2. fejezet

 

2.

152

Fordította: Christina

Éreztem, ahogy a tűből származó folyadék elkezd zubogni az ereimben, és ezzel együtt könnyedség költözött a végtagjaimba. A fájdalom és az izomláz feloldódott, amíg csak egy mámorító érzés maradt, a melegség érzése. Aztán a szemhéjam megrebbent, ahogy a melegség dél felé kezdett áramlani a lábaim között. Egy nyöszörgés hagyta el a torkomat, ahogy a combjaim találkozásánál egyre nőtt a feszültség.

– Kisasszony? – szólított meg a chiri finoman. Lassan kinyitottam a szemem, éreztem, hogy elpirulok. Mellettem állt, és egy puha, plüss törölközőt nyújtott át. Felemelkedtem a kádból, hagytam, hogy beletekerjen a törölközőbe, nem kérdezősködve, hogy miért. Tudtam, hogy soha nem kérdeztem meg, hogy miért. Nem volt magyarázat semmire az életemben.

A chiri egy székhez vezetett. Egy nagy, egész alakos tükör állt előttem, én pedig a visszanéző nőt bámultam. Kék szem, sötét haj, rózsaszínes, kipirult arc. Karcsú volt és meglehetősen magas. A bőre világos olíva színű volt.

Csak bámultam és bámultam, a tű hatásától elzsibbadva, miközben a chiri rendbe szedte és megigazította derékig érő hajamat, majd bekrémezte, bepúderezte és kisminkelte az arcomat. Felálltam, amikor utasított, hogy álljak fel, aztán hagytam, hogy hosszú, selymes, vörös ruhába burkoljon, a padlóig érő anyagot két pánt tartotta össze, amelyeket ezüstcsatokkal rögzítettek a vállamnál. Mindkét lábszáramon nagy hasíték volt, megmutatva az alatta lévő, most már csillogó, illatosan olajozott bőrt. Ringatóztam a lábamon, ahogy a lábam között egyre erősödött a fájdalom. Összeszorítottam a combjaimat, megkönnyebbülést kerestem, de nem jött el.

Amikor már biztos voltam benne, hogy nem tudom tovább elviselni ezt a perzselő fájdalmat, a mögöttem lévő ajtó felől hang hallatszott, és a chiri a szoba közepére irányított, hogy ott álljak meg. Azonnal hátrálni kezdett, és az árnyékba húzódott, hogy ne legyen szem előtt. Még az elmémet elhomályosító könnyű ködben is zavartnak tartottam a viselkedését. Rémültnek tűnt. Kétségbeesetten félt attól a személytől, aki belépni készült az ajtón, bárki is legyen az.

Ekkor egy férfi lépett be a szobába. Egy uralkodó, titokzatos férfi. Sötét tekintete azonnal összeolvadt az enyémmel, és mozdulatlanná dermedt. Tiszta, sötét öltönyt és zöld nyakkendőt viselt. Fekete haját hátrafésülte, erős, markáns állát sötét borosta fedte be. Észrevettem, hogy meglehetősen jóképű. Nálam sok évvel idősebb, de kétségkívül jóképű.

Aztán elmosolyodott.

Én pedig ledermedtem.

Mielőtt bármi mást tehettem volna, a szükség pusztító hulláma magával ragadott, és egy apró kiáltás hagyta el az ajkamat. A férfi sötét szemei felcsillantak izgalomtól, majd lassan és megfontoltan, fegyelmezetten elindult felém.

Mint egy ragadozó.

Bőrének erős pézsmaillata átjárta a testemet, ahogy közeledett felém. Ringatóztam a lábamon, ahogy a forróság újabb hulláma töltött el belülről, felperzselve az izmaimat. A nyöszörgésemre reagálva a férfi az arcomhoz emelte a kezét. Teljes magasságában és szélességében fölém tornyosult. Hatalmas keze sima és puha volt.

– Még egy görög istennőnél is szebb vagy – mormolta, majd végigsimított a nyakamon. Érintése nyomán a feszültség egyre nőtt a lábam között, a testem vágyott arra, hogy lejjebb csúsztassa a kezét, hogy megkönnyebbüljek ettől a nyomástól. Ziháltam, képtelen voltam nyitva tartani a szemem, amikor a forróság újabb rohama töltött el. Nedves lettem a combjaim között. A férfi hirtelen leeresztette a kezét, majd hozzásimult a testemhez. Felpattant a szemem, a pulzusom hevesen vágtatott a vágytól.

A férfi orrcimpái kitágultak a reakciómra, és közelebb hajolt, végigfuttatva az orrát az enyém hegyén. Ujjait végigsimítva a testemen, a puncimnál kezdett el mozogni, mire felsóhajtottam az érzésre, szükségem volt rá, hogy bedugja őket a hüvelyembe.

– Gyönyörű – mormogta, miközben a szája a fülemhez vándorolt, ujjai végigtáncoltak a forró húsomon. – Szükséged van rám, ugye, 152? Szükséged van a Mesterre, hogy enyhítse ezt a feszültséget? Hogy jobban érezd magad? Hogy megnyugodjon az a punci?

Válaszul felnyögtem, de hallottam őt. Hallottam minden szavát. Ez a férfi Arziani Mester volt. Ő volt az a férfi, akit szolgálnom kellett. Újra felnyögtem, amikor a szabad keze megcsavart valamit a ruhám vállán és az anyag leesett a padlóra, halmokba gyűlve a lábamnál. A hűvös levegő megcsókolta meztelen bőrömet.

Halk, éhes nyögés hagyta el a torkát, és másodperceken belül mohó szája a mellemre tapadt. Ahogy a nyelve végigsimított a kemény mellbimbómon, felkiáltottam. A kezei a csiklómnál egyre gyorsabban dolgoztak, a megkönnyebbülés határára sodródva. Amikor a fájdalom már épp enyhülni kezdett, a Mester hátrébb húzódott, és azt parancsolta: – Ágyba! Feküdj az ágyra! A hátadra – a hangja elhalkult, szigorú és reszelős lett. Úgy tettem, ahogy utasította, miközben a Mester gyorsan levetette magáról a ruháit. Az izmok hullámoztak a hasán, ahogy közeledett, erős, vastag lábait sötét szőrszálak borították.

Hanyatt fekve széttártam a lábaimat, hogy magamba hívjam őt. Szükségem volt rá, hogy fölém tornyosuljon. De amikor a Mester elérte az ágy végét, ahelyett, hogy betakart volna a testével, térdre ereszkedett, és a szájába vett. Egy eksztatikus sikoly hagyta el a torkomat, amikor éreztem, ahogy a csiklómat végigsimítja a nyelve hegyével. Ökölbe szorult kézzel az ágyneműt szorongattam, ahogy a gyönyör hullámai átcsaptak rajtam. De a nyomás a gerincem alján nem hagyott alább; ehelyett még inkább fokozódott. Egyre csak nőtt és nőtt, amíg a testemet már csak az a szükség éltette, hogy magáévá tegye: durván, nyersen, kitöltve a Mester magjával.

Enyhe izzadság ragyogta be a bőrömet, a Mester elszakította a száját tőlem, lassan és egyenletesen kúszott, amíg fölém nem ért. A hátam meghajlott, többet keresve: az érintését, a melegét, a kezét. A tekintetünk összeakadt, mire megnyalta az ajkait, miközben a kezébe vette a mellemet.

Forgattam a csípőmet, ahogy a Mester elhelyezkedett a lábam között, kemény és hosszú farkát éreztem, hogy a bejáratomnál várakozik. Megpróbáltam hozzányomni magam, de a Mester keze a kezeim felé nyúlt, hogy a csuklómat megragadja a fejem felett. A szorítása túlságosan szoros volt ahhoz, hogy küzdjek ellene, a bensőm összeszorult, kétségbeesetten szükségem volt némi megkönnyebbülésre.

A Mester lehajtotta a fejét, és végigcsókolta az arcomat. Amikor kissé visszahúzódott, azt mondta: – Tudtam, hogy ilyen lesz veled. Arra születtél, hogy Fő Mona legyél. A páratlan külsőd, ez a test... ez a kielégíthetetlen vágy, hogy megdugjalak. A te Mestered. – A pupillái kitágultak, és az ajkamba haraptam, amikor éreztem, hogy farkának hegye belém nyomul.

Ahogy előrenyomult, a csuklómat egyre erősebben szorította, amíg a fájdalom villanása végig nem söpört rajtam, kioltva az élvezetet. De ahogy felkiáltottam a fájdalomtól, egy gyors mozdulattal belém hatolt, mire felsikoltottam az érzéstől. Túl sok ellentmondásos érzés futott végig rajtam, ahogy elkezdett belém nyomulni, minden egyes lökés egyre közelebb és közelebb vitt a szakadék széléhez.

A Mester felettem nyögött, én pedig nyögve válaszoltam, ahogy a kemény mellkasa a melleimet súrolta. A meleg lehelete végigsuhant az arcomon. Száját közelebb vitte a fülemhez, morgott egyet: – Az enyém vagy, mona. Minden porcikád birtoklom. Az enyém vagy.

Felkiáltottam, ahogy egyre erősebben szorította a csuklómat, brutális fájdalmat okozva, ami felülírta az élvezetet. – Hallasz engem? – kérdezte, hirtelen abbahagyta az elcsábításomat. Jóképű arca szigorú és hajthatatlan volt, és csak bámult rám lefelé.

Felnyögtem tiltakozásul, próbáltam forgatni a csípőmet, hogy ismét érezzem őt, ahogyan mozog bennem. De mozdulatlanul maradt és engem is úgy tartott, szemei kitartóan és eszeveszett szükséggel várták a válaszomat.

– Igen – válaszoltam lélegzet-visszafojtva. Felsikoltottam, ahogy a szorítása olyan durva lett a csuklómon, hogy attól féltem, eltörnek a csontok. – Mester – sziszegte. – Kibaszottul mutass tiszteletet, mona.

– Igen, Mester – javítottam ki gyorsan, és azonnal visszatartottam a lélegzetemet. A Mester arca megenyhült, haragja eloszlott, és lazább lett a szorítása a csuklómon. – Így már jobb – dicsért meg, és elengedte az egyik csuklómat, hogy az arcomra tegye a kezét.

Határozottan az állkapcsomat megragadva biztosította, hogy a szemébe nézek, és megszidott: – Nem tűrök el tőled semmiféle engedetlenséget, mona. Hozzám tartozol, ezért úgy bánok veled, mint egy királynővel. – A szája a fülemhez vándorolt, és suttogta: – De ha bármiben nem engedelmeskedsz nekem, megbánod a napot, amikor megszülettél.

Felemelte a kezét, és lágyan, édesen megcsókolta az ajkaimat – a szájából jövő fenyegető szavakkal szemben szöges ellentétben. Megfogta a hajamat és hirtelen hátrarántva a fejemet azt követelte: – Megértetted, mona? Mondd, hogy minden szavamat megértetted!

Fehéren izzó fájdalom terült szét a fejbőrömön a szorítása alatt, az elviselhetetlen érzés ellentétben állt a lábam közötti vággyal. – Igen, Mester – nyeltem egyet, miközben könnyek szöktek ki a szemem sarkából.

A Mester elengedte a hajamat, és egy pusztítóan jóképű mosoly terült el telt ajkán. – Jó – jelentette ki büszkén, miközben ujjai a fejbőrömet masszírozták most, amit az imént megsebzett. A mosolya elhalványult, ahogy a kemény farka megrándult és lüktetett bennem. Vártam, hogy mi fog történni ezután, nem tudtam, hogy öröm vagy fájdalom lesz-e. Aztán – még mindig bennem volt –, hirtelen átfordított, amíg nem ültem lovagló ülésben a csípője felett.

A kezei végigsimítottak a combomon, végül a csípőmbe markoltak, miközben a tenyerem széles, izmos mellkasán feküdt. – Basszál meg! – parancsolta, sötét szemei lángoltak az izgalomtól. A kezei addig szorították a csípőmet, amíg biztos nem voltam benne, hogy véraláfutást fognak hagyni. – Vigyél a csúcsra, amíg beléd nem élvezek.

És én megtettem. Szükségem volt a megkönnyebbülésére, és hagytam, hogy kemény szorítása irányítson, amíg a szemem le nem csukódott, a fejem hátra nem csapódott, magamhoz ölelve az elragadtatást. Testem megmerevedett, és egy hosszú, hangos nyögést hallattam, körmeimet a Mester mellkasának húsába vájtam, miközben megdermedt alattam, és üvölteni kezdte a saját gyönyörét. Ahogy a magvát belém lövellte, csillapította a forróságot a hüvelyemben. A bőröm bizsergett, ahogy a csípője fölött egyensúlyozva maradtam, lassan ringatóztam előre-hátra, miközben a Mester farka megrándult bennem.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, de ahogy a légzésem lelassult, lehajtottam a fejem, és pislogva kinyitottam a szemem. Sötét, kielégült tekintet fogadott. Egy tekintet, amely minden mozdulatomat figyelte, egy ragadozó, egy igazi Mestere a veremnek.

Egy hideg érzés kezdett felkúszni a gerincemen, és továbbterjedt az egész testemben, miközben a tekintetét bámulva megmerevedtem. Ahogy a telhetetlen vágy enyhült, hogy tegyen magáévá, a pillanat valósága belém csapott. Ő volt a Mester. A férfi, aki minden sorsot irányított itt. Az a személy, aki eldöntötte, hogy élünk-e vagy meghalunk.

És engem kiválasztottak, hogy a kedvére tegyek.

Valóságos, igazi félelem vert gyökeret a szívemben.

– Az én finom, csinos virágszirmom – dorombolta a Mester, mély hangon. Ujjbegyei lesodródtak a csípőmről, és végigsimítottak a hasamon, amíg a csiklómhoz nem értek. Ujjait végigfuttatta nedvességemen, csípője közben felemelkedett, mire újabb nyögést csalt ki belőlem.

– Ez tetszik neked, virágszirom? – kérdezte. Mély lélegzetet vettem, de mielőtt még megszólalhattam volna, rám rivallt: – Válaszolj!

Kinyíltak a szemeim, ahogy a hangjában lévő agressziótól összerezzentem. – Igen, Mester – válaszoltam gyorsan. – Tetszik nekem, Mester.

A szavaim balzsamként hatottak a Mesterre, visszahanyatlott az ágyra. Lenéztem a mellkasán lévő kezemre, és elsápadtam, amikor megláttam a bőrén a körmeim okozta sebeket, a mellkasán vér gyűlt össze. Elrántottam a kezemet, és reszketve figyeltem, ahogy a Mester lenéz a vérre. A szívem hevesen dobogott a rémülettől, hogy mit fog csinálni ezután. De meglepetésemre széles, boldog mosoly terült szét az ajkán, és a szeme elnehezült a vágytól.

Lenyeltem a félelmemet, amikor a Mester keze végigdörzsölte az apró vérfoltokat. Aztán meglepetésemre az ujját az ajkához emelte, és leszopogatta a vért a hegyéről. Amikor leeresztette az ujját, rám nézett és azt mondta: – Tudtam, hogy arra születtél, hogy az enyém legyél. – A keze a derekamon landolt és végighúzta a bőrömön, amíg a melleimhez nem ért, és megtapogatta a puha húst. Az orrlyukaim kitágultak, ahogy az érintése újra felélesztette a vágyamat, és a csípőm előre-hátra kezdett ringatózni. – Tudtam, amikor néztelek azokon a kamerákon keresztül, amikor annál a ribanc húgomnál voltál, hogy te vagy az, akire vártam. Hogy a többi Fő Mona a nyomodba sem érhet.

A Mester farka újra keményedni kezdett bennem, és lágyan belém nyomta a csípőjét, fokozva az örömömet. Nyögtem, és a Mester is felnyögött válaszul.

Még mindig egyre gyorsabban mozgattam a csípőmet, amíg el nem kezdtem hajszolni a megkönnyebbülést. A Mester keze megszorította a mellemet, mire felkiáltottam, amikor a szorítása a fájdalommal határos volt. – Ez az, virágszirom – mormolta –, lovagolj keményen, ahogy érzed ezt a fájdalmat. – Az élvezet felülírta a fájdalmat, amit adott, a nyomás egyre erősebb lett a testemben és bizsergés terjedt szét a bőrömön, ahogy a láthatáron felbukkanó gyönyört kergettem.

A Mester felnyögött, és erőteljesen elkezdett belém csapódni. Miközben ezt tette, nem telt el sok idő, mire a mélységbe zuhantam, és felrobbantam a tűztől. Előrezuhantam, a Mester mellkasára dőltem, miközben még háromszor belém döfött és kiömlött bennem a magja, kioltva a vágy parazsát, amit az új drog beadása lobbantott lángra. A Mester karjai körém fonódtak, de tudtam, hogy nem szeretetből, hanem birtoklásból. A szorítása hajthatatlan volt, a karjai húsból és csontból álló ketrec. Szorosan tartott, a szemeim összeszorultak a félelem zümmögésétől, ami még mindig ott bizsergett a bőröm felszíne alatt. Most, hogy a drog hatása elhalványult, hamis vágya elnémult és mozdulatlan maradt, fogalmam sem volt, mit tegyek a továbbiakban.

Az emlékeim némák voltak, de biztos voltam benne, hogy soha nem voltam férfival korábban úgy, hogy nem álltam drog hatása alatt. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek.

A Mester ujjbegyei lusta köröket rajzoltak a hátamra. Lassan lélegeztem, próbáltam elfojtani a sírást. – Tudod, miért hívlak virágsziromnak, 152? – kérdezte halkan, egy szelídebb, gyengédebb oldalát mutatva a személyiségének.

– Nem, Mester – feleltem félénken.

A Mester keze felsiklott a hajamhoz, és átfésülte a sötét fürtöket. A keze mozdulatlanná dermedt. Az arcom felé fordította a fejét, hogy válaszoljon: – Mert akárcsak egy virágszirom, te is könnyen tönkremehetsz. De amíg sértetlen vagy, annyira gyönyörű, hogy imádhassalak.

Habár gyengéden szólt, szavainak súlya tőrként lógott a fejem felett. A Mester tovább simogatta a hajamat, mintha nem fenyegetőzött volna, egy olyan fenyegetés volt, amelyről tudtam, hogy minden ízében egy ígéret.

– Igen, Mester – válaszoltam gyengén. Válaszul boldogan felsóhajtott.

Az arcát felém fordította, és csókokkal hintette be az arcomat mindenhol. – Olyan jó az illatod és az ízed, virágszirom – mormogta.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy azt tegyen, amit akar. De ahogy a karjaiban feküdtem, rájöttem, hogy nem szeretem az érintését. Bár ez a férfi jóképű volt, alatta egy kegyetlen szörnyeteg rejtőzött. Ha én egy virág szirma voltam, akkor minden bizonnyal ő volt a tövis.

– Gyere – mondta végül a Mester, miután percekig csak simogatta a testemet. Ahogy az immár petyhüdt péniszét kihúzta a testemből, oldalra fordultam, és hagytam, hogy felemelkedjen. Ahogy felállt az ágyról, rámutatott valamire a szoba sötét részén. Ekkor kinyílt egy ajtó, és a korábban látott chiri lépett be a szobába. Egy őr engedte be. Egy őr, aki – jöttem rá gyorsan –, látta, ahogy a Mester magáévá tesz.

Az Éjszakai Lidércek, állapította meg egy halk visszhang a fejemben. A gondolat elszállt, amikor valaki megfogta a könyökömet, és egy elszeparált szobába vezetett. Amikor lenéztem, megláttam az illető tarkóját; az azonosító tetováláson ez állt: 000. A chiri.

– Jöjjön, kisasszony – sürgetett, és behúzott egy mosdóhelyiségnek kinéző, aranyozott, fényűző fürdőszobába. Egy vécé, egy mosdókagyló és egy nagy kád töltötte ki a hatalmas teret az egyik oldalon. A másik oldalon egy plüss ülőgarnitúra volt.

A chiri a kád felé húzott. Megnedvesített egy kendőt, és elkezdte letörölni a Mester magját a combomról és a puncimról. Kábultan bámultam az előttem lévő kőfalat, és küzdöttem a homály ellen, ami még mindig az elmémet uralta.

Miután a chiri egy puha törölközővel megszárította a combomat, elvezetett az ülőhelyre, és leültetett egy székre. Gyorsan kinyitotta a nagy kétszárnyú ajtókat. Felnéztem, és láttam, hogy sorokban állnak a gyönyörű, élénk színű ruhák.

A chiri előhúzott egy másik ruhát, és én csak álltam, miközben felöltöztetett. Ahogy lenéztem erre a ruhára, láttam, hogy mélyzöld. Tétlenül arra gondoltam, milyen gyönyörű ez a szín. A homlokomat ráncolva azon tűnődtem, hogy vajon észrevettem-e valaha is bárminek a színét, hogy milyen színű volt azelőtt. Jelenleg a fejemben lévő képek csak szürke árnyalatban tárultak elém. Ahogy végigpásztáztam ezt a szobát, rájöttem, hogy az itteni élet színekben pompázik, mégsem hordozta magában a szépség semmilyen formáját, amit a vibráló színeknek kellene magukban hordozniuk.

A chiri hátrált két lépést, és bólintott. – Gyönyörűen néz ki, kisasszony. A Mester elégedett lesz.

A chiri szavai hallatán rábámultam. Lehajtotta a fejét, és láttam, hogy a nyakán keresztül felkúszik a pír az arcára. Előreléptem, és a vállára tettem a kezem. Megfeszült a teste. – Nem kell lehajtanod a fejedet előttem, chiri.

De a chiri nem emelte fel a fejét. Ehelyett így válaszolt: – Én egy chiri vagyok, kisasszony. Mindenki alatt vagyunk. A Mester így parancsolja – szünetet tartott, majd aztán hozzátette: – És ön fő Mona, kisasszony. Magasabb rangra emelték. Az előző címről, bármi is volt az. Ez az, aki most ön. Nincs visszaút, ha egyszer a Mester parancsolja.

A kezem leesett a válláról, és amint ez megtörtént, kirohant a szobából, és az ajtóban várta, hogy kövessem. Mivel tudtam, hogy nincs más választásom, követtem őt. Beléptünk a szobába, ahol a Mester várt. Amint meglátott, szemei felcsillantak, és az ajkait feszesen tartotta, mintha levegőért kapkodna.

Ismét kifogástalanul volt öltözve, semmi sem hibádzott. A Mester kinyújtotta a kezét. Mozgásra kényszerítettem a lábam, és odasétáltam, ahol állt, és a tenyeremet az övére helyeztem. A kezemet a szájához emelte, és csókot nyomott a kézfejemre, majd maga mellé húzott, összekulcsolva a karját az enyémmel.

A szoba egyetlen ajtaja felé fordultunk, megállt, rám nézett, és kijelentette: – Gyönyörű vagy, 152. Mint egy látomás.

Lehajtva a fejemet válaszoltam: – Köszönöm, Mester.

Közel hajolt hozzám, elsöpört egy hajtincset a nyakamból, és egy csókot nyomott a pulzusomra, aztán hozzátette: – És egy gyors lecke. Reméljük, hogy ilyen engedelmes maradsz. A Fő Monebinek az a szokása, hogy megszegi a bizalmamat, és ennek következtében meghalnak. – Durva, borostás arcát az arcomhoz dörgölte, és azt mondta: – Nagyon nem szeretném, ha kényszerítenél. Gyűlölném látni, ahogy ennyi szépség kárba vész.

– Igen, Mester – suttogtam remegő kezekkel.

A Mester felegyenesedett és szélesen elmosolyodott. – Ezt szeretem hallani. – A karomat az övébe kulcsolta, és kivezetett minket az ajtón, egy koromfekete egyenruhába öltözött őr mellett. Visszapillantottam az őrre, csak hogy lássam, ahogy szigorú szemei minket bámulnak, amikor távozunk.

Jéghideg borzongás futott végig a tarkómon, amikor két gyermek képe villant fel a fejemben: egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány, akik egy ágy alá rejtőztek el. Mélységes szomorúság érzése követte. Megerőltettem az agyamat, küzdöttem, hogy erősen megőrizzem az emléket, miközben a Mester átvezetett minket egy nyirkos, sötét folyosón, majd lefelé egy kőlépcsőn.

A folyosókon őrök sorakoztak egymás mellett, és amikor elhaladtunk mellettük, vigyázzba álltak, és tisztelegtek a Mester előtt. Nem törődött a nyilvánvaló hűség– és tiszteletnyilvánításukkal. Csak magasan feltartotta a fejét, és előreszegezte a figyelmét.

Ahogy a csattogó fém és a kiáltások halk hangja egyre hangosabbá vált, ahogy egyre messzebb mentünk a folyosón, azon kezdtem tűnődni, hogy hová is megyünk. Nem kellett sokáig töprengenem, mert ahogy befordultunk egy sarkon, a folyosó vége feltárult, és választ adott a kérdésemre.

Bámultam, tátott szájjal néztem az előttem elterülő hatalmas teret. Egy olyan tágas teret, hogy nehezen tudtam értelmezni, mit is látok pontosan.

A Mester előrelépett, és kinyújtotta a szabad kezét. – A Vérverem – jelentette ki, hangját büszkeség és önteltség színezte meg.

A Vérverem... A szemem nehezen szívta magába a sok férfit, akiket több száz kis homokverembe osztottak szét. És harcoltak. Mindenféle fegyvert használtak. A hímek mindenféle alakúak és méretűek voltak, de a legtöbbjük hatalmas volt; izmok izmok hátán, ahogy köröztek egymás körül, püfölték egymást és vért ontottak. Mindannyian ugyanúgy voltak öltözve: csupasz felsőtest, mezítláb és fekete nadrág.

A vermek oldalán őrök sorakoztak. A legtöbbjüknél fémrudak voltak, amelyek hegyénél szikrázó, kék tűznek tűnő ívek szikráztak. Ha egy hím átlépte a határokat, vagy abbahagyta a harcot, a sokkolóval lesújtottak rá. A legtöbbjük a nyilvánvaló fájdalomtól földre zuhant, mintha forró ólom perzselte volna le őket belülről.

Hirtelen a sebhelyes férfi képe töltötte meg a fejemet, ami eddig a gondolataimat gyötörte, mióta felébredtem. Tisztán láttam őt, mint a nap, ahogy ott állt előttem, mint egy kisfiú, egy nagy tetoválással a mellkasán, ahogy harcolni kényszerült... ahogy én is kénytelen voltam nézni... pont így.

És meg is tette. Mindenkivel harcolt, ahogy parancsolták neki, értem nyúlt, amikor az összes ellenfelét legyőzte. De mint minden nap azóta, most is elvittek. És aztán... aztán...

Nem tudtam.

Ahogy kitisztult a látásom, azt suttogtam: – Ezt már láttam korábban.  Már jártam itt ezelőtt.

A Mester megmerevedett mellettem, majd megkérdezte: – Tessék?

A szívem hevesen vert a félelemtől. Nem lett volna szabad magamtól megszólalnom. Idegességemet visszanyelve megismételtem: – Azt mondtam, azt hiszem, már jártam itt. – A homlokomat ráncoltam, küzdöttem, hogy visszaemlékezzek. A Mester sötét szemei összeszűkültek. Kihúztam a vállamat, és folytattam: – De nem emlékszem, hogyan, miért, vagy mikor. Bizonyára tévedtem, nem igaz?

A Mester néhány másodpercig nem mozdult, és az arckifejezése sem változott. Végül megmozdult és elém állt, eltakarva a több száz harcoló férfi látványát. Előrenyúlt és két kezébe fogta arcomat, és elmosolyodott. – Itt nevelkedtél, 152. Sok napot töltöttél itt gyermekként és tinédzserként, az egyik legkitűnőbb monebink vagy. – Hirtelen fagyos lett az arca, ahogy elszabadult a dühe. – Ha korábban ismertelek volna, akkor már fiatal korodtól kezdve velem lettél volna. De a testvérem talált rád először. És most itthon vagy...

Hátralépett, és újra megfogta a karomat, hogy belekaroljak. – ...az én birodalmamban – tette hozzá. A figyelmem azonnal az arcára terelődött. Tanulmányoztam az arckifejezését, és láttam, hogy boldogság sugárzik róla. – Én vagyok az egyetlen férfi a bolygón, akinek ez a királysága – gesztikulált egyet karjának lendítésével, majd folytatta: – Cézár, a modern kor császára. Egy birodalom, amely erőre és ügyességre épül. Egy gladiátor Róma itt, Grúziában. Egy aréna, ahol az isteneket gyökerestül kiirtjuk az emberekből. Az aréna, ahol a szavam a törvény, ahol életek vannak megmentve vagy elvéve egy egyszerű csuklómozdulatomtól.

A másodperc töredéke alatt változott meg a Mester, a túláradó, őrült izgatottság helyett, semleges, nyugodt arcot öltött. Fájt a fejem az állandó hangulatváltozásaitól. De mindennél jobban féltem tőle percről percre. A rövid idő alatt, amit vele töltöttem, sokféle változatát mutatta önmagának – egyik sem tetszett nekem. Mindegyik rettegéssel töltött el.

A Mester megveregette a kezemet, és előrehúzott egy ösvényen, amely végigfutott a süllyesztett vermek szélén. Onnan, ahol álltunk, láthattuk a csupasz izmok minden egyes feszülését, az izzadság minden egyes cseppjét, ahogyan a sebhelyeken megcsillant, és hallhattuk az erőlködés minden nyögését, morgását. Rengeteg energia vibrált nagyfokú elektromossággal, ami lebegett a dohos levegőben. Ez a hely bűzlött az erőszaktól és a haláltól. A férfi, aki mellettem állt, a férfi, aki épp most tett magáévá, valóban ura volt mindennek, amit felügyelt, és királya volt ezeknek a rabszolgáknak.

A Mester rámutatott bizonyos vermekre, ahogy elhaladtunk mellettünk. – Az új harcosok, ők kizárólag első körös harcosok lesznek – magyarázta érzéketlenül, lazán beszélve az edzésben lévő férfiak csoportjáról, mintha a napjaik meg lennének számlálva. Egy veremre mutatott a terem másik végében. Ez egy nagyobb ring volt, tele nagyobb testű férfiakkal. – Új áthelyezettek a nyugat-európai gulágjainkból. Még mindig próbáljuk meghatározni a képességeiket. – Ahogy a szemem a kiképzésben lévő férfiakra szegeződött, az egyikük felnézett, és feltűnően felém bámult. A Mester megfeszült mellettem. Aztán felkiáltottam, amikor az ellenfele meglendítette a fejszéjét, és a pengét egyenesen a bámészkodó férfi mellkasába fúrta. A férfi térdre rogyott. Megálltam. Még csak nem is reagáltam semmit. Az idegeim összességében túlságosan nyugodtak voltak, a viselkedésem túlságosan összeszedett volt. Ösztönösen tudtam, hogy láttam már halált korábban is. Pontosan ilyen halált: gyors, brutális, erőszakos, értelmetlen.

Megannyi halált.

A Mester úgy folytatta a körbevezetésemet, mintha ez a férfi meg sem halt volna. Hátrapillantva a mellkasán lévő számot bámultam: 129. Ismételtem a számot a fejemben. Némán mormoltam a számot az ajkaimon. Azért tettem, mert gondolkodás nélkül tudtam, hogy senki más nem fog emlékezni a férfira, aki az imént halt meg itt a veremben.

Csak egyetlen a sok névtelen közül, aki szükségtelenül elpusztul.

A homlokomat ráncoltam a tudás eme villanásán Aztán a Mester rámutatott más csoportokra, miközben lassan köröztünk a vállalkozása körül – páros harcosok, csoportharcosok, veteránok, a világ minden tájáról, a gulágokból behozott férfiak. Eléggé figyelmesen hallgattam ahhoz, hogy megmutassam, érdekel, amit mond, figyelek, és minden megfelelő helyen bólintottam, és „Igen, Mester” vagy „Nem, Mester” választ adtam, amikor elvárta.

Aztán megálltunk. Megálltunk egy félreeső veremnél a gyakorlóterem hátsó részén. Ahogy belenéztem az alatta lévő süllyesztett verembe, megláttam a legnagyobb férfit, akit valaha láttam, csak fekete nadrág volt rajta, fenyegetően körözött egy másik férfi körül.

– És itt van a legfontosabb verem mind közül – magyarázta a Mester. Ránéztem az arcára, és figyeltem, ahogy egy mosoly, egy mániákus mosoly terül szét az ajkán. De nem rám nézett; ehelyett a figyelme a veremben lévő férfira szegeződött. Követtem a tekintetét. A férfi ekkor megfordult, nagy mellkasát felénk fordította. Az azonosítószámát mindenki láthatta: 901.

Mintha érezte volna a tekintetemet, 901 felpillantott. Kék szemei találkoztak az enyémmel. De ezek a kék szemek nem voltak barátságosak. Hidegek voltak és nem volt bennük élet. Nem élt melegség abban a tekintetben. Nem, ebből a veremből csak egy gyilkos szemei bámultak fel rám. Egy brutális, és úgy tűnt, a legsikeresebb gyilkosé, aki a Mester szolgálatában állt.

A Mester megszorította a kezemet, és bejelentette: – 901-es az én díjnyertes bajnokom. Az Arziani vermek legyőzhetetlen Pitbullja. Senki sem érhet hozzá. Tévedhetetlen. – A Mester hirtelen elhallgatott, az állkapcsa megfeszült. – Legalábbis ő ezt mondja nekem – tette hozzá. Észrevettem egy csipetnyi mérget a hangjában. A Mester oldalra billentette a fejét, ahogy a bajnokát bámulta, és szinte magának mondta: – De van gyenge pontja. Csak meg kell találnom.

Aztán a Mester úgy tűnt, hogy ledermedt. Amikor lenéztem a verembe, és megpróbáltam megfejteni, mi tartotta ennyire fogva őt, ismét 901-es hideg, kemény tekintetével találtam szemben magam. Még mindig engem nézett.

A szívem hevesen kalapált 901-es fürkésző tekintete alatt. Oldalra hajtottam a fejem, közelebb húzódtam a Mesterhez. Nem éreztem magam tőle sokkal nagyobb biztonságban, de 901-es nyersesége és durva figyelme most nagyobb fenyegetésnek tűnt számomra.

Aztán a Mester rám pillantott. A szemei engem figyeltek, ajkai dühösen felhúzódtak. Mielőtt megérthettem volna, mi váltotta ki a dühét, megszólalt: – 901, gyere ide!

A Mester hangos parancsára összerezzentem, és majdnem hangosan felnyögtem, amikor a karomra gyakorolt szorítása hajthatatlan lett és a fájdalomig fokozódott. Lesütöttem a szemem, de hallottam a homokon ropogó lépések nehéz puffanását, közeledtek ahhoz a helyhez, ahonnan megfigyeltük őt.

Friss illat árasztott el, majd két nagy, meztelen lábat láttam megállni a látómezőmben. A Mester végül lazított a szorításán, hogy az állam alá tett ujjával felfelé irányítsa a fejemet. Engedelmeskedtem ennek a néma parancsnak, és felemeltem a fejemet. De a Mester nem engem figyelt. A férfit nézte, aki alig egy méterre állt tőlünk.

– 901, ő az én új Fő Monám, 152 – jelentette be a Mester. Figyelmem a Mesterre összpontosult, de aztán a Mester hüvelyk– és mutatóujja megragadta az állam, és arra kényszerítette a fejemet, hogy elfordítsam. Hogy forduljak meg és nézzek szembe a vermek bajnokának kék szemeivel.

Ha korábban azt hittem, hogy 901 hatalmas, az semmi sem volt ahhoz képest, ahogyan most megjelent, és előttem állt. A mellkasa kétszer olyan széles volt, mint én, a magassága pedig fölém tornyosult, a fejem egy vonalban volt a mellkasával. Minden centiméterén kidolgozott izmok, széles erek húzódtak a karjain és a nyakán. Önkéntelenül az arcát figyeltem, főleg azt, hogy milyen jóképű lehetne, ha a tekintete nem lenne olyan kegyetlen. A Mester gyönyörű volt, sötét vonásai döbbenetesek voltak, elit volt. 901 azonban a durva és a nyers megtestesítője volt; bőrének minden centiméterét kegyetlen tetoválások hegei tarkították: vércseppek, lefejezett fejek, és olyanok, amelyek úgy néztek ki, mint a széttépett húscafatok képei.

A pulzusom felgyorsult, miközben fogvatartott a tekintete. Éreztem, ahogy elpirulok, ami aztán láthatóan kiült az arcomra is. Ahogy a Mester szorítása egyre erősebb lett, összerezzentem a fájdalomtól. – Virágszirom, ismerd meg 901-et, az arénám Pitbullját. – A Mester közelebb hajolt 901-hez, anélkül, hogy elengedett volna, majd nyilvánvaló megvetéssel hozzátette: – A legsikeresebb háziállatom.

A szemeim – önálló életre kelve – 901-es arcát vizsgálták, hátha reagál valamit. Semmi sem történt, kivéve a legkisebb ráncokat, amelyek szigorú szemei sarkában keletkeztek. És akkor már tudtam. Tudtam, hogy az, hogy a Mester a háziállatának hívta, felbőszítette.

A Mester közelebb lépett hozzám, elengedte az arcomat, és lehajolt, hogy nedves csókot nyomjon a nyakamra. 901 sztoikus, mozdulatlan, teljesen rendíthetetlen maradt. – Mit gondolsz, 901? – kérdezte a Mester, miközben hozzám préselte a testét, ajkai még mindig a bőrömet súrolták. – Nem gondolod, hogy az én monám egyszerűen a leggyönyörűbb teremtmény, akit valaha is teremtettek?

A Mester aztán végigcsókolta az arcomat. Mély lélegzetet vettem attól a kellemetlen érzéstől, amit okozott ezzel.

Rájött, hogy 901 nem fog reagálni, ezért a Mester visszahúzta a kezét, és felszegte a fejét. – Térj vissza az edzéshez! A hétvégén meccsed lesz. – Közelebb hajolt a harcosához, és hozzátette: – Emlékezz arra, amit mondtam! Nehéz ellenfelek lesznek aznap este. Visszavágót akarok majd.

901 nem szólt semmit. Végül a Mester egy csuklómozdulattal elküldte, és 901 elindult. Újra belépett a verembe, felkapott két rövid pengéjű fegyvert, egyet-egyet mindkét kezébe, és elkezdte a gyakorlást. A Mester a könyökömnél fogva utasított a távozásra. Miközben ezt tette, visszapillantottam a veremre, ahol egy most már ismerős arc nézett felém, kemény, kék pillantása áthatolt az enyémen.

Ahogy a Mester körbevezetett minket a vermek között, minden erőmet összeszedve nem néztem vissza a bajnok edzőterére. A hatalmas vadállatra, amely uralta a területét.

A kegyetlen tekintetű férfira.

A csalhatatlan gyilkosra.

Az Arziani birodalom Pitbulljára.

A Mester élő istenére az emberek között.