy ez engem nem is zavart. Tudom, hogy azért, mert emlékeztetett arra a férfira, akit álmaiban látok.

Ahogy Maya sebhelyes arcára néztem azon gondolkodtam, hogy ők csináltak-e belőle chirit. A sebhelyek és torzulások nem voltak újdonságok a veremben – a rabszolgákat a legkisebb dologért is brutálisan megbüntették. Mint Mayát. Az jutott eszembe, vajon gondoskodott-e rólam, amikor be voltam drogozva és azt sem tudtam, hogy hol vagyok és ki vagyok.

Tudtam, talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. Végeredményben is, ez a Mester felségterülete és én vagyok a kedvenc játéka.

Amit a Mester akart, azt megkapta.

Most pedig engem akart, méghozzá bezárva.

Szóval be leszek zárva.

Ilyen egyszerűen ment ez.

* * *

Megfordultam az ágyon, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Csak 901-re tudtam gondolni. Nem, Ilyára. Még mindig elfelejtem, hogy nevezhetem a nevén. Volt neve.

Ilya,

Inessa.

Valentin.

Épp, amikor lerúgtam a lábamról a takarót, kopogtak az ajtómon. Felültem. Maya jelent meg a másik szobából és az ajtó felé tartott. Amikor kinyitotta az őr mondott neki valamit. Maya bólintott, majd becsukta az ajtót.

Kihúztam magam.

– Mi az?

Maya mellém lépett és azt mondta:

– A Mester ma este nem látogat meg. A vendégeit szórakoztatja a támadás után.

Bólintottam, már éppen visszafeküdtem volna, amikor megmerevedtem.

– Maya – mondtam halkan, szándékosan suttogva.

Maya félre biccentette a fejét, miközben hallgatott. Felhajtottam a takarót és az ágy szélére ültem.

– Látnom kell Ilyát. – A neve még mindig furcsán ismeretlennek hangzott a számból.

– Nem – mondta Maya és hozzám lépett.

– Muszáj – mondtam és felálltam.

Maya megragadta a kezem és a szemembe nézett.

– Nem lehet, kisasszony.

– Inessa – suttogtam és hatalmas súly gördült le a mellkasomról, amiről eddig nem is tudtam, hogy nyomja. – Hívj a nevemen, hívj Inessának. Én neked nem kisasszony vagyok. Most már egyek vagyunk.

Maya nem reagált. Néma maradt, de a csillogó szemei elárulták, hogy érzi magát.

– Kisasszony… Inessa – javította ki magát gyorsan –, ön is tudja, hogy nem biztonságos.

Egyetértően bólintottam, de nem tudtam Ilya nevét kiverni a fejemből. Elengedtem Maya kezét és az ajtó felé indultam.

– Én megyek. Muszáj. Ilyának van neve. Volt élete a verem előtt. Ő is valaki. Meg kell neki mondanom. – A szívemre tettem a kezem. – A nevünk része a szabadság felé vezető útnak. Tudnia kell.

Maya a tekintetemet fürkészte, majd megereszkedett vállal azt mondta:

– Maradjon itt.

Maya megkerült és kinyitotta az ajtót, de aztán visszafordult felém.

– Nincsenek őrök. Mindannyian a vendégeket őrzik, néhányan megpróbálnak majd elmenni a ma történtek után.

– Akkor könnyen Ilya közelébe juthatunk?

Maya összevont szemöldökkel válaszolt.

– Nem lesz könnyű. De könnyen találhatunk kifogást, ha szükség lenne rá.

Megráztam a fejem.

– Ne, nem kockáztatom az életed.

– Nélkülem nem fog sikerülni.

– Maya… – szólaltam meg, de közbe vágott.

– Az én életem semmit sem ér. Bármelyik őr dönthet úgy, hogy megöl vagy hogy kitölti rajtam a szeszélyét. Sokkal több chiri hal meg a veremben, mint harcos és monebi együttvéve. Mi semmik vagyunk ezeknek az embereknek. Ha már egyszer az életem úgyis veszélyben van, akkor inkább halok meg úgy, hogy valami jót tettem, mint valaki dühös keze által.

– Maya – suttogtam és gyűlöltem, hogy ilyen volt az élete.

Megszorította a kezem, majd kilépett az ajtón, én pedig követtem. A folyosó szokatlanul csendes volt. A lehető legkönnyedebben és leggyorsabban lépkedtem Maya mögött.  A szemeim idegesen kapkodtam ide-oda, de alig hallottunk valamit miközben a bajnokok negyedébe tartottunk.

Ilya cellája sötét volt. Maya kinyitotta a zárat egy kulccsal, amit a ruhájából varázsolt elő, aztán egy hang nélkül kinyitotta az ajtót. Egy halk nyikkanás törte meg a folyosó némaságát. Megmerevedtem és azért imádkoztam, hogy egy őr se legyen a közelben. Semmi nem történt. Minden néma maradt.

Beléptem az ajtón. Maya félszegen ált mögöttem. Felé nyúltam és a kezem a sebhelyes arcára tettem. Felnézett rám a sötét szemeivel.

– Menj – suttogtam, de megrázta a fejét. – Menj. – Ismételtem meg. – Ne tedd az életed kockára miattam. Ha elkapnak, azt mondom saját akaratomból jöttem ide.

Úgy látszott, hogy esze ágában sincs megmozdulni, de amikor elvettem a kezem legyőzötten bólintott és eltűnt a folyosón. Megacéloztam az idegeim és beléptem a cellába. Összehúzott szemmel próbáltam a szemem a kevés fényhez szoktatni. A távolabbi falon egy lámpa égett halvány fénnyel, amitől az egész cella ködös sárga fénybe borult.

Halk nyögés hallatszott a távolabbi faltól. Közelebb mentem. A véres, meztelen Ilya a földön feküdt. Odasiettem és letérdeltem mellé.

A kezeim a hatalmas teste felett köröztek. Nem tudtam hol érinthetném meg. Nem tudtam hol sérült meg. Megérezte, hogy ott vagyok és fájdalmak közt a hátára fordult. A kék szemeivel rám pislogott. A bal szeme dagadt volt és zúzódott. Vér száradt a bőrére és a haja össze volt ragadva a vértől és az izzadságtól.

Ilya mély levegőt vett, közben zihált. Attól, hogy mennyire össze van törve rosszul éreztem magam. Ez a hatalmas férfi, a legyőzhetetlen bajnok most sebezhetőnek tűnt. Rám bámult. Nem tudtam miért, aztán felemelte a kezét és megsimította az arcom.

Felemeltem a kezem és az övére tettem, hogy ne vehesse el onnan, ahol volt.

– Moy prekrasnyy? – suttogta alig hallhatóan.

– Igen – válaszoltam és előrehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. Ilyen közelségben láttam, hogy a pupillája ki van tágulva. – Bedrogoztak – mondtam és a testét vizslattam, hogy megtudjam hol sérült meg a legjobban.

Ilya a szabad kezét a mellkasára tette, ahol megláttam egy szúrás nyomát.

– Úgy lőtték beléd? – kérdeztem. Megmerevedtem, azon gondolkoztam, honnan tudtam, hogy a Lidércek tették. Bevillant egy fiatal fiú, akit meglőttek. Egy fekete hajú fiú. Az, akivel álmodni szoktam.

– Igen – dörmögte Ilya, amivel elérte, hogy újra rá figyeljek.

Megrándult a keze az arcomon, aztán egyenesen a szemembe nézett.

– Tegnap éjjel… amikor nem jöttél.

– Megtiltott veled minden kapcsolatot.

Összeszorította az állkapcsát. Félrenézett és megláttam a zúzódást, egy kéz nyomát a nyakán. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy milyen közel volt ahhoz, hogy meghaljon. Felálltam és a kezéért nyúltam. Ilya az ujjaim közé fűzte az ujjait, fenntartás nélkül bízott bennem.

Felsegítettem és a tusolóhoz kísértem. Megnyitottam a csapot és a víz azonnal beterített. Nem törődtem a ruhámmal, nekiálltam beszappanozni. A kezem minden izma minden egyes négyzetcentiméterét bejárta; Ilya hatalmas teste még mindig bizonytalan volt a drogok miatt. Egymás után nyomtam a csókokat a hátára és a vállára, aztán elé léptem.

Ilya lehajtotta a fejét, miközben engem nézett, ahogy megmosdatom. A kezeim végigsimítottak a törzsén és a kemény mellkasán, Ilya ujjai pedig a nedves hajamba túrtak. Békésen elmosolyodtam, miközben lemostam a mellkasáról a vért és előtűntek a tetoválásai. A szívem őrülten vert, miközben a nevére gondoltam és arra, hogyan mondjam el neki. Ilya vett egy nagy, mély lélegzetet, én pedig felnéztem rá. Először azt hittem, hogy csak a víz az, a zuhanyrózsából, ami végigfolyik az arcán. De amikor mélyen a szemébe néztem és megláttam a mértéktelen szomorúságot és a legyőzöttséget az arcán, tudtam, hogy tévedtem.

Sírt. Ilya, a Pitbull, az Arziani élet-halál verem bajnoka összeomlott.

Mögé nyúltam és elzártam a zuhany csapját. A gyomrom összeszorult. Ilya a földre szegezte a tekintetét és a kezei mellette lógtak. Lábujjhegyre álltam és a kezem az arcára tettem. Ilya pislogott, majd a szemembe nézett. Amikor találkozott a tekintetünk a szívem összeszorult a sápadt arcán legördülő könnyek láttán. A kék szemei bevéreztek és tele voltak fájdalommal és bánattal.

– Moy voin – suttogtam. Ilya száradó bőre libabőrös lett. A hüvelykujjammal letöröltem egy könnycseppet az arcáról. Gombóc nőtt a torkomban attól, hogy egy ilyen hatalmas férfit ennyire összetörve látok. – Mi a baj? – kérdeztem és a tekintetét lestem válaszért. – Fáj valamid? Megsérültél?

Megrázta a fejét. Félrenézett, aztán újra a szemembe. Felemelte a kezeit és az egyiket a nyakamra tette, a másikkal megsimította az arcomat. A szemeim megrebbentek az érintésére. Amikor biztos volt benne, hogy figyelek rá, azt mondta rekedt hangon:

- Azt hittem, elveszítelek.

Mintha gyomorszájon vágtak volna, és a gyomrom görcsbe rándult. – Nem – válaszoltam, de lesütötte a szemét és még jobban sírni kezdett.

Nem tudtam elviselni ezt a látványt. Azt, hogy ez az erős férfi ennyire szenved. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de a szemembe nézett és szomorúan azt mondta:

– Először gondoskodik róla, hogy akard őket. Úgy, hogy teljes szívedet odaadod. Aztán elveszi, elveszi őket és te mindent megteszel, hogy visszakapd. – Visszatartottam a lélegzetem, miközben minden egyes szava fizikai fájdalmat okoztak. – Ezt pedig felhasználja arra, hogy megtörjön, hogy minden parancsát teljesítsd… aztán abban a pillanatban, amikor kudarcot vallasz, abban a pillanatban, amikor nem azt teszed, amit követel, és nem teljesíted a parancsot, bántja őket. Bántja őket és neked végig kell nézned. Rácsok mögül, ahonnan esélyed sincs kijutni, hogy segíts, ahol csak nézheted és minden egyes ütést ugyanúgy érzel, mint ők. – Ilya rekedt hangja elakad, majd megköszörüli a torkát és folytatja. – És végül, amikor már annyira kétségbe vagy esve, hogy bármit megtennél azért, hogy megérintsd az arcukat, vagy a karjaidban tarthasd őket, ő megöli őket; elvágja a torkukat, fejbe lövi őket, szíven szúrja őket… és neked nézned kell. Tehetetlenné tesz és a halálukon keresztül magáévá teszi a lelkedet.

Ilya ujjai letörlik az arcomról a könnyeket. Azt sem tudtam, hogy sírok.

– Kérlek – kiáltottam, és megráztam a fejem.

Amikor újra a szemébe néztem, azt mondta:

– El fog venni tőlem, moy prerasnyy. Már elkezdődött. Ő adott nekem. – Ilya úgy nézett rám, mint aki biztos benne, hogy soha nem lát többé. Úgy járt le és fel az arcomon a szeme, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világában. Felsóhajtott. – Te vagy a mindenem.

Ilya lecsukta a szemét és a szíve megtelt fájdalommal.

– Elérte, hogy úgy akarjalak, mint soha semmi mást ebben az életben. Még a szabadsággal sem lehet összehasonlítani. Ha egész hátralevő életemben a veremben kellene harcolnom, büszkén megtenném, ha tudnám, hogy velem vagy. – Nagyot nyelt, az arcán gyötrődő arckifejezés jelent meg. – De nem ezt fogja tenni. Az évek óta tartó engedetlenség miatt azzal fizetek, hogy elveszítelek téged. Távol fog tőlem tartani, vagy ami a legrosszabb… –Elcsuklott a hangja, majd folytatta. – Meg fog ölni. Mint ahogy 140 nőjével tette. Vagy, ahogy ma 667-esét. A bajnok nem akart ilyen hamar ölni. Ösztönből cselekedett.  Úgy ütött teljes erőből, ahogy kiképeztek minket, hogy megvédjük az életünket.  – Megrázta a fejét. – De ez nem jelentett semmit. A Mester egy másodpercnyi tétovázás nélkül ölte meg 667–es nőjét. A várakozó cellából figyeltem, és abban a pillanatban láttam, hogy a férfi is meghalt…. csak a szíve vert még és lélegzett. – Ilya nyelt egyet. – De akkor is halott volt. Láttam a szemében. Semmije nem maradt, amiért élhetett volna, ezért megtámadta.

Ilya közelebb lépett hozzám, a teste össze volt esve a drogoktól és a harc fizikai következményeitől. Egymást néztük. Figyeltem, ahogy egy nagy könnycsepp kicsordul a szeméből és végigfolyik az arcán.

– A Mester már bántott. Néznem kellett. Az maradt az utolsó lépés, hogy elvesz tőlem végleg. – Összerezzent a gondolatra. – Meg fog ölni téged… aztán pedig engem.

– Ilya. – Felzokogtam az igazságot hallva.

Megmerevedett, aztán összezavarodva azt kérdezte:

– Il…Ilya?

A gyomrom görcsbe rándult, amikor rájöttem, hogy mit is mondtam. Ilya keze megfeszült az arcomon. A kezei remegni kezdtek. Nagy levegőt vettem, hogy valamelyest lenyugodjak, majd azt mondtam:

– Ilya… ez a neved.

Ilya felemelte a fejét és az arcomat fürkészte, mintha magyarázatot találna benne.

– Micsoda?

Bólintottam és a könnyeimen át elmosolyodtam.

– Jól hallottál. – A kezemet elvettem az arcáról és végigsimítottam a tetoválásán. Körberajzoltam a 901–es számot, majd azt mondtam:

– A neved Ilya Konev. Oroszországból. Egy árvaházból ragadtak el a Lidércek és idehoztak. Huszonnégy éves vagy. Ennél többet nem tudok, de… – felnevettem, nem tudtam a boldogságom tovább visszatartani. – Van neved. Valaki vagy, moy voin.

– Ilya… Konev? – suttogta, a szavak furcsán hangzottak a szájából.

– Igen – válaszoltam és a mosolyom még szélesebb lett.

Ilya bőre libabőrös lett. Elengedtem és egy törölközőért nyúltam. Amikor megragadta a csuklóm, megfordultam és láttam, hogy engem néz, az arckifejezése még mindig azt tükrözte, hogy mennyire meglepődött.

– Te…? – kérdezte. A tarkómra nézett, ahol a tetoválásom volt és azt kérdezte. – Te tudod a neved?

Kihúztam magam és válaszoltam.

– Inessa. A nevem Inessa Belrova. Oroszországból. Engem is egy árvaházból ragadtak el a Lidércek.

Ilya egy szót sem szólt. Az információkat hallva mintha összeszedte volna magát. Megfogtam a kezét, a törölközőkhöz kísértem, aztán gyorsan megtöröltem. Minden egyes mozdulatomat követte a szemeivel. Amikor magamat is megtöröltem, a keskeny ágyhoz kísértem és leültem a szélére, és ő is követte a példámat.

Ilya még mindig engem figyelt. Olyan intenzitással, hogy elbizonytalanodtam és elpirultam. Lehajtottam a fejem, hogy ne szembesüljek az intenzív figyelmével, de megragadta az állam és maga felé fordította az arcom.

– Inessa – mondta halkan, mintha a nevem egy imádság lenne. A szívem őrülten kezdett dobogni, az ajkaim szétváltak. Ilyen közelről a kék szemeiben szürke foltokat láttam. – Inessa Belrova – dörmögte, hozzátéve a vezetéknevemet is.

Közelebb csúszott hozzám, aztán kisimította a hajam az arcomból.

– Inessa és Ilya.

Lecsuktam a szemem, kiélveztem a nevünk hangzását egymás mellett. Megszorítottam a kezét.

– Mondd újra! – kértem.

Ilya levegő után kapott, de aztán teljesítette a kérésem.

– Inessa és Ilya. Ilya és Inessa… több, mint csak számok.

Kinyitottam a szemem. Új arckifejezést láttam Ilya arcán. Eltökéltséget, annak köszönhetően, hogy tudta kicsoda. De mielőtt megszólalhattam volna, lassan előrehajolt és az ajkát az enyémre nyomta. Felnyögtem, amikor az ajkaink összeértek. Ilya ajkai puhatolózóak és gyengédek voltak.

Végül elhúzta a száját, és a homlokát az enyémhez nyomta.

– Annak, hogy tudom a neved, sokkal jobban örülök, mint hogy megtudtam a sajátom.

– Ilya – suttogtam, meghatódva a vallomásától.

Ilya kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megráztam a fejem.

– Feküdj le – utasítottam finoman.

Makacsságot láttam az arcán.

– Jól vagyok – jelentette ki hidegen.

– Tudom – mondtam csitítva –, de én viszont fáradt vagyok és melletted szeretnék feküdni.

Úgy látszott, hogy ez hatott. Ilya óvatosan lefeküdt, vigyázva a testének azokra a részeire, ahol megsérült. Amikor letette a fejét a matracra, felém fordult. Leutánoztam a testhelyzetét. A keze közöttünk feküdt a matracon, és az enyémet az övére tettem.

Ilya engem nézett, de nem volt benne birtoklás vagy vágy. Sokkal inkább úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy az időnk véges. Mintha bármelyik pillanatban elszakíthattak volna mellőle.

Elszomorodtam, mert tudtam, hogy ez meg is történhet. Ilya összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Tudtam, hogy a szomorú tekintetem miatt.

– Gyűlölöm a Mestert, amiért megtiltotta, hogy találkozhassunk.

Ilya visszatartotta a lélegzetét. Az ujjai megmerevedtek a kezemen. Mielőtt bármit mondhatott volna, folytattam:

– Azt mondta befejezte veled a munkát. Innentől kezdve magának tart meg. A szállásomon akar tartani.

– Ketrecbe zár téged? Még jobban korlátozni akar?

– Igen.

Ilya közelebb jött hozzám, az izmos lábai teljesen befedték az enyémeket.

– Honnan tudod?

– A chirimtől. A barátom lett. Maya a neve.

Meglepetten nézett rám.

– Tudja a nevét?

– Mindenről tud, ami a veremben történik. Feltűnés nélkül eljut bárhova, anélkül, hogy az alacsony státusza miatt megkérdőjeleznék a jelenlétét. – A tetoválására néztem, ami a nevét adta. – Az egyik emberének sikerült kiderítenie kik vagyunk.

Ilya hitetlenkedve nézett rám. Újabb név jutott eszembe: Valentin. Ujjak cirógatását éreztem az arcomon. Becsuktam a szemem, majd kinyitottam. Ilya arra várt, hogy folytassam, hát így tettem.

– Valami mást is kiderített – mondtam. – Azt mondta, hogy van egy bátyám. Ő is itt van a veremben.

– A bátyád?

Bólintottam, és megszorítottam a kezét. Fájdalom hasított a mellkasomba, a fejem pedig lüktetni kezdett, miközben emlékezni próbáltam rá. Valamire. Csak képek ugrottak be, felvillantak pillanatok, de semmi ennél több.

Összeszorítottam a szemeim, amikor megéreztem a nyomást bennük. Amikor kinyitottam Ilya aggódó tekintettel nézett rám.

– Valentin a neve. Valentin Belrov – suttogtam. A kezemmel megdörzsöltem a homlokom. – De nem emlékszem rá… a drogok… a drogok kitörölték az arcát az emlékezetemből. – Maya arcára gondoltam, majd azt mondtam: – Látom a sebhelyeket. Látom Maya sebhelyes arcát és valami egy férfira emlékeztet. Aztán álmodom. Egy fiúról álmodom, aki szorosan ölel és azt mondja, hogy vissza fog jönni értem. Néha több minden eszembe jut, de nem tudom, hogy azok a képek valósak, vagy csak a képzeletemben vannak.

– Mit látsz?

– Egy hatalmas férfit – válaszoltam, miközben próbáltam a képet, amit álmaimban látok a legtovább felidézni. A kezem az arcomra és a nyakamra tettem. – Sebhelyeket. Annyi van rajta, hogy beborítja az egész testét. – A kezem Ilya mellkasára tettem és a tetoválásira, amiket a Mester tetetett rá. – Vannak tetoválásai, olyanok, mint a tiéid, de mégis mások. Többségében feliratok és nem képek. – Lepillantottam a karkötőmre. – Neki is van nyakörve, olyan, mint a karkötőm. És ettől nagyon mérges. Egy pillanat alatt megváltozik. Kedvesből átmegy hidegbe és kegyetlenbe. Mint ahogy én vágyok egy férfira, ahogy a drog feloldódik a véremben.

Könnyek lepték el a szemem, és valami megmagyarázhatatlan ok miatt nagyon elszomorodtam. Ilya még közelebb jött hozzám, a teste felmelegítette a hideg, libabőrös bőröm. Nagy levegőt vettem és azt mondtam:

– Ha rá gondolok, szomorú vagyok. Mert azt hiszem, ez a férfi… ez a férfi jelentett nekem valamit. – Megütögettem a mellkasom a szívem felett. – Itt érzem őt, mintha a részem lenne. – Kétszer pislantottam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből. – Most már úgy gondolom, hogy ő a testvérem.

– Hol van most?

– Mayának nem sikerült kiderítenie. A róla szóló információk eltűntek. Még csak a számát sem tudom. Nem tudom, hogy kényszerítették-e a harcra vagy ő is egy chiri volt. – Gombóc nőtt a torkomban, de sikerült folytatnom. – Még csak azt sem tudom, hogy életben van-e.

Ilya elkapta rólam a tekintetét. Amikor újra rám pillantott, a szemeiben megértést láttam.

– 194 – dörmögte, a hangja alapján megértett valamit. Megdermedtem. – Az új orosz győztes harcos. 194. Láttad őt az edzés közben. – Ilya bólintott, majd folytatta. – Tele van sebhelyekkel és szavak vannak rátetoválva.

A gyomrom összeszorult annak a férfinak a gondolatára. De Ilyának igaza volt. Amikor észrevettem, hogy engem néz, nem tudtam nem nézni őt.

– Igen – értettem egyet. – Hozzászoktam, hogy a férfiak megbámulnak. Hozzászoktam, hogy a harcosok engem néznek, amikor a Mester mellett vagyok, de amikor megláttam azt a harcost, nem tudtam levenni a szemem róla. A sebhelyeiről. A tetoválásairól… a nyaka körüli vörös nyomról. – Megráztam a fejem, a szívem csalódottan szorult össze. – Nem láttam őt tisztán. Ugyan hasonított, mégis máshogy nézett ki, mint az álmaimban. – Szomorúan felkacagtam. – Bolond voltam. Minden harcosnak vannak sebhelyei és tetoválása, a legtöbbnek nyakörve vagy valami szerkezet van rajtuk, amiket a Mester kényszerített rájuk, hogy a drogokat beadhassák. Egy pillanatra, amikor észrevettem, hogy néz engem, az jutott eszembe, hogy talán ismer és talán meg tudja magyarázni, hogy miért hasonlít annyira a férfira az álmaimban. De aztán elfeledkeztem róla. Amikor Maya mesélt a testvéremről, a fiatal fiú, akit éjszakánként látok értelmet nyert. De ő egyáltalán nem hasonított a férfira a veremben. Reménykedtem, hogy van valakim itt. Hogy nem vagyok egyedül.

Pár pillanatig csend volt, majd Ilya rekedten azt mondta:

– Én itt vagyok neked.

Az ajkaim szétnyíltak, miközben kimondta ezeket a szavakat. Ilya nem vette le a szemeit rólam és én éreztem a szavai mögött rejlő igazságot. A szívem gyorsabban és hangosabban kezdett verni… ezt a dallamot csak neki játszotta.

– Én is itt vagyok neked – mondtam és a kezem a nyakára tettem. Ilya lassan vett egy mély levegőt. Közelebb hajoltam és megcsókoltam a sérült száját. Ilya mintha nem érzett volna fájdalmat. A kezével végig simított a hátamon, majd a hajamba túrt. Felnyögtem és még közelebb húzódtam hozzá, a melleim nekinyomódtak a mellkasának.

Aztán csókolóztunk. Csókolóztunk és csak akkor hagytuk abba, amikor már levegőt kellett vennem. Ilya továbbra sem húzódott el, a keze a meztelen bőröm cirógatta, amitől libabőrös lettem. Olyan érzéseket keltett bennem, hogy be kellett csuknom a szemem. Ilya felnyögött, amikor a kezemmel megsimogattam a mellkasát és az ujjaim a hasát cirógatták, egyre lejjebb és lejjebb. Amikor Ilya a hátamra gördített kinyitottam a szemem. Fölém helyezkedett, de közben felszisszent a fájdalomtól. Meg sem moccantam, látva, hogy a fogait csikorgatja.

– Mi az? – kérdeztem.

Ilya visszazuhant a matracra, az izmai megfeszültek a fájdalomtól.

– A mai harc – mondta halk, de nyers hangon. – Kivett belőlem mindent. – Végigpillantottam a testén. Vágások és nagy fekete zúzódások borították mindenhol. Amikor Ilya szemébe néztem, bevallotta: – Akarlak. – Nagyon nyelt, majd folytatta. – Szükségem van rád. Úgy akarlak, hogy közben kimondod a nevem és én a tiéd. Mi, együtt, mindketten valakiként. – Nem mertem levegőt venni. – Mert többek vagyunk, mint számok, amiket a Mester adott nekünk.

Nekem is szükségem volt rá. Kifújtam a levegőt és fölé másztam. Ilya vággyal teli szemekkel nézett, miközben a kezembe vettem a kemény farkát. Az ajkai szétnyíltak, amikor az ujjaim rákulcsoltam és felszisszent, amikor a kezem fel és le kezdtem mozgatni.

A bőröm felforrósodott ezt a harcost látva, aki lecsukta a szemeit és a hátát ívbe hajlította. Sok férfi tett már a magáévá korábban, de egyik sem volt ehhez hasonló. Nem emlékeztem biztosan, mégis tudtam, hogy ez különleges. Mert senki más iránt nem éreztem így. Soha egy férfiért nem fog úgy dobogni a szívem, mint Ilyáért.

Beittam a kemény izmainak és a tetoválásainak a látványát. Aztán hirtelen felkiáltottam, amikor Ilya a kezeit a lábam közé csúsztatta. Nyögtem, miközben az ujjai simogattak. A vágytól a kezeim még gyorsabban mozogtak. Ilya mélyen felnyögött. Láttam a tüzet a szemében, és amikor előrehajoltam, hogy megcsókoljam, hogy az ajkaink összeérjenek, ő belém nyomta az ujját és én szétestem.

Kapkodtam a levegőt és a testem az övének nyomtam. Amikor felemeltem a fejem, Ilya azt mondta:

– Szükségem van rád.

Ösztönből vezérelve elengedtem, felemeltem a lábam és óvatosan a lábaim közé vettem. Ilya azonnal a csípőmre tette a kezeit és az arcán birtokló kifejezés jelent meg, mintha csak azt mondta volna, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kezem az övére tettem, egymás szemébe néztünk és tudtam, szavak nélkül is, hogy Mindegyikünknek ott a másik.

llya és Inessa – a Fő Mona és a bajnok.

Az eltiltottak.

Mögém nyúltam és hosszát magamba vezettem, lassan ereszkedtem rá, amíg teljesen meg nem töltött. Megszorítottam a kezét, miközben a fejem hátrahajtottam az érzéstől, amit keltett bennem. Borzongás futott végig a gerincemen, ahogy Ilya megragadta a csípőm, hogy mozgásra ösztönözzön. Felemelkedtem, majd ráereszkedtem, egyszerre növeltük a tempót, miközben egyre jobban elöntött bennünket a vágy.

Ilya keze a testemet simogatta. Kinyitottam a szemeim, amikor Ilya a kezébe vette a mellem és azt suttogta:

– Inessa.

Megdermedtem, miközben őt néztem. Ő engem figyelt és a válaszom várta. Mozgatni kezdtem a csípőm, láttam, ahogy az orrlyukai kitágultak és azt válaszoltam:

– Ilya… az én Ilyám…

Amikor kimondtam a nevét, valami eltört Ilyában. Átvette az irányítást és közben egy morranás hagyta el az ajkait. Ez alkalommal a fájdalom és a sérülések ellenére Ilya felemelte a felsőtestét. Az erős, fáradhatatlan karjait a derekam köré fonta és a hátamra fektetett. Ilya egy másodperc alatt rajtam volt. A teste beborította az enyémet. A vastag nyakán kidagadtak az erek és az izmok megfeszültek. Elhelyezkedett a lábam között, majd belém hatolt. Mind a ketten felkiáltottunk, amikor ismét bennem volt. Miközben felettem mozgott, oldalra hajtottam a fejem és csókot adtam csók után a csuklójára. Éreztem az ajkaim alatt a vágtázó pulzusát. Amikor felnéztem rá, Ilya engem nézett, a csípője mozgott és én egyre közelebb kerültem az orgazmushoz. Ilya szaggatottam kapkodta a levegőt felettem, én pedig kinyújtottam a kezem és a hatalmas hátát simogattam. Amikor megérintettem Ilyát ő felnyögött, a fejét hátrahajtotta.

Éreztem a nyomást alul a hasamban. Amikor Ilya ismét a szemembe nézett, azt suttogtam:

– Közel vagyok…

Ilya szeme csillogott és a bőre izzadságtól fénylett. – Igen – nyögte. Tudtam, hogy ő is közel van.

Szükségem volt rá, hogy lássam az arcát, amikor elélvezek. Szükségem volt rá, hogy lássam, ahogy ő is szétesik. A kezeim az arcára tettem. Ilya lehajtotta a fejét és a mellkasát az enyémnek nyomta. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Nem tudtam tovább visszatartani, éreztem, ahogy a hüvelyem összeszorul és elélvezek. A kiáltásom hangosan visszhangzott a cella kő falai közt.

– Ilya! – nyögtem, miközben az orgazmusom még mindig tartott.

Amikor meghallotta a nevét a számból, Ilya egy utolsó, kemény döféssel belém élvezett. Miközben elélvezett becsukta a szemét. Aztán kinyitotta a száját és felkiáltott.

– Inessa!

A látásom elhomályosult, miközben nekem nyomta a nehéz testét. Az ajkával az arcom és a nyakam csókolgatta, és mindegyik előtt megismételte a nevem.

– Inessa, Inessa, az én Inessám.

Ilya a nyakam és a vállam közé fúrta a fejét. Belemarkoltam a szőke hajába, majd átfuttattam rajta az ujjaim. Ilya dörmögött valamit a nyakamba.

– Micsoda? – kérdeztem levegő után kapkodva.

Ilya lassan felemelte a fejét és a szemembe nézett.

– Akarom ezt. – Nagy levegőt vett. – Minden nap. Én… – Megbicsaklott a hangja, de aztán kényszerítette magát, hogy befejezze. – Örökké veled akarok maradni.

Gyorsan pislogtam, hogy elűzzem a könnyeket. A gyomrom összerándult. Ilya arcán csalódott kifejezés jelent meg.

– Hogy lenne ez lehetséges? – kérdeztem, és eszembe jutott a barlang, ami mindennél mélyebbnek és fenyegetőbbnek tűnt. – A Mester soha nem fogja engedni. – A kezem a nyaka köré fontam. Meg akartam ezt a pillanatot állítani az időben, hogy soha ne legyen vége. Itt akartam maradni vele.

– Nem tudom. – Ő is annyira legyőzöttnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. – Azt hittem, ha lesz egy nő mellettem, az gyengévé tesz majd. Azt hittem, hogy akarni valakit, együtt lenni valakivel, hogy szükségem legyen valakire, az majd tönkreteszi a helyem a veremben. – Pár pillanatig nem szólalt meg. – De amióta beengedtelek a szívembe és a lelkembe, erősebb vagyok. Többet akarok, mint a harc és a halál. Többet azoknál a vermeknél. Téged akarlak. Csak téged.

– Ilya – suttogtam. Erre csak az igazat mondhattam. – Én is csak téged akarlak.

Lehajtotta a fejét, aztán felemelte és szégyenlősen azt kérdezte:

– Tényleg?

Elmosolyodtam és kiélveztem, hogy a meleg bőre az enyémnek nyomódik.

– Mindennél jobban.

Ilya ajkai meglepetten szétváltak. Visszatartottam a lélegzetem, amikor a felhasadt ajkain egy széles mosoly jelent meg. Levegőért kapkodtam annyira szép volt. Az ujjaim az ajkaihoz emeltem és rátettem őket, hogy ne mondjon semmit.

– Nem akarom a Mestert. Nem tudom milyen az élet ezen a helyen kívül, de ha veled lehetek nem is érdekelne… ha veled lehetnék semmi sem számítana. Még a teljes sötétséget is vállalnám, ha tudnám, hogy te mellettem lennél. Csak te és én. Talán egy nap több mindenünk is lehetne. Gyerekek. Nevetés… boldogság.

Az Ilya szeme körüli feszültség eltűnt a vallomásom után. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mit fog mondani. De aztán egy hideg, de mérges hang hasított a levegőbe.

– Nos, ez aztán érdekes.

Amikor felismertem a hangot jeges borzongás futott végig rajtam. Meg sem mertem moccanni Ilya karjaiban. Ilya hideg, gyilkos arckifejezése láttán rettegés töltött el. Ilya karjai remegtek mellettem. Amikor meghallotta a cella ajtajának a csapódását felugrott és az ajtó felé indult. Felsikoltottam, miközben őrök rohantak a cellába és Ilyát a falnak nyomták. Sokkolókat nyomtak a bőrének, Ilya pedig ordított, amikor a nagyfeszültségű áram a testét rázta.

Nem tudtam levenni a szemem az én harcosomról, de ő csak a Mestert nézte. A Mestert, aki, amikor felé fordítottam a fejem azonnal megindult az irányomba. A sötét szemei dühösek voltak. Kinyújtotta a kezét és a hajamnál fogva megragadott.

Dühös ordítás hagyta el Ilya száját, de még mielőtt bármit is tehettem volna, a Mester meztelenül kirángatott Ilya cellájából.

Miközben a folyosón vonszolt és a talpam csattogott a kőpadlón, még mindig hallottam, hogy Ilya az őrökkel harcol.

Könnyek öntötték el a szemem a fájdalomra, amit a Mester okozott. Befordult a folyosón és számomra ismeretlen lépcsőkön vonszolt tovább.

Félelem öntött el, amikor elvesztettem a lábam alól a talajt és a falnak csapódtam. Egy keskenyebb folyosón találtam magam és a térdeim megadták magukat. A Mester tovább vonszolt, a durva kő felsértette a bőröm. Felkiáltottam, amikor megrántotta a hajam. Elestem, ami miatt a Mesternek meg kellett állnia.

Felém nyúlt, a kezét a karomra fonta és felállított. Ismét felkiáltottam és azon kaptam magam, hogy a falnak csapódom. A becsapódás kiszorította a levegőt a tüdőmből.

A Mester az arcomhoz hajolt, az összeszorított fogai közt sziszegett rám.

– Kurva – acsargott és elengedte a hajam, hogy a nyakamra tehesse a kezét. Egyre szorosabban szorította a nyakam én pedig küzdöttem minden egyes levegőért. – Mocskos kurva. Te is csak egy hűtlen, mocskos kurva vagy.

Belekapaszkodtam a kezeibe. Amikor a körmeim a bőrébe vájtak, a Mester lerázta magáról a kezem és továbbra is a nyakamnál fogva szegezett a falnak. A kézfejével hatalmas pofont adott az arcomra. Próbáltam az ütéssel mozdulni, de a Mester a nyakamnál fogva egyhelyben tartott.

Őrület lobogott a sötét szemeiben. Amikor újabb pofon csattant az arcomon tudtam, hogy ennyi volt. Ellenszegültem életem uralkodójának.

Most pedig el fogja venni az életem.

Közelebb hajolt és azt mondta:

– Azt a mocskos állatot választottad helyettem! – Becsuktam a szemem, ahogy a puncimra tette kezét. A nyakamat szorongató kezével addig ütötte a fejem a kőfalnak, amíg ki nem nyitottam a szemem. Amikor biztos volt benne, hogy a figyelmem az övé, durván a benyúlt a lábam közé, majd kihúzta a kezét és végigtörölte a hasamon.

Elengedte a nyakam és újra megragadott a hajamnál fogva és tovább vonszolt a folyosón. Minél tovább mentünk, annál sötétebb lett. Nem sokkal később megálltunk. A Mester kinyitott egy nagy fém ajtót és behajított rajta, aztán becsukta az ajtót mögöttünk.

Erőlködve felültem, és amikor megtettem azt kívántam, bár ne tettem volna. Körbenéztem a szobában. Teljesen üres volt két oszlopot leszámítva, amihez kötelek voltak rögzítve. A távolabbi falon pedig mindenféle eszközök voltak. Rengeteg.

Éreztem, hogy a Mester mögém lépett, és egyetlen szó nélkül a karomnál fogva felállított. Ellenkezni próbáltam, amikor az oszlopokhoz vonszolt. A Mester ledobott a két oszlop közé, aztán megfogta az egyik kötelét. A gyomrom összeugrott amikor visszajött hozzám és a csuklómra kötötte. A Mester keményen és szorosan hurkolta rá, és felkiáltottam, amikor a kötél a bőrömbe vájt.

Ő még csak meg se rezzent, miközben ugyanezt tette a másik csuklómmal. Amikor megkötözött hátra lépett. A hajam a szemembe lógott, eltakarva előlem a hideg tekintetét. Aztán meghúzta a köteleket. Olyan magasra húzta őket, hogy csak a lábujjaim hegye érintette a padlót. A kezeim a magasban voltak kifeszítve.

A vér ízét éreztem a számban, ahogy a nyelvembe haraptam, hogy fel ne kiáltsak.

– Nézz rám, ribanc – utasított a Mester. Felemeltem a fejem és láttam, hogy a Mester pár lépésről engem bámul. A hajam még mindig eltakarta a szemem, de láttam a merev tartását és felvillanni a dühöngő arcát. A Mesternek ez nem tetszett, ezért bosszúsan közelebb lépett és kisimította a hajam az arcomból, hogy lássam őt.

Levette a zakóját és a mellényét. Levette a nyakkendőjét is és feltűrte az inge ujját. Arckifejezése rideg volt, ahogy rám nézett. A szemei bejárták a testem, aztán megrázta a fejét.

– Olyan sok lehetőség volt benned – dörmögte és távolabb lépett. Néztem, miközben az eszközökkel teli falhoz ment és levett egy bőr ostort róla. Miközben felém fordult csattogtatta a kezében. A szobában visszhangzott a csattanás. A Mester megállt előttem és mielőtt megszólalt volna megbizonyosodott róla, hogy figyelek.

Megfogta az ostor végét és végigsimított vele a testemen.

– Feláldoztam a Fő Monám, hogy 901 jövedelmező legyen. Hogy ő legyen a legkegyetlenebb bajnok, aki valaha létezett, és harcolna azért, hogy visszakapjon téged. De te egy mona vagy, egy képzett ribanc és most miattad elbukik. Nagyon csúnyán elbukik.

Az ostorral megsimította az ajkaim.

– De soha nem gondoltam volna, hogy te bele fogsz szeretni.  Én vagyok a verem Mestere. Én teremtettem ezt a világot. Én alkottalak téged. – A düh hullámokban áradt belőle. – Miért akarnád őt, egy állatot, aki semmit sem tud, csak ölni, amikor itt vagyok neked én? – A Mester elnémult. – Az utolsó Fő Mona is egy harcost választott. Beleszeretett abba az állatba, akit arra utasítottam, hogy tegye a magáévá. Aztán megtagadta a parancsom, hogy soha többé nem láthatja és a cellájába osont.

A szemei tágra nyíltak a dühtől és hátrarántotta az ostort. Néztem, ahogy az oldala mellett fogja.

– Pontosan, mint te – mondta hidegen. – Pontosan úgy árult el, ahogy te. – A Mester közelebb lépett. Felemelte a kezét, és gyengéden megsimogatta az arcomat. Összerezzentem, arra számítottam, hogy kegyetlen lesz. De nem volt az; finom volt és kedves. A hangja gyengéd volt és azt kérdezte.

– Miért, virágszirom? Miért ő?

Az ajkaim megremegtek amikor Ilya arcát magam elé képzeltem. A szívem összeszorult a mosolyára és az érintésére gondolva. Halványan elmosolyodtam és azt mondtam:

– Mert ugyanolyanok vagyunk. Vele valaki vagyok. Velem ő is valaki. Erőssé tesszük egymást.

A Mester nem mozdult meg. A válaszomat hallva felhúzta a szemöldökét, aztán felnevetett. Hangosan és őszintén. Az arcomba nevetett. A bőröm libabőrös lett, amikor abbahagyta. Aztán egy csókot nyomott az arcomra és azt mondta:

– Te senki sem vagy, virágszirom. Egy mona vagy. Az enyém vagy. Az embereim elraboltak, hogy több legyél annál az árvánál, aki voltál, és hasznodat vegyem. Te az én tulajdonom vagy, efelől ne legyen kétséged. Ahogy őt is birtoklom. Egyedül senkik sem vagytok, ahogy együtt sem. – A Mester szórakozottan megrázta a fejét, de én láttam a haragját, amiért Ilyát választottam helyette. Ez belülről kínozta.

Miközben a Mesterre bámultam és éreztem, ahogy a kötelek a bőrömbe vájtak, tudtam, hogy ez a vége. Tudtam, hogy nem fogok ebből a szobából élve kikerülni. Tudtam, hogy Ilyát is meg fogja ölni. Nem tudtam hogyan, de meg fogja találni a módját, hogy végezzen vele a döntőben. Addig még két nap volt hátra.

Mivel úgy gondoltam, hogy semmi veszteni valóm nincs, összeszedtem minden bátorságom és azt mondtam neki:

– Amikor veled voltam egyáltalán nem élveztem. Gonosz és kegyetlen férfi vagy. Ha neked kellene kiállnod a te úgy nevezett állataiddal, akiket te alkottál, másodpercek alatt darabokra szaggatnának. Ők nem bújnak el a Lidércek és fegyverek mögé. Nekik nem kellenek a drogok; a bajnokaid bizonyították ezt. Ülsz a trónodon, engem pedig megalázol, és hason csúszok a lábaid előtt. Valójában neked kellene hason csúsznod a veremben elvett életek miatt. Amit mi, többiek csak úgy hívunk, hogy pokol.

Elmosolyodtam.

– Nem emlékszem a felszíni életemre, de bármilyen is volt, jó vagy rossz, legalább az enyém lett volna. Én választhattam volna meg az utam. És soha nem választottam volna egy olyan férfit, mint te. Taszít az érintésed. Te is taszítasz. – Biztos voltam benne, hogy figyel rám, ezért még odaböktem: – TE, Mester; te nem vagy méltó hozzám. Soha nem fordítva volt.

A Mester egy szó nélkül bámult rám. Fogalmam sem volt mit fog tenni, hogy fog reagálni. Aztán elmosolyodott, de nem kedvesen. Gonosz volt. Akkor mosolygott így, amikor elrendelte valaki halálát.

A Mester az orrával megcirógatta az arcom.

– Talán volt választási lehetőséged a felszínen, virágszirom. De mindig is egy ribanc lettél volna. Minden nő ribanc. Én pedig biztosra megyek, hogy semmi elmejátékban ne legyen része monebimnek. Ők szolgálnak és megbasszák őket… erre jók csak egyedül.

A Mester hátralépett, a keze megfeszült az ostor nyelén.

– Láttalak, virágszirom. Láttalak, hogy figyeled 901–est miközben edz. Láttam a szemeidben. És a sebhelyes mutánsban is, akit a New York-iak hoztak. Láttam, hogy őt is figyeled és ő is téged. – Megütögette a homlokát. – Mindent elraktároztam itt. Arra az esetre, ha elárulnál, megjegyeztem magamnak. – Hitetlenkedve megrázta a fejét. – 901 a bajnok. Egy állat, de ő egy bajnok. A sebhelyes harcos, 194–es? Nem tudom mivel hívta fel magára a figyelmed, de egyértelműen felkeltette az érdeklődésed.

A Mester megcsattintotta az ostort az oldala mellett, a testem a mozdulatra megfeszült. Újra elmosolyodott a reakcióm láttán, majd megkerülte az egyik oszlopot és megállt mögöttem.

Becsuktam a szemeim, éreztem a meleg leheletét, miközben megcsókolta a nyakam oldalát.

– Olyan ígéretes voltál. Azt hittem jól választottam. De tévedtem. A csinos kis arcod elcsábított, ahogy minden egyes férfit a veremben. – A Mester újra megcsókolt, én pedig legszívesebben elhánytam volna magam. Az érintése mérgező volt rám nézve. Csak Ilya kaphatott meg engem.

– Te voltál az én különleges kis virágszálam, 152. És ahogy a virág is elhervad, amikor a szirmát leszakítják, te is elfogsz.

Kinyitottam a szemem. A Mester hátrébb lépett. A kőpadlón lábak koppanása hallatszott. Hallottam az ostor suhogását és felkészültem a büntetésre, amit az ellenszegülésemért kapok.

– Csak pár suhintás – mondta a Mester közömbösen. A lélegzetem kapkodóvá vált, miközben felkészültem a fájdalomra. – Úgy néz ki, hogy odavagy a sebhelyes mutánsokért. Mi lenne, ha belőled is azt csinálnánk, hmm?

Pár rettenetes másodperc eltelt mielőtt az első csapás a hátamat érte. De amikor a fájdalom végigcikázott a testemen és a torkomon csak sikítás jött ki, Ilyát képzeltem magam elé.

Itt fogok meghalni ebben a szobában.

Ő a végső harcban veszti életét.

De mégis mosolyogtam, amikor egy újabb csapás ért, mert mind a ketten úgy fogunk meghalni, hogy tudtuk a másik nevét.

Újra meg fogjuk találni egymást.

Bármilyen élet is vár ránk legközelebb.