8. fejezet

 

8.

LUKA

Fordította: Tobys

– Újra! – követelte Valentin, miközben körülötte köröztem a ringben. Kinyújtottam az ujjaimat, majd újra ökölbe szorítottam őket. Néztem, ahogy Valentin talpra ugrott és az ajkáról vér csordogált le az állán.

Rátámadtam, öklömmel az arcába vágtam. Valentin feje hátrabicsaklott, de gyorsan magához tért, lerázta az ütést és egy horogütést mért a bordáimra. Elállt a lélegzetem, de mielőtt előnyre tehetett volna szert, kisöpörtem alóla a bokáját és a földre zuhant.

Láttam, hogy Zaal a ringben járkál, kétségbeesetten várva az esélyt hogy kivegye a részét a küzdelemből. De amikor Valentin a hátamra fordított, gyorsan a feladatra koncentráltam ismét. Valentin keze a nyakam köré fonódott, sebhelyes arca közel lebegett, miközben a szemei ragyogtak a vérszomjtól.

Felemeltem a kezem és a nyaka köré kulcsolva erősen megszorítottam, mindketten a másikat fojtogattuk. Éreztem, hogy az arcom kivörösödik Valentin szorítása alatt, de ő sem járt jobban, mint én. A testünk levegőért kiáltott.

– Elég! – kiáltott Zaal, a keze a padlóra csapott, de én csak bámultam ennek a gyilkosnak a szemébe, aki megpróbálta elvenni az életemet. Láttam kék szemében, hogy nem adja fel. Felemeltem a lábam és kirúgtam, kibillentve az egyensúlyából a fölöttem ülő férfit. Megfordultam, átkaroltam a derekát és leütöttem a kezét a nyakamról. A szorításom lecsúszott a nyakáról. Zaal ekkor lerántott Valentinról, miközben ő felüvöltött és újra lecsapni készült.

Ziháltam, izmaim reagálásra készen megfeszültek, miközben Valentin a ring padlóján járkált, halálos tekintete Zaalon át az enyémre siklott. Ellöktem magamtól Zaalt, és Valentinhoz rohantam, szemtől szembe álltam meg a pszichopata férfival.

– Meg akarlak ölni – vicsorgott, majd ellökött.

Visszaálltam elé és ráparancsoltam: – Állj ellen!

Valentin ökölbe szorított kezével a halántékára csapott. Halkan morgott, és azt mondta: – Meg kell öljelek! – Ujjai lenyúltak a nyakán körbe futó hegre.

– Állj ellen! – parancsoltam újra, és néztem, ahogy a Bratva legújabb tagja küzd a benne élő szörnyeteggel.

– Nem – felelte, hirtelen mozdulatlanná dermedve, hatalmas testének minden egyes tömött izma megfeszült és remegett, ahogy próbálta visszafogni a dühét. – Ölni akarok! – harsogta.

Zaal mellém lépett, karjait keresztbe fonta a mellkasán. Fekete haja a mellkasára lógott, csöpögött az izzadságtól. – Küzdj ellene! – parancsolta ő is. Valentin tekintete majdnem helyben kizsigerelte.

– Gyilkos vagyok! – sziszegte, és a nyaka megfeszült az erőfeszítéstől, hogy ne öljön meg minket ott azon nyomban. – Kurvára gyilkolni akarok!

Ezúttal sem Zaal, sem én nem szólaltunk meg. Ha Valentin velünk akart tartani, mint leendő Bratva király, ha maradni akart, hogy felépítsük páratlan és félelmetes testvériségünket, meg kellett tanulnia, hogyan győzze le támadásra kondicionált ösztöneit.

Zaal közelebb lépett, Valentin pedig kivillantotta a fogait. – Zoyáért – mondta. A szavak azonnal hatással voltak a testvérünkre. Valentin elhallgatott. Állta Zaal tekintetét, és Zaal is az övét.

Ahogy teltek a percek, a Valentinban forrongó düh csillapodott. Már amennyire ez lehetséges volt és képes volt a sebhelyes orosz. Mindig dühös volt, mindig tele volt fájdalommal.

Mindhárman némán álltunk ott, amíg azt nem mondtam: – Ahhoz, hogy harcos legyél, tudnod kell, mikor kell visszafogni a dühödet. Arra kell használnod, hogy táplálja a gyilkolás iránti vágyadat, de eléggé vissza kell tartanod ahhoz, hogy el ne vakítson.

– Én nem vagyok harcos – köpte Valentin. – Én egy kibaszott kínzó vagyok. Egy bérgyilkos. Nem táncolok a ringben a szórakozás kedvéért. Lassan kínzom őket, amíg sikoltoznak a fájdalomtól.

Zaal hátralépett. Tudtam, hogy ezzel távol akarja tartani magát a férfitól, aki a húga szívét rabul ejtette. A hímtől, aki mielőtt szerette volna, megkínozta őt. Aki a fájdalmat okozta, amiről olyan izgatottan beszélt.

Valentin mellkasa le-fel járt, ahogy próbált uralkodni magán. Éppen Zaalhoz fordultam, hogy beszéljek, amikor Viktor berohant a Tömlöc hátsó ajtaján.

Kopogott az iroda ajtaján, ahogy elhaladt mellette. Apám és Kirill az üzletelést félbehagyva kiléptek, és elindultak felénk az edzőteremben. Viktor megállt, és megpróbált levegőhöz jutni.

– Mi az? – kérdezte Kirill, miközben megigazította az ingén a mandzsettagombokat. A tekintete Valentinra vándorolt, és láttam, hogy felvillan benne a büszkeség új testvérünk iránt. Valentin egy szörnyeteg volt egyenesen a rémálmaidból. És most ő volt a Bratva potenciális Vörös Királya. Apósom alig várta a napot, amikor bemutathatja az új Bratva/Kostava kört a többi New York-i bűnbanda főnöknek. Pontosan tudta, hogy mit váltana ki belőlük, ha hármunkat látnának – tiszta félelmet.

Viktor mélyet lélegzett, és a szemembe nézve azt mondta: – Tudom, hogyan juthatunk be a Verembe.

Abban a pillanatban, ahogy a szavai eljutottak a fülemig, a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. – Hogyan? –préseltem ki magamból a szót. Zaal a jobb oldalamra állt; Valentin, aki szintén alig várta, hogy hallja a régi kiképzőmet, a bal oldalamra. Viktor mindhármunkra nézett és magyarázni kezdett. – Most hallottam a grúziai kapcsolatomtól, hogy az Arziani halálra menő mérkőzéses tornát rendez a Vérveremben. Rendszeres mérkőzéseket tart, de van egy bajnokcsapata, amelyet nem lehet legyőzni. A befektetők, a maffia főnökök, akik rendszeresen járnak oda fogadni, akiknek a harcosai ellen mérik össze erejüket, kezdtek frusztráltak lenni amiatt, hogy Arziani emberei sosem veszítenek. Hogy Arziani bebizonyítsa, nem manipulálja a meccseit, lehetőséget ad más gulágoknak, és a hálózatán kívüli főnököknek, hogy harcosokat állítsanak ki az ő emberei és a többi résztvevő ellen. Ez egy végső verseny. –  Kirillre és Ivánra nézett, majd nyomatékkal mondta: – Nagy a tét. A nyeremény több tízmilliós nagyságrendű.

– De hogyan jutunk be? – kérdeztem zavartan.

Viktor idegesen apámra pillantott, majd a Pakhánra. Apám elkomorult, de kérdésemre válaszolva így szólt: – Minden gulág legfeljebb három bajnokát nevezheti be a versenyre – nyelt egyet. – Egy régi kollégám keresett meg, hogy van-e olyan harcosom, akit be akarok nevezni.

Tiszta adrenalin löket járta át a testemet. Előreléptem, az ujjaim megrándultak, és megkérdeztem:

– És te igent mondtál, ugye?

Viktor lassan bólintott. – Igen, de ami még jobb – tartott szünetet –, hogy a kapcsolatom, és a három testvére az Arzianinak dolgozik. A testvérei őrök a veremben.

Valentin hintázni kezdett mellettem, és azt sziszegte: – Lidércek.

Viktor elsápadt, de megrázta a fejét. – Nem. Elvitték őket, és arra kényszerítették, hogy ott dolgozzanak, hogy visszafizessék az apjuk szerencsejáték adósságát. Ahogy engem is. – Viktor ismét szembefordult velem. – Csak Abel sofőrként törlesztette az adósságot, mint én. Ő mondta nekem, hogy mivel nem tudta időben visszafizetni a pénzt, elvitték a testvéreit is. Lidérceket csináltak belőlük, és Abelt tiszti rangba léptették. – Viktor szemében izgalom lobbant fel. – Mindannyian gyűlölik Arziani Mestert, és ki akarnak szállni. Biztos vagyok benne, hogy segíteni tudnak nekünk, ha egyszer bent leszünk és elérjük, hogy megérje nekik. – Viktor szünetet tartott, majd egy csalódott pillantást vetett Valentinra, és hozzátette: – Nem minden őr van azért ott, mert hisz Arziani ügyében. Sőt, Abel azt mondta nekem, hogy szerinte legalább harminc százalékuk azért van ott, hogy visszafizesse szerencsejáték adósságát – a sajátját vagy valakiét a családjából.

– Szóval így jutunk be? – kérdeztem, és keresztbe tettem a karomat a mellkasom előtt. – Harcosokként megyünk be. – Hátrapillantottam Valentinra és Zaalra. – Harcolunk a tornán, és megtaláljuk a módját, hogy odabenn megöljük Arzianit?

– Másképp nem tudunk bejutni – mondta Viktor.

Valentin mellettem toporgott; úgy tűnt, új energia járja át az ereit. – Igaza van. Magunktól nem jutunk be a Verembe. – Rám pillantott, és láttam, hogy a vérszomja visszasugárzik rám. – De harcolhatunk. Bemehetünk gulág harcosokként.

– Te nem vagy harcos – mondta Zaal a hátam mögül. Amikor hátrapillantottam, Zaal a homlokát ráncolta. Valentinra bámult. Valentin szinte forrt a dühtől, ahogy visszabámult.

– Kurvára tudok harcolni – csattant fel Valentin.

Zaal előrelépett, és rám mutatott. – Luka volt a gulágjának bajnoka. Én Jakhua prototípusaként harcoltam. Olyan harcosok vagyunk, mint azok ott, a Veremben. Semmi másra nem neveltek minket. Téged kínzásra és gyilkolásra nevelt. Ti mások vagytok. Te nem vagy halálharcos.

Valentin ajkai hátracsúsztak, fogai kivillantak, ahogy vicsorgott, miközben Zaal elé állt. – Én sokkal ötletesebb módon tudok ölni, mint te, Kostava. Olyan módon tudlak megölni, amit te el sem tudsz képzelni. – Rám nézett, és azt mondta: – Én is megyek.

– Teher lesz – érvelt Zaal, miközben Valentin gyakorlatilag halált sugárzott a helyszínen.

– Ott van bent a húgom! Ő annak a pöcsnek a kurvája, és te azt képzeled, hogy odamehetsz nélkülem? Kizárt.

– Ismer téged – mondtam, majd Zaalra néztem. – Téged is ismer.

Mindketten egymásra, majd rám néztek. – Én megyek – mondták egybehangzóan. Mélyen kifújtam a levegőt.

Viktorral szembefordulva kijelentettem: – Engem nem ismer. A veremben senki sem fog megismerni. Az én gulágom Alaszkában volt. Amennyire tudjuk, miután kiürült a szökésem után, soha többé nem nyitották meg újra. Én vagyok az, akit nem ismernek.

– Luka – szólalt meg apám. Felé fordultam. Az arca vörös volt a csalódottságtól. Tudtam, hogy miért. Nem akarta, hogy elmenjek.

Viktor előrelépett. – Három harcost kell beneveznünk, vagy egyet sem, Luka. – Zaal és Valentin felé intett a kezével. – Már kitaláltam, hogyan juttassuk be őket.

– Hogyan? – kérdezte Zaal.

Viktor vállat vonva azt mondta: – Álnéven nevezünk be. Nem a Volkov- vagy Tolsztoj-Tömlöc harcosaként, hanem egy csapdaként. Abel és a testvérei gondoskodnak róla, hogy ellenőrzés nélkül felkerüljünk a listára. – Majd elmagyarázta. – Mondhatjuk, hogy az embereink megvették ezt a kettőt azoktól az emberektől, akik korábban őrizték őket. Zaalt az egyik Jakhuától, Valentint pedig az Úrnőtől.

– Az Úrnő a húga volt – érveltem. – Meg fogja ölni Valentint, amint meglátja.

– Megyek! – mennydörögte Valentin. Kinyújtottam a kezem, hogy hallgasson. Elhallgatott, de az ajka bosszús fintorba görbült.

– Arziani gyűlölte a húgát. Ő volt létezésének az átka. Abel azt mondta, hogy amikor Arziani értesült a haláláról, nevetett. Tudta, hogy jobb az élete nélküle. – Aggódó pillantást vetett Valentinra, de folytatta. – Abel azt mondta, hogy az egyetlen dolog, ami érdekelte, az a női mona volt, amelyet az Úrnő tartott fogva. – Valentin irányába biccentett a fejével, és tisztázta: – A húga. Most, hogy már nála van, a többi nem érdekli.

A pulzusom felgyorsult az esélytől, hogy újra lehetőséget kapok a harcra. De ami még fontosabb, hogy megölhetem Arzianit, és egyszer s mindenkorra véget vethetek ennek a rabszolgatartó körnek. Az, hogy véget vethetek annak, hogy a gyerekeket úgy adják – vegyék, mint egy darab húst, hogy úgy kísérletezzenek rajtuk, mint a patkányokon, hogy harcra kényszerítsék őket és arra, hogy elfelejtsék, hogy emberek. Nem többek, mint gyilkológépek. Ezek a gondolatok kavarogtak az agyamban. Valentinra pillantva azt mondtam: – Ha jössz, meg kell tanítanunk, hogyan kell harcolni a Veremben. Ki kell képeznünk téged a fegyverekkel való harcra.

– Nekem megvannak a picanáim – válaszolta.

– Fegyverek és elektromos sokkolók nem engedélyezettek a ringben – válaszolta Zaal.

Valentin felvonta a szemöldökét, és azt mondta: – De rövid fémdárdák igen. A sokkolók használata révén már megszoktam az érzésüket a kezemben. A részemmé váltak. Ugyanolyan hatékony tudok lenni az elektromos töltésük nélkül is, mint velük.

Zaal felém fordult, és bólintott. Mindkettőjükkel szembefordulva mondtam: – Ha ezt tesszük, ha mindannyian bemegyünk, lehet, hogy nem mindannyian jutunk ki élve.

A csend leple ereszkedett körénk. Valentin volt az első, aki előrelépett és megszólalt. – Én bemegyek. Az a seggfej tett azzá... azzá, ami ma vagyok. És nála van a húgom. Bemegyek. És nem fogok meghalni. Nem halok meg, amíg a szíve meg nem áll.

Bólintottam, majd Zaalra néztem. A mellkasán keresztbe tett karokkal mondta: – Nem akarok újra harcolni. Taliával akarom leélni az életem. De... – sóhajtott, és láttam, hogy belső démonaival küzd –, de Anrit és engem ott teszteltek. Harcra kényszerítettek gyermekkorunktól kezdve. – Megrázta a fejét. – Amíg Arziani és ez a Vérverem el nem pusztul, addig sosem leszünk igazán szabadok, ugye? Minden, amin mindannyian keresztülmentünk, ebből a vállalkozásból eredt. – Zaal apámra és Kirillre nézett. – Az Arziani még a Volkov Bratvánál is nagyobb. Ha meg akarjuk őrizni itt a tekintélyünket, ha jó életet, biztonságos életet akarunk adni asszonyainknak, akkor most meg kell állítanunk ezt az embert. Mielőtt eljön értünk. Vegyük fel vele a harcot. – Zaal arca elkomorult az elkerülhetetlen gyilkolástól, és így fejezte be: – Mielőtt eljön értünk.

Zaal minden egyes szava szíven ütött. Viktorhoz fordultam. – Mikor lesz a verseny?

– Négy hét múlva – válaszolta. – Négy napig tart. Kétszemélyes mérkőzések, amíg négy harcos el nem jut a döntőbe. Senki sem kerül párba a gulágtársával, hacsak nem találkoznak a döntőben. Aztán négyes csata lesz a bajnoki címért. A győztes megkapja a szabadságát. Arziani versenyének díja a szabadság. – Erre felhúztam a szemöldökömet. A fogságba esett és harcra kényszerített férfiakat a szabadság lehetősége sokkal keményebb harcra készteti majd. Sokkal nehezebb lesz őket legyőzni.

– Mindannyiunknak be kell jutnunk a végső csatába – mondtam, és Valentinra és Zaalra néztem. Mindketten bólintottak. – A következő néhány hetet arra használhatjuk, hogy kiismerjük a Vermet, és megtervezzük a támadást. – Visszanéztem Viktorra, és azt mondtam: – Vedd fel a kapcsolatot az embereddel. Biztosra kell mennünk, hogy szövetségeseink lesznek, aztán használjuk a befolyásukat, amikor odabent leszünk azokkal, akik nem elkötelezettek Arziani és az ügye mellett. Ígérj nekik bármit, amit csak akarnak. Pénzt, életet itt New Yorkban, bármit, csak juttassanak be minket a Vérverembe. Onnantól kezdve mi intézzük a dolgokat.

Viktor bólintott, és kisietett a Tömlöc ajtaján. Zaal és Valentin mellém állt. Zaal a vállamra tette a kezét. Amikor találkozott a tekintetünk, bólintott, nem volt szükség szavakra. Láttam a szemében kísértő konfliktust – ahogy én is éreztem a sajátomat.

Most már más férfiak voltunk. Más életünk volt. Ugyanakkor, amíg Arziani – személyes poklaink bábmozgatója – meg nem hal, mindig ugyanazok a foglyul ejtett emberek maradunk, akik életünk nagy részében voltunk. Örökre a múltunk foglyai leszünk. Soha nem léphetünk tovább.

Valentinhoz fordulva azt mondtam: – Ezt a négy hetet arra kell felhasználnunk, hogy kiképezzünk téged. – Ezután Zaalhoz szóltam. – Nekünk is újra edzenünk kell magunkat. Kérd meg Viktort, hogy készítsen fel minket. Nincs más választásunk, mint visszatérni az asszonyainkhoz. Ehhez le kell győznünk minden harcost, aki az utunkba kerül. Csak így mehetünk oda, mert győzni megyünk.

Zaal kinyújtotta a kezét, és én megráztam. Valentin ugyanígy tett. Ahogy egymásra néztünk, a szívemben izgalom lobbant fel. Négy hét múlva, négy napon át ismét én leszek Raze.

Hiányzott, hogy Raze legyek. Hiányzott és vágytam a vérre, amit kiontottam. Két hétig újra én lehetek a gulag bajnoka; aztán örökre a múltba száműzöm őt.

Sarkon fordulva kiugrottam a ketrecből, apám az utamba lépett. Kirill mögötte jött, komoly aggodalom ült ki az arcára. De az apám volt az, akinek a figyelmemet szenteltem. A szomorú, mégis makacs arckifejezést nehéz volt figyelmen kívül hagyni.

– Nem engedem – mondta, és megrázta a fejét. – Anyád és Kisa nem akarják majd ezt, Luka. Mi a fenét képzelsz?

A padlóra pillantottam, majd visszanéztem, és azt mondtam: – Hány gyerek van még gulágon szerte a világon? Hányat lopnak el otthonokból vagy az utcáról és kényszerítik őket harcra? – Megragadtam apám karját, és azt mondtam: – Hány apa keresi elveszett fiát? Nem tudják, nem hiszik el, hogy esetleg valami elbaszott pszichopata irányítása alatt állnak, akinek az a téveszméje, hogy ő egy szadista Cézár az ókori Rómából? –Apám elsápadt, de én folytattam. – Még nincs vége, apám. Még ha itt is vagyok New Yorkban veled, Kirillel, Mamával, Taliával és Kisával, akkor sem vagyok soha teljesen jelen.

Kerestem a módját, hogy megértessem vele. Kisa arca betöltötte a lelki szemeimet. Elképzeltem a kezemet a hasán, amely lyukat ütött a szívembe, amikor a babánk rúgott. Legyűrtem a gombócot a torkomból és folytattam. – Kisa hamarosan megszüli a babát. Nem tudok úgy élni a gyermekemmel, hogy közben a múlt kísért. Ahhoz, hogy olyan apa legyek, amilyen szeretnék lenni, amilyen apa te vagy, egyszer és mindenkorra véget kell vetnem ennek. Az Arziani birodalomnak meg kell buknia. És nekem kell ezt véghez vinnem. – Ezúttal Kirillre néztem, és azt mondtam: – Ahhoz, hogy a mi Bratvánk pakhanja lehessek, meg kell szabadulnom a fájdalomtól, amit még mindig magamban hordozok. Arziani a gyökere ennek az egész gonoszságnak. Ő a kígyó. És én letépem a kibaszott fejét.

– Luka – mondta apám reszelős hangon, és a tarkómra tette a kezét. A homlokomat a sajátjához húzta, és azt mondta: – Büszke vagyok rád, fiam. De addig nem nyugodhatok, amíg le nem győzted ezt a rohadékot, és épségben haza nem tértél. Ezúttal végérvényesen.

– Köszönöm – suttogtam vissza. Felemeltem a fejem, láttam az aggódó tekintetét, és azt mondtam: – Raze vagyok. Én vagyok a bajnok. Én nem veszítek. – Gyönyörű feleségemre és a gyermekünkre gondoltam. Zaalra és Taliára, Valentinra és Zoyára gondoltam, és tudtam, hogy nem fogok elbukni. Ez most már az én családom volt. És mindannyian túlélhetjük. Muszáj volt, nem volt más választásunk.

Kirill megkerülte apámat, és megcsókolta a fejemet. Nem szólt, de nem kellettek szavak, hogy lássam a büszkeséget az arcán. Kirill évtizedek óta a Pakhan volt. Tudta, hogy a vezetőknek néha fel kell áldozniuk önmaguk egy részét a nagyobb jó érdekében. És Arziani megölése a nagyobb jót szolgálta.

Négy hetem volt arra, hogy felidézzem és magamhoz öleljem a vad gyilkost, akit lelkem mélyére nyomtam.

Ahogy hazafelé tartottam, behajlítottam a kezemet, bámultam az ujjaimat, amelyek hamarosan újra megismerkedtek a pengés bokszerekkel, amelyeket olyan jól ismertek.

És minden egyes hazafelé megtett mérfölddel egyre forróbban és forróbban égett a mellkasomon az azonosító tetoválás. A 818-as visszatört a felszínre, félrelökve Luka Tolstoit.

Átmenetileg el kellett fogadnom a bennem lakozó szörnyeteget.

Hagytam, hogy átvegye a gyeplőt.

Aztán amikor megérkezem a Vérverembe, elengedem, hogy elszabadítsa a poklot.

Még egyszer utoljára.

Mielőtt örökre nyugalomra helyezném.