16. fejezet

 

16.

INESSA

Fordította: MANDY

4 nappal később…

– Inessa.

A halk hang felébresztett az alvásból. Ziháltam, a testem ragadt az izzadságtól. Fájtak az izmaim, úgy éreztem, hogy a lábaimat meg sem tudom mozdítani.

– Mi a baj velem? – kérdeztem zavartan.

Felnéztem Valentin sebhelyes arcára, a szívem majd szétszakadt a bánattól, látva a szoros fémnyakörvet a nyakán.

– Ssss – csitított –, minden rendben van.

– Bánt téged – mondtam és felsikoltottam, ahogy megpróbáltam mozdulni.

– Nyugi – suttogta Valentin, és körülnézett, hogy megbizonyosodjon, tényleg egyedül vagyunk-e. – Jól vagyok. Inkább miattad aggódok.

– Mennyi időnk van? – kérdeztem, a gyomrom görcsölt a drogok utóhatásaként. Összeszorítottam a szememet, nem voltam képes lenézni annak a bizonyítékára, hogy valaki engedélye csillapította a drogok hatását.

– Nem sok – mondta Valentin szomorúan.

A kezemért nyúlt és megszorította. – Csak tarts ki, Nessa. Kiszabadítalak innen egy nap, megígérem.

Valentin elengedte a kezemet, én pedig kinyújtottam a kisujjamat. Kék szemei megteltek bánattal, ahogy az ujjamat nézte. De ő is felemelte az ujját és az enyém köré fonta.

– Nagy Testvér Ígéret – mondtam és rámosolyogtam a gyönyörű tönkretett arcára.

– Nagy Testvér Ígéret – mondta rekedten épp akkor, amikor a drog újra elkezdett a hatása alá vonni.

Éreztem egy csókot a homlokomon és hallottam: – Megmentelek egy nap, Nessa. Megígérem. Ki foglak szabadítani.

Ahogy megadtam magamnak a drogoknak, gondolatban Valentint láttam. Láttam a kék szemeit, láttam a leborotvált fejét… Láttam a számot a mellén. 194. Valentin volt 194… Ő volt 194…

Halk hangok moraja kúszott a fülembe. Szokatlan hangok és illatok terjengtek a fekvőhelyem fele. Erőlködve nyitottam ki nehéz szemhéjamat, és kipislogtam az álmot a szememből. Egy fehér szoba tárult a szemem elé, és összeráncoltam a szemöldököm. Eddig csak sötét falakat láttam. Még jobban összeráncoltam, legalábbis azt hittem, hogy sikerült. Megpróbáltam megmozdítani a karomat, de fájdalom hasított belém. A hátam. Van valami a hátammal.

Törtem a fejem, próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, hol vagyok. Hirtelen egy, a derekamra fonódó izmos karra lettem a figyelmes. Lebámultam a kézre. Durva és sebhelyes volt, és nem tudtam, kié lehet. Küzdve a rajtam lassan eluralkodó félelemmel, rávettem magam, hogy szembenézzek a kínnal és megforduljak, hogy megnézzem, kivel fekszem egy ágyban. Mély, egyenletes légzést hallottam magam mellett. De már nem jött a félelem. Ehelyett inkább biztonságot éreztem.

Diszkréten elfordítottam a fejemet és az ágyban lévő férfira fókuszáltam. Az emlékeim, mint a gyorsvonat, úgy tértek vissza, egyik kép a másik után csapódott az agyamba.

Ilya, Ilya… Ilya…

Alsó ajkam megremegett, amikor rájöttem, hogy Ilya, az én Ilyám fekszik mellettem. Arca békés volt álmában. Figyeltem őt, szívem hevesen vert. Zúzódások és vágások borították a bőrét mindenhol. De már halványodtak.

Próbáltam visszagondolni, hogy hol szerezte őket. Aztán eszembe jutott… A Mester elkapott minket, engem kikötözött, Ilyának harcolnia kellett…

Mintha megérezte volna, hogy nézem, mert kinyitotta a szemeit. Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hogy felébredtem. Ekkor felült és a testemet a testével takarta be.

– Inessa? – kérdezte és a tekintetemet kereste.

Potyogtak a könnyeim, ahogy a nevemet hallottam az ajkáról. Aztán eszembe jutott, hogy kiderítettük a nevünket. Ismertük egymás nevét. Képesek leszünk megtalálni egymást, bármilyen élet is jön most.

Boldogság járt át.

– Megtaláltál – suttogtam és felemeltem a kezem Ilya borostás arcához.

Ilya összehúzta szőke szemöldökét.

– Megtaláltalak, krasivaya?

– A nevem – magyaráztam. – A nevemen szólítottál és megtaláltál.

Eltartott egy pillanatig, míg megértette a szavaimat. Aztán elsápadt az arca és tágra nyíltak a szemei. Megrázta a fejét.

– Nem, moy prekrasnyy – motyogta. – Túléltük. Megcsináltuk.

Ilya szemeit tanulmányoztam, hazugság jeleit keresve, de nem találtam. Aztán kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hogy, mikor, és miért, amikor egy tovatűnt jelenet játszódott le a fejemben.

Valentin… 194… Megtartottad az ígéreted.

– Valentin – mondtam ki hangosan. Ilya mosolygott, olyan kedves mosollyal aztán bólintott.

– 194? – kérdeztem. Újra bólintott.

– 194 volt Valentin – magyarázta és egy halk zokogás hagyta el a számat. Sírtam. Sírtam, ahogy egyre több kép az életemből átfutott az agyamon. Olyan gyorsan jöttek, hogy alig tudtam fókuszálni.

Ilya előrehajolt és végigsimította az arcomat.

– Mi a baj, Inessa?

– A fejem – magyaráztam. – Emlékszem. Hogy tudok emlékezni?

– Négy napot átaludtál.

Elakadt a lélegeztem ettől az információtól. Ilya a kezébe vette a kezemet, s ettől azonnal lenyugodtam.

– Megtisztítottak a drogoktól.

Ilya felemelte a csuklómat. Nem volt rajta a karperec. Egy gyulladt vörös heg volt rajta, annak a nyoma, hogy a drogokat eltávolították.

Végignéztem a szobán. – Hol vagyunk?

Ilya az ágy szélén ült, teste felém fordult. Észrevettem, hogy zúzódások és vágások borítják mindenütt.

– Inessa, mi Valentin házában vagyunk Brooklynban, New Yorkban. Ő hozott ide minket vissza. Ő és az új családja segített kiszabadítani mindannyiunkat a Vérveremből.

Megdermedtem. – A Mester?

– Halott – mondta határozottan, de a hangja jéghideg volt.

– Te?

Habozott, majd bólintott. Előrehajoltam, a homlokomat a vállára hajtottam. Keze végigsimított a hajamon. Édes és tiszta illata volt.

Erre a gondolatra gyorsan felültem, összerezzentem, ahogy végigfutott rajtam a fájdalom. – Maya? – kérdeztem kétségbeesetten.

Ilya szemei ellágyultak. – Itt van. Biztonságban.

A megkönnyebbüléstől elmúlt a félelmem. Ilyára bámultam. Olyan furcsán figyelt engem. A mellkasa csupasz volt, de nadrág volt rajta. Megdobbant a szívem, ahogy jóképű arcát néztem. Annyira rá voltam hangolódva, hogy a szívem mindig hevesen vert, akárhányszor csak a közelemben volt. Miatta éreztem úgy, hogy élek.

De most nem tudtam olvasni az arckifejezésében. Felemeltem a kezem, végigsimítottam tiszta szőke haján és megkérdeztem. – Moy voin, mi az?

Egy pillanatra lehunyta a szemeit a becézést hallva. Nem szólalt meg, úgyhogy tovább erősködtem. – Mi az?

Amikor a kék szeme a tekintetemre szegeződött, vett egy nagy levegőt és óvatosan megkérdezte: – Még mindig akarsz engem?

Annyira meglepődtem a kérdésén, hogy megráztam a fejem. – Nem értem.

Nyelt egyet aztán teljesen felém fordult. Amikor lepillantottam, láttam, hogy fekete hálóing van rajtam. Ahogy felpillantottam, Ilya nézett rám kétségbeesetten. Megszakadt tőle a szívem.

– A drogok – mondta végül. – Most, hogy már teljesen megszabadultál a drogoktól, nem tudom, hogy akarsz-e még engem.

Szomorúság lett úrrá rajtam és válaszoltam. – Azt hitted, hogy csak a drogok miatt akartalak a veremben?

Ilya lehajtotta a fejét. – Nem tudtam. Négy napja nem mozdultam el mellőled. Alig aludtam, féltem, ha felébredsz, nem akarsz majd engem. Hogy a szíved már nem értem fog dobogni.

Ijesztő volt látni, hogy egy ilyen erős és durva férfi így össze tud törni a félelemtől arra a gondolatra, hogy elveszíti a szívemet. A fájdalomtól fogcsikorgatva előrehúzódtam, míg az ölébe nem tudtam ülni, aztán átkaroltam a nyakát. Ilya tiltakozni akart, de elhallgattattam a számmal, amit az ajkára szorítottam. Halkan felnyögött, mikor lágyan megcsókoltam, inkább tettekkel mutattam meg neki, mint szavakkal, hogy mennyire akarom őt.

Része volt annak, aki vagyok.

Amikor megszakítottam a csókot, kipirulva és szapora pulzussal, azt mondtam neki.

– Benne vagy a szívemben. Benne vagy a megsebzett szívemben. Te vagy az én emberem. Az én Ilyám…. Nem vagyok szabad, ha nem vagy az enyém. – Lehajtottam a fejem és még hozzátettem: – Még mindig akarsz engem?

Felkapta a fejét és egy szenvedélyesen birtokló kifejezés ült ki megdöbbent arcára. Erős karjaiba húzott és ettől biztonságban éreztem magam.

– Inessa – mondta rekedt hangon –, nélküled inkább meghalnék. Veled a szívemben, és én a tiédben tudok csak élni.

Mosolyogtam. Olyan szélesen és őszintén mosolyogtam, hogy megfájdult az arcom. Ilya viszonozta az arckifejezésemet és nevettem. Nevettem, valódi felszabadulás érzésével a lelkemben. Ilya lenyűgözve figyelte, ahogy nevettem. Amikor alábbhagyott a nevetésem, ajkait az enyémre szorította. Felnyögtem az ajkaitól.

Amikor visszahúzódtam, megkérdeztem. – Valentin is…?

Megcsókolta az arcomat és azt mondta. – Lent van. Mind lent vannak.

– Mind?

– Az új családunk – magyarázta.

Megremegett a gyomrom a szavakra. – Új család?

Bólintott, és mosolyra húzódott a szája. – Igen. Valentin megtalálta a szerelmet Zoyával. Ő most egy nagyobb család tagja. Ők voltak, akik segítettek kiszabadítani minket.

– Látni akarom őt – mondta és a szívem gyorsabban dobogott. Láttam gondolatban sebhelyes arcát és a nyakörvet a nyakán és megráztam a fejem. – Nem hiszem el, hogy ő volt a 194. Egész végig ott volt előttem és nem hittem el, hogy ő volt az.

– Semmi baj – mondta Ilya és gyengéden visszatett az ágyra. – Megyek és szólok neki.

Amikor elérte az ajtót, megszólaltam. – Nem. Én megyek le, hogy lássam őt.

Ilya arca elkomorodott. – De a hátad…

– Nem leszek többé bezárva. Fáj a hátam, de kibírom.

Ilya oldalra billentette a fejét és szeretetteljes kifejezés ült az arcára.

– Tudom, hogy kibírod, moy prekrasnyy. Erős vagy és heves.

Kinyújtottam a kezem és megkértem: – Kérlek, segíts fel.

Odajött hozzám és gyengéden talpra állított. Majdnem felszisszentem fájdalmamban, de visszatartottam. Ilya a karomat fogta és az ajtó felé vezetett.

Ahogy kiléptünk a folyosóra, egy gyönyörű világos folyosóra, idegesnek éreztem magam. Minden egyes lépésnél éreztem, hogy remeg a testem. Ahogy befordultunk a sarkon pár lépcső felé, az előbbi halk hangok egyre tisztábbá váltak.

– Jól vagy? – kérdezte Ilya.

Vettem egy mély levegőt és bólintottam. – Igen.

Büszkén mosolygott rám. A lépcsőn lefelé lassan haladtunk, de leértem az aljáig. Alig kaptam levegőt és hatalmas fájdalmaim voltak, de emelt fővel mentem. Látni akartam a bátyámat. Látni akartam a férfiakat, akik segítettek neki visszaszerezni a szabadságunkat.

Már csak egy kis folyosó volt köztünk meg a hangok között. Ilya előrehajolt és megcsókolta a homlokomat. – Készen állsz? – kérdezte. Néma válaszként bólintottam. Aztán elindultunk a szoba felé, Ilya segített nekem. Amikor elértük a folyosó végét, visszatartottam a lélegzetemet, ahogy befordultunk a sarkon. Egy nagy szoba tárult a szemem elé… Egy szoba, tele emberekkel.

Az eddigi hangos hangok elhalkultak. Ilya részben eltakarta őket a szemem elől, ahogy szembefordult velem és a tekintetemet kereste. Felhúzott szemöldökkel nézett rám. Tudtam, hogy ezzel azt akarja kérdezni, hogy elmozduljon-e. Hogy készen állok-e.

Több voltam, mint kész.

Továbbra is tartotta a karomat, hogy segítsen állni, de átállt az oldalamra, így minden embert láthattam a szobában. Hét emberen futott végig a szemem. Három pár és…. – Maya – suttogtam, ahogy megláttam a fiatal lányt, a kanapén ülve. Olyan máshogy nézett ki. Hosszú fekete haja a hátára simult és annyira más ruhában volt, mint a veremben. Tetszett.

– Inessa kisasszony – kiáltott fel és talpra ugrott. Odarohant hozzám. Megállt előttem én pedig kinyújtottam a kezem felé. Maya a kezébe vette az enyémet. Az övé remegett. Az enyém is.

– Gyönyörű vagy – mondtam neki büszkén.

Lehajtotta a fejét. – Azt mondták, hogy tudnak segítséget szerezni az arcomhoz. – Megrázta a fejét. – Ez a világ, kisasszony. Annyira más.

– Már nem vagy rabszolga – mondtam és Maya bólintott. – Akkor nincs több „Kisasszony”.

 Maya felnevetett a könnyein keresztül.

Maya mögött állt valaki a szoba másik végén. Maya látta a tekintetemet és oldalra lépett. Nem gondoltam bele, hogy ez a találkozás, hogy fog zajlani. Azt a luxust vagy átkot, nem engedhettem meg magamnak, hogy mindennap a bátyámra gondoljak. A férfira, aki szorosan ölelt kislányként, a fiúra, aki annyira keményen harcolt, hogy megmentse az életemet. A férfira, aki évekig rabszolgasorba taszított volt, hogy életben tartson. Tudtam, hogy soha, soha nem adta fel.

Amikor Valentin előttem állt, félelmet láttam a kék szemeiben. Bámultam tönkretett arcát és óriási testét. Ő már nem az a fiatal fiú volt, aki az emlékeimben élt, hanem a férfi összetört felnőttkoromból.

De most is ugyanúgy szerettem, mint annak idején. Az idő nem változtatott meg semmit. Visszakaptam a nagytestvéremet. Elhomályosult a látásom, ahogy suttogtam.

– Valentin.

Ilya lassan előrevezetett, de Valentin odarohant hozzám egy szempillantás alatt és vastag karjaival átölelt. Óvatos volt, nehogy megérintse a hátamat, de nem érdekelt volna, ha hozzáér. Visszakaptam a bátyámat. A megmentőmet. Ő volt a családom.

– Inessa – suttogta, ahogy magához szorított. Becsuktam a szememet, és egy kép ugrott be, ahogy a karjaiban tart, miközben fekszem egy cellában. Hátradőltem és kék szemébe néztem – ami pontosan olyan volt, mint az enyém – és azt mondtam. – Erre emlékszem.

Valentin figyelmesen nézett engem. Mosolygott, felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcát. Összerezzent. Összeráncoltam a szemöldököm, és azon tűnődtem, miért.

Kimondatlan kérdésemet megválaszolva azt mondta: – Az arcom… a sebhelyek…

Lehajtotta a fejét és hallottam, hogy valaki halkan szipog oldalt.

A bátyámat tanulmányozva, összetörve a megjelenésétől, hátranyúltam Ilya kezéért. Egy pillanat alatt a kezembe csúsztatta az övét. Felhasználva az erejét, hogy támogat engem, megfordultam és a csupasz hátamat mutattam neki. Hallottam, hogy Valentin felszisszen.

Aztán Ilya segített újra visszafordulni Valentin felé, és éreztem, hogy lágyan megcsókolja a legfelső sebhelyemet. Ez felmelegítette a szívemet. Ettől függetlenül is akart engem.

Valentin arca vörös volt a dühtől, amikor a tekintetünk újra találkozott.

– Irtózol a hegeimtől? – kérdeztem.

Eltűnt a haragja, de csak hogy tiltakozzon. – Nem, egyáltalán nem.

Lassan bólintottam, aztán az arcára helyeztem a kezemet újra és azt mondtam.

– Nos, akkor. Értsd meg, te a testvérem vagy, hegek ide vagy oda.

Egy hosszú másodpercre lecsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, megszólaltam.

– A szemünkben és a hajunkban hasonlítunk. Most már a sebhelyeinkben is.

Rám bámult, megrándult az ajka. Kíváncsi voltam, mi fog történni. Hirtelen egy széles, vidám mosoly terült szét mindig komoly arcán. Újra bólintott aztán megismételte: – Egyformák vagyunk.

Hangosan felnevettem. – Túlélésünk bizonyítéka.

Ilya keze még az enyémben volt és most megszorította. Meghúztam a kezét és mellém lépett. A karja szorosan tartott. Felnéztem a férfira, aki elrabolta a szívemet aztán a bátyámra néztem.

– Valentin, ő itt Ilya. – Éreztem, hogy elpirulok. – Ő a szívemben van, én meg az övében.

Ilya megcsókolta az arcomat. Valentin figyelt, de nem reagált.

– Tudom – válaszolta és Ilya felé bólintott. – Ő nagyszerű harcos. Keményen harcolt, hogy kiszabadítson.

A pulzusom gyorsabban vert a válaszára. Aztán Valentin hátrafordult és ránézett valakire maga mögött. Egy sötét hajú, sötét szemű nő jött előre. Gyönyörű volt. Hasonlóan volt öltözve, mint Maya.

Azon kaptam magam, hogy ő is tetszett.

Lenyűgözve figyeltem, ahogy Valentin átkarolja a vállát. Aztán rám mosolygott. Egy olyan őszinte mosollyal.

– Inessa – jelentette be Valentin –, ő az én Zoyám.

Visszanézett a szerelmére és azt mondta: – Ő pedig a kishúgom, Inessa.

Zoya kinyújtotta a kezét és én az enyémet az övébe tettem.

– Örülök, hogy megismertelek, Inessa – mondta, megkönnyebbüléssel a hangjában.

– Én is örülök, hogy megismertelek – válaszoltam. Zoya megveregette Valentin mellét és azt mondta.

– Te tetted a bátyádat a világ legboldogabb emberévé. Csak annyit akart, hogy biztonságban hazaérj.

Miközben figyeltem Valentint, ahogy Zoyára néz, szeretettel és hűséggel, azt válaszoltam.

– Kétlem, hogy ez igaz lenne. Azt hiszem, ez a megtiszteltetés téged illet.

Zoya elpirult, aztán egy magas férfihoz fordult, aki mögötte állt.

– Inessa, ő a bátyám, Zaal.

És ez így ment tovább. Megismertem az egész családot. Az új családomat. Ilya mellettem maradt, míg kezet ráztam az összes férfival és nővel. Amikor véget értek a bemutatkozások, megpillantottam a szoba hátsó felén egy nagy dupla ajtót. Az éjszaka sötét volt kint, de… látszott az odakint.

Ilyához fordultam és megkérdeztem: – Voltál már odakint, moy voin?

Megrázta a fejét és közelebb húzott magához. – Rád vártam. Egyszer arról álmodoztunk, hogy majd együtt sétálgatunk kint. Több más dologgal együtt. Úgyhogy vártam.

Felnéztem az emberemre és szélesen mosolyogtam. Nevetett és megrázta a fejét.

– Ki akarsz most menni?

Izgatottan bólintottam. Ahogy körülnéztem a szobában, láttam, hogy a többiek minket figyelnek. Elkaptam Maya mosolyát.

– Szeretni fogod… Inessa – mondta félénken. – Ez semmihez sem hasonlítható. A friss levegő…

Lélegeztem, megacéloztam az idegeimet. Ilya vezetett előre. Valentin félreállt, amikor elértük az ajtót. Ilya lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. A friss levegő azonnal kifújta a hajamat az arcomból. Becsuktam a szememet, ahogy a hideg szellő átjárt, elűzve az idegességemet.

Éreztem, hogy Ilya megfeszül mellettem és tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi. Előrelépett, levezetve engem egy lépcsőfokon és aztán a fűre. Ahogy a csupasz lábam belesüppedt a lágy talajba, becsuktam a szemem. Csak egy pillanatra, amíg azt mondtam magamnak, hogy ez nem álom. Aztán gyorsan kinyitottam őket. Nem akartam lemaradni semmiről sem.

Ilya körülnézett. Fák és kerítések vettek körül minket. De a legjobb a hűvös levegő volt a tüdőmben. A verem büdös volt. Ez az esti levegő balzsam volt minden fájdalomra, amin keresztülmentem. Segített felejteni.

Ilya zihált. Amikor felé fordultam, az eget bámulta. Követtem megbabonázott tekintetét és akkor elakadt a lélegzetem.

– Csillagok – suttogta Ilya, ahogy bámultuk a kicsi csillogó fényeket. Könnyek gyűltek a szemembe és megszorítottam a kezét.

– Ilya – motyogtam, az új élet föld feletti áhítatában.

– Tudom – válaszolta és felemelte a kezét, hogy átölelje a vállamat. – Tudom – suttogta újra.

Mélyen belélegeztem, a testemet átjárta ez a mámorító érzés.

Kifújva a levegőt, megkérdeztem: – Ilya, érzed ezt?

– Mit? – kérdezte, a béke melege sugárzott elgyötört testéből.

– A szabadságot – suttogtam. – A szabadságunkat… a mi szabadságunkat… végre.